Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-16 / 123. szám

¡191-0 október 16 DELMAGYARORS2AQ Mese. Irta Tar (ja Borbála.* Gyerekek, gyerekek hallgassatok ide! Mit gondoltok, <éa most kire"nézek, kire? Talán fr 'Pistára ?.' vagy a Juliskára ? Találgatni-éppen elég volna mára. Mert akire nézek nincsen itt miköztünk. És igy ne mondjátok—néni! ini már győztünk! Mert a, győzelemnek- akkor volna helye. Ha a; <$icju$kíi íúo'st leülne e helyre. De az én két szemem gondolatban látja, Hogy a kamraajtót valaki rázárta. S-igy a cica nem jő, odabenn van szegény, üfp hát várjatok csak, mindjárt lesz egy regény. A kis cica nyarvog, mint a síró. baba, De a mese végén igy nevet, hogy: haha. *** Csendben hallgassátok, mi az egér sorsa, ,-Mikor a kis macska körme közé fogja. A mesémet kezdem, figyeljetek szépen, Előbb az arcotok sorba-körülnézem. • Látom, hogy mindnyájan még se moccannátok. Ha a tarka cica ugrana is rátok. No ezért a csendért kijár nektek .mindjárt, Ha valaki köztye egy hangot se kiált, ígérjétek hamar! „Nem mozdulunk néni", '„"Nem fogunk a cica körmétől sem félni." iáy hát jól van! legyen, elkezdem a mesét, A kfe- Mizsa hogy'ah fogta meg egerét. Élt egyszer egy bácsi, vöröshátú házban, Ott feküdt betegen, hideglelős lázban. Volt egy kicsi fia. Jóska voit a neve, Csupa huncutsággal volt a feje tele A madarak fészkét sorba leütötte, A sók. apró tojást egyenkint feltörte. Iskolába nem járt, csak kívülről nézte, Hogy a nap úgy déltájt rásüt a fejére. Ilyenkor a gyomra hazaküldte szépen, Illatos ebéddel várták .otthon éppen. . I>e. neki ez rossz volt, tejet akart inni, S ha ö akart, vele nem lehetett birni . . . Zörgeti a kulcsot, megy a nagy kamrába, Lekapja a bögrét utcu hamarjába. Jézus, Krisztus, Marja! úgy megijedt, rémült, A téjés köcsöggel hanyat-homlok szédült. Az egér a lyukból kiszaladt feléje, Vizesruhát kellett rakni a fejére. Ez alatt a macska íölnyalta a tejet, És utána leste, leste az egeret. — Higyjétek, ha mondom, még mostan is lesi, Az egér-pecsenyét igazán gzeretj. Ha megfoghat egyet, eljátszogat vele. Olyan sima, puha, apró. kicsi keze. De megunja végre a sok herce-hurcát, Bekapja a szőrös egeret, meg farkát S utána nyújtózik, jóízűen alszik, A tejes köcsögre sohasem haragszik. V «»».,* *** Jóska gyerqk feje meggyógyult már régen, Kinn szaladgál vígan a bársonyos réten. Édes apja baja" is* elmúlt már végre, És hálásán tekint föl a magas égre. Fia gonoszságát el-ellátja néha... Meveigeti gpnddal, *ie.legyen oly léha, Javul is a gygre^, jár,n% iskolába, Hallgat a tanit-q intő. szép szavára, A tejes kamrának csak a javát nézi, Ebéd helyett most már a kulcsát nem béri. Mikor baj van benne, egérfogót állit, Vagy a „posztra" hamar hű vigyázót szállít. 'Most is egyet bezárt, hadd legyen ott szegény, Mig fogára nem jő a pusztító legény. A kis macska végre elfogott vagy négyet, S álmodik boldogan oly gyönyörűt, szépet... Ne zavarjuk álmát, rászolgált a cica, Hiszen az egérke a tejfölét itta. Megrágta a sajtot, a túróra mászott, Bizony a kis huncut semmitől sem fázott. Hanem most már nincs baj, a macska bekapta, A torkosság árát végre is megadta, ügy kell neki, jól van! minek nyalakodott, A kommandószóra sohasem hallgatott. Nekiment a zsáknak, a szalonnát falta, Ha macskát nem látott, nagy garral igy adta: Nem fél a subától, könnyen learatta, Selymes szála közé fészkét odarakta. A gerenda magas, rajt' szárad a- szappan, Elegendő kárt tett élés foga abban. A kenyér oldalát átfúrta már régen, A mézes fazekat meglopta a héten. Iszonyú sok kárt tett a díszes könyvtárban, Sziveden, vizitelt a vendégszobában. Belebújt az ágyba, a lúd tollk izlett. ' Amit most a dunna fájdalmasan hirdet. De ez még csak semmi, most jön, ami nem volt, A baba kontyában tátong egy rémes folt. Kirágta a szekrényt, ahol éppen lakottj A babafrizurán fogyatékot hagyott. 