Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-09 / 117. szám

18 DÉLMAG YARORSZAG 1910 október 9 nem darabokra szakgatta a revolver-lövés. A puskatok be volt szíjazva, az ágy fel se volt bontva s az asztalon hevert a gyerek irómappája fényképekkel. Félre vonult meghalni, mint a megmérgezett patkány ! Az őrnagy halkan mondogatta magában : „Szegény gyerek 1 Szegény, szegény ördög !" Majd elfordult az ágytól s igy szól: „Szükségem van e dologban az ön segítségére". Mivel a gyerek öngyilkos lett, rögtön tudtam, milyen segítségről van szó. Az asztalhoz mentem, leültem, rágyújtottam s elkezdtem keresztülkutatni az irómappát. Az őrnagy vállamon keresztül nézett, ismételgetve folytonosan : „Későn jöttünk ! — Mint lyukában a patkány ! — Szegény, szegény ördög!" A gyereknek a féléjjelt azzal kellett töltenie, hogy leveleket irt övéinek, ezredesének s egy leánykának haza, szülőföldjére. Amint készen lett, rögtön agyonlőtte magát, mert mikor ráakadtunk, már jó régen halott volt. Elolvastam mindent, amit irt s minden levelet sorban oda nyújtottam az őrnagynak is. A levelekből láttuk, mennyire komolyan vett mindent. „Gyalázatról" — irt — „amelyet nem képes elviselni" — „olthatatlan szégyenről" — „bűnös bolondságáról — „tönkre ment az élet"-ről s hasonlókról; e mellett egy csomó magándologról atyjának, anyjának, de ezek szókkal szentebb dolgok, semhogy nyomdába kerülhessenek. Legsiralmasabb volt az a levél, amit a leánykának irt, haza, szülőföldére. Valósággal megrázott, mialatt olvastam. Az őrnagy nem is próbálta könnyeit visszatartani. Becsültem érte. Olvasás közben tántorogni kezdett s egyszerűen ugy jajgatott, mint egy asszony, épen nem titkolva fájdalmát. A levelek oly szomorúak, oly reménytelenek, oly meghatók voltak. Elfelejtettük a gyerek minden bolondságát s nem gondoltunk másra, mint arra a szegény teremtésre ott az ágyon s a befirkált papírdarabokra kezeinkben. Tiszta lehetetlenség volt ezeket a leveleket haza küldeni. Megrepesztették volna az apa szivét s megölték volna az anyát, megölve benne előbb a fiába vetett hitet. Végre az őrnagy leplezetlenül fölszántotta könnyeit s igy szólt: „Épületes dolgok egy angol családra nézve! Ugyan mit tegyünk most'?" Mivel tudtam, mért hozott ki az őrnagy, igy feleltem: „A gyerek kolerában halt meg. Ott voltunk, mikor meghalt. Nem érhetjük be fél rendszabályokkal. Lássunk hozzá." Ezután a legborzalmasabb komikus jelenet következett, amelyben valaha részt vettem, — megszerkesztése egy nagy irott hazugságnak, támogatva nyilvánvaló bizonyítékokkal, hogy a gyerek hozzátartozóit otthon megvigasztaljuk. Elkezdtem a levél vázlatát, az őrnagy itt-ott megjegyzéseket szúrt közbe, mialatt összeszedett mindent, amit a gyerek irt s hamuvá égette a kandallóban. Forró, csendes este volt, mikor belekezdtiink s a lámpa keservesen világított. A vázlattal meg voltam elégedve. Megírtam, hogy a gyerek példaképe volt minden erénynek, ezrede szerette, nagy pályafutás várt rá s igy tovább; hogy' ápoltuk bajában érthető, hogy apró hazugságokkal nem sokra mentünk volna — s hogy' halt meg nyugodtan, kínlódás nélkül. Borzadoztam, inig mindezt papírra vetettem s azokra a szegényekre gondoltam, akik olvasni fogják. Majd nevettem az egész eset groteszk voltán s a nevetés összekeveredett a borzadálylyal. — Az őrnagy ugy vélekedett, hogy mindkettőnknek valamit innunk kellene. Nem is merem megmondani, mennyi whiskyt ittunk meg, mig a levél elkészült. De semmi hatása nem volt ránk. Magunkhoz vettük a gyerek óráját, medalionját és gyűrűit. Végül igy szólt az őrnagy: „Hajából is el kell küldenünk egy fürtöt. Asszonynépség megbecsüli az ilyesmit." Csakhogy megvolt az oka annak, mért nem találhattunk az elküldésre alkalmas hajfürtöt. A gyerek fekete hajú volt, szerencsére ilyen volt az őrnagy is. Levágtam késemmel egy csomócskát az őrnagy hajából halántéka fölött s beletettem a kis csomagba, amit csináltunk. A