Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-09 / 117. szám

1910 október 12 DÉL-MAGYARORSZÁG 17 Kitaszítva. Irta Rudyartl Kipling. Ugy nevelni a gyermeket, hogy a szülő még a szellőtől is óvja. nem vall bölcseségre, főleg, ha a gyerek kikerül a világba, ahol magáról kell gondoskodnia. Ezer közül kilencszázkilencvenkilenc minden bizonynyal sok szükségtelen kellemetlenségbe fog bonyolódni; sőt lehetséges, hegy végkép elfog keseredni pusztán azért, mert nincs tisztában a dolgok valódi méreteivel. Egye csak meg a kölyökkutya a fürdőszobában a szappant, vágja csak a kifényesített csizmát. Addig rágja, addig szopogatja, amig lassacskán rá nem jön, hogy a fénymáztól és a szappantól nagyon beteg lesz s le nem vonja azt a következtetést, hogy a szappan és a fénymáz nem enni való. Valamelyik vén házőrző kuvasztól hamarosan megtanulja, mekkora ostobaság nagy kutyák fülébe harapni. Ha felcseperedik, emlékezni fog erre s kint a világban hat hónap alatt egész udvarias kis mackó lesz belőle s étvágya is meg fog tisztulni. De ha közel sem eresztették a csizmához, a szappanhoz, meg a kuvaszokhoz, míg föl nem nőtt s fogai ki nem fejlődtek, meglátjátok, milyen szörnyű egészségtelen, kényszeredett állat lesz belőle! Hasonlítsátok csak össze ezt a két nevelési rendszert s aztán mondjátok meg, melyik kisebb rossz a két rossz közül. Volt egyszer egy gyerek, akit a szellőtől is óvó elmélet szerint, neveltek fel s akinek ez az elmélet halála lett. Ott nőtt fel övéi szárnyai alatt, születése percétől kezdve addig a pillanatig, mig a sandhursti kollégium hallgatója nem lett, a névsornak csaknem a legelején. Külön magántanár felügyelete alatt pompásan elkészült mindig abból, ami osztályzat alá esett s el lehetett róla mondani, hogy „szüleinek soha életében egy rossz órát nem okozott." Amit Sandhurstban az előirt dolgokon kiviil tanult, emlitést sem érdemel. Körülnézett s azt találta, hogy a szappan és a fénymáz nagyon jó. Bele is kóstolt ugy, hogy mire eljött Sandhurstból, nem volt egészen a régi föllengző. Erre egy kis szünet következett s egy nagy jelenet övéivel, akik sokat várták tőle. Majd egy évet távol töltött a „világ szenynyes érintésétől" egy harmadrendű depotbattalion-ban, ahol az ifjabbak mind gyermekek, az öregebbek pedig mind asszonyok voltak s végül kikefült Indiába, ahol a szülői támogatástól elszakítva, saját magán kívül nem volt senkije, akire szomorúság idején támaszkodhatott volna. India tudvalevőleg minden országok között leginkább az az ország, ahol nem szabad a dolgokat nagyon komolyan venni, kivéve a déli verőfényt