'Sirt is érte Gizi, záporként hullt könnye, Leste a hajszálat, vájjon ugyan nő-e'? Nem nőtt az ki soha, hiába volt minden, Fésülés, simítás, olyan is, meg ilyen. ' Kopasz fővel járta a nagy lányok bálját, Megtalálta azért mindig a hű párját. Táncolt nágyon sokat, ha ráért a Gizkó, Nem kellett négy fogat, hogy vigye a hintő, Gizi lába gyors volt, hamar oda értek, És a bálteremben mindig el is fértek. Hanem egyszer, hogy mert viaszk volt a lába, A kis egér foga azt is tövig rágta. Búsult, sirt a kis lány, nöm mehetett bálba, Mig az édes anyja egyszer csak megszánta. Vett neki egy ujat, göndörhajut, szőkét, Rákötötte Gizi piros korálgyöngyét. .Jól vigyázott rája, ne kerüljön bajba. Éjjelre ágyába maga mellé rakta, Boldog volt a baba. mindig azt álmodta*. Hogy ő fönt jár messze, a tündérországba! Annyi bárány van ott, ezüst cseneetyüvel, Jól laknak frissen nőtt puha édes tövei S azután elmennek a virágos tóhoz Ottan is a legszebb, legvirulóbb ponthoz. És a tündérekkel kergetőznek, futnak, Mig végre csak egyszer csillagokhoz jutnak. S a csillagok szépben leszállnak az "égről... Boldogság árad szét mindegyik szeméből. Lapda lett a fényes, a mosolygó csillag És a báránysereg kacag, mulat, vigad. Piros zászlót készit a napsugár nékik, Mely fölér a magas, a tündöklő égig, Az angyalok ottan gyöngyharmaton járnak, Gyémántos szárnyakkal idestova szállnak. Hintálnák a légben, bárányfelhő szélé.n, Mindegyik ott lebeg a hold magas végén. Ha megunják ezt is, énekelnek szépen, Ilyenkor szivárvány látszik fönn az égen. Lenyúlik a vége, mint az aranyhidnak, Fönn a kis angyalkák ugy örülnek, vigak. *** Meséljem-é tovább? ugy-e már unjátok, Amint észreveszem, ásít, is a séátok. No hát akkor vége! nincs tovább a mese, A baba fölébredt, vidám, jó a kedve, A kis Gizi gyorsan öltözteti, éhes. A babának sorsa igazán oly fényes. • A Szegeden létesítendő (Trinők Otthona alapja javára'1910. évi október hó tizenhatodikán rendezett gyermekdélutánon felolvassa a szerző. Idegenben. Irta Lónijay Sándorné. ... És eljött az éjszaka. Meleg volt, vasárnap volt és május, és Doroszlay Ádám még mindig egyedül, még mindig unatkozva jártkelt a? apróbb, keskeny és görbe utcákon. A múlt, amelyért önként száműzte magát hazájából, amelyről azt hitte, hogy végre elfelejtette, ma ismét ott kisértett vérének mindén lüktetésében, agyának minden gondolatában. Szórakozottan haladt végig a kigyózó utcákon, a Bab-el-Ued és a Bab-Azzun kivilágított palotasorai között, a Boulevard de la République árkádjai, a nagy üvegtáblás kirakatok előtt. Csak lassan, lökdösődve jutott előre. Egy "egész kozmopolita világ forrongott itt, a forró, lázas májusi éjszakában. Egy csomó francia, arab és olasz, egymást taszigálva, szitkozódva, káromkodva tört utat magának a sokaságban. Aranyhímzéssel borított ruhákban szép zsidóasszonyok kacér pillantásokat váltottak az idegen férfiakkal. A fehér fátyolos mórnők tetőtől talpig fehérselyem-burkoltan, szemérmes és félénk mozdulatokkal siklottak tovább, mint árnyképek. Egész arcukból csak csodálatosan ragyogó,- hegével meghosszabbított szemeik látszottak. A zuávok, afrikai troupierk,\s spahik ragyogó öltözetei közül bizzarul váltak ki a beduinok fehér humuszai s a mellbeteg angolok elől-hátul lehajló vászonsapkái kellemetlen, reális tónust vegyitettek a máskép oly álomszerűen káprázatos képbe. Az üzletek egész vasárnapi népessége is az utcán volt most: a feketecilinderes segédek, a nagyfrizurás, csinált virágokkal ékes mázolt arcú szépségek, ember, ember hátán, egyre kavarogva, hullámozva. A kereskedők boltjai előtt kigyúltak az apró gázlángocskák, a kirakatok a különböző áruk egész halmazától csillogtak. A nagy üvegablakok tele voltak frissen érkezett párisi rövidárués toüette-cikkekkei s közvetlen közelükben a szellős mór kávéházak bámészkodtak az utcára, s bennük burnuszos benszülöttek szívták békésen a csibukot vagy a narghilét. A terem közepében pedig idegen világtájak felől hadart különös történeteket egy néger mesemondó. A lebujokből rekedt ordítás hallatszott ki: ott részeg matrózok duhajkodtak* és eltökélt máltaiak tették a szépet a barna arcú leányoknak, minden pillanatban készen arra, hogy előrántsák késüket. A kisebb, girbe-görhe utcákón a maszatos házak előtt csupa lehetetlen tárgyat árulnak : arany- és ezüstporral teleszórt drága selyemkelmék mellett zsinegre fűzött vereshagyma kötegeket, gyalogtököt, száraz halakat, őcska lábbelit és illatos narancsvirágot. Narancsvirág! Doroszlay Adám összes ezüstpénzét odaszórja, hogy megszerezze e szegény, haldokló, hervadó szimbólumokat. Narancsvirág ! . . . Otthon, hazájában a boldogság virága ez ; itt a porkan fetreng, eltaposva, megalázva. Végtelen gyengédséggel szoritja magához a virágkévét. Lazán összekötött szálai hozzá simulnak a kabátjához, arcához. Doroszlay Ádám ugy érzi, hogy most egyedül kell lennie. Egyedül, legalább egy órácskára. Amint odább halad, egyhangú, vontatott ének hangzik felé, melyben egyszerűsége dacára is benne van talajhoz való ragaszkodás, a boldogtalan szerelem jajveszékelése és a végletekig fölcsigázott szenvedély észvesztett sikongátása.