nevetés és a borzadály emiitett vegyüléke újra elfogott s félbe kellett hagynom mindent. Az őrnagy csaknem rosszul volt; s tudtuk mind a ketten, hogy a dolog legborzasztóbb része még hátra van. Lepecsételtük a gyerek pecsétjével és pecsétviaszkjával a kis csomagot, melybe beleraktuk a fényképeket, a medaliont, az okmányokat, a gyűrűket s a levelet és a hajfürtöt. Ezután igy szólt az őrnagy: „Az istenért menjünk ki - ki ebből a szobából — és gondolkozzunk." Kimentünk s fel-alá jártunk egy óra hoszszat a csatorna mellett, ettünk, ittunk, amit magunkkal hoztunk, mig a hold fel nem kelt. Most már pontosan tudom, mit érez a gyilkos. Végre kényszeritettük magunkat, hogy visszamenjünk a szobába, a lámpához és a halotthoz s belefogtunk munkánk másik felébe. Nem szándékozom hosszasan leirni. Rettenetes volt. Elégettük az ágyat s a hamut a csatornába szórtuk. Fölszedtük a szoba gyékényét s ugyanúgy bántunk vele. Bementem a közeli faluba s két nagy ásót kértem kölcsön, — a falusiakat nem hívhattam segítségül — s az őrnagy ezalatt a többi dolgot rendezte. Négy kemény óráig tartott a sirásás. Munka közben azon tanakodtunk. mire emlékszünk abból, amit temetéskor szokás mondani. Megegyeztünk az Ur imádságában s egy külön, nem hivatalos imában a gyerek lelki üdvéért. Azután elhantoltuk a sirt s bementünk a verandára — nem a házba — hogy aludjunk egyet. Holtra fáradtunk. Mikor felébredtünk, az őrnagy kimerülve igy szólt: „Nem mehetünk vissza csak holnap. Meg kell adni neki a kellő időt a kimúlásra. Jól jegyezze meg, hogy ma korán reggel halt meg. Ez sokkal természetesebbnek fog látszani." Az őrnagy bizonynyal egész éjjel ébren volt s gondolkozott. Igy feleltem: „De mért nem visszük magunkkal a holttestet a táborba." Az őrnagy gondolkozott egy pillanatig: „Mert az emberek szétszaladtak, mikor koleráról hallottak. S a kocsi is elment." Ez teljesen igaz volt. A kocsiról egészen megfeledkeztünk s a ló hazament. Ott töltöttük az egész nyomasztó napot a pihenőházban, meghányva-vetve mesénket a gyerek haláláról, hogy lássuk, nem maradt-e benne hézag valahol. Délután közeledett egy bensziilött, de kereket oldott, mikor elébe kiáltottuk, hogy itt egy sahib halt meg kolerában. Alkonyat felé az őrnagy közölte velem minden aggodalmát a gyerekre vonatkozólag s félelmes történeteket mesélt öngyilkosságokról és öngyilkossági kísérletekről, amiktől égnek áll az ember haja. Elmondta, hogy egyszer maga is odakészült már az árnyékvilágba, mint a gyerek, mikor még ifjú volt s uj ember az országban. S ezért értette is, mi minden viaskodott a gyerek szegény, megkínzott koponyájában. Azt is mondta, hogy a fiatal tisztecskék, ha elfogja őket a bűnbánat, vétkeiket sokkal komolyabbaknak s kevésbbé helyrehozhatóknak tartják, mint aminők valóságban. Elbeszélgettük az estét s elismételtük mesénket a gyerek haláláról. Amint a nap felkelt s a gyerek az elmélet szerint is el lehetett temetve, útnak indultunk az állomás felé. Este nyolctól reggel hatig gyalogoltunk; de bár holtra fáradtunk, nem feledkeztünk meg arról, hogy a gyerek lakására menjünk s revolverét hiánytalan töltésekkel tokjába tegyük. Irómappáját is az asztalra tettük. Fölkerestük az ezredest s jelentést tettünk a halálesetről, miközben legtöbb hasonlóságot éreztünk magunkban a gyilkosokkal. Azután lefeküdtünk s egész nap aludtunk, mert tovább már nem bírtunk magunkkal. A történet annyi hitelre talált, amennyire épen szüksége volt; mert tizennégy nap se telt még el s a gyerekről már mindenki megfeledkezett. De akadtak néhányan itt-ott, akik azt mondták, hogy az őrnagy botrányosan járt el, nem hozva magával a halottat, hogy katonai tisztesség mellett lehetett volna eltemetni. A legszomorúbb az a levél volt, amit a gyerek anyja írt az őrnagynak és nekem — nagy tintafoltokkal minden oldalon. A lehető legkedvesehb szavakkal emlékezett meg nagy szivességünkről s arról a lekötelezettségről, amelylyel teljes életében adósunk marad. Mindent tekintetbe véve, tényleg le is köteleztük; csakhogy nem egészen ugy, ahogy ő gondolta. m* Szavazzanak-e a nők? Irta ifjabb Dumas Sándor. (Töredék egy harminc év előtt kiadolf röpiratból, melyben a „Kaméliás hölgy" szerzője párbeszédet folytat egy antifeministával.) „Mily különbséget talál ön a férfiak és a nök között, amely okot szolgáltatna arra, hogy az előbbieknek megadjuk a választójogot, mig az utóbbiaktól megvonjuk azt? Szerintem ily különbség nem létezik." „És a nem?" „Micsoda nem V" „A női nem." „Mi köze a nő nemének ehhez a dologhoz ? Kgyáltalán semmi. Legalább semmivel sem több, mint a mi nemünknek. A nőnek nincs szakálla, a férfinek meg a nő hosszú haja hiányzik. Ami pedig a többi különbséget illeti, azt jobb meg sem említeni, mert azok inkább a nők mellett döntenének." „Engedje meg kérem, hogy a komoly kérdést komolyan tárgyaljuk." „Mit sem óhajtok inkább." „Amire az imént hivatkoztam, az nem a nő fizikai nemére vonatkozott, hanem a nemét erkölcsileg értettem alatta." „Félek, hogy nem vagyok képes önt megérteni." „Pedig ez nagyon egyszerű. A nő neméin''! íogva gyengébb, mint a férfi. Eléggé bizonyitja ezt a tényt az, hogy a férfi folytonosan a nő védelmezésével van megbízva." „De oly rosszul védelmezzük őt, hogy sokszor kénytelen revolverrel védekezni ellenünk és csak miután bünténynyel terhelten a bíróság elé kerül, vesszük észre, hogy hogyan vigyáztunk rája. Ekkor lelkiismeretünk arra kényszerit, hogy felmentsük őt." „Ön itt kivételes esetekről beszél. Az nyilvánvaló, hogy ami az intelligenciát illeti, a nő alacsonyabb fokon áll, mint a férfi. Ezt ön maga is megírta." „Ha én ezt valaha megírtam, akkor ostobaságot írtam és ma már megváltoztattam nézetemet. Nem vagyok az első ember, aki ostobaságot irt, sem az első, aki megváltoztatta nézetét. De mindemellett meg kell jegyeznem, hogy az ön által emiitett ostobaságot sohasem irtani meg. Megvallom, rámfogták, de ez nem tartozik ide, habár, valószínűleg hasznos dolog volna ezt is vita tárgyává tenni." „Ha ön valóban nem irta meg azt a — nem akarom mondani, ostobaságot, hanem igazságot — akkor rosszul tette, mert az nyilvánvaló ós be is van bizonyítva a vallási, a filozófiai és az orvosi müvekben," „Tévedés. Bibliánk azt állítja, hogy a nő felelős azért, hogy a férfi elveszítette a paradicsomát. Habár ez a dolog nem egészen valószínű, de ennek puszta állítása csak azt igazolja, hogy kezdetben a nő nem volt alsóbbrendű lény a férfinél — sőt inkább fölötte állt azáltal, hogy azt cselekedtette vele, ami neki tetszett. (Már tudniillik a nőnek.) Hogy ön ma nem akarja megadni nekik a választójogot, annak valószínűleg az az oka, mert fél, hogy ozáltal megint elveszítjük a paradicsomot, amit azóta ismét birtokunkba vettünk és amelyben — akárki láthatja — mi most élünk. De a hinduk szentirása, mely a mienket vagy hétnyolcezer évvel megelőzte, azt állítja, hogy Ádám ellenére Éva jó tanácsainak, melyek az Isten által kiszabott határok átlépésétől akarták megóvni, veszítette el a paradicsomot. Én azonban a mi szentirásunkban is megtaláltam azt, hogy a nő fogja széttaposni a kigyó fejét, miközben a kigyó meg fogja marni a sarkán. Ezért vigyázzon, a tekintélyek, amikre az imént hivatkozott, láthatólag nem férnek össze. Legalább minden példájukból az világlik ki, hogy a férfi jóval iníeriorisabb a nőnél. Ami pedig a filozófusokat illeti, azok azt ajánlják, hogy kerüljünk minden érintkezést a nőkkel azon okból, mert a férfit magas hivatásának elhagyására csábítják, hogy érzelmekben felolvaszszák. Eszerint a filozófusok nem annyira a nők alsóbbrendüségére következtetnek, mint inkább a férfiak gyengeségére. Most pedig térjünk az orvosi müvekre. Ezekben meg van állapítva, hogy a férfi és a nő két szervezetileg eltérő lény, hogy mindegyik a nemének megfelelő funkciókat elvégezhesse. Továbbá azt a tényt is tárgyalják, hogy mig a férfinek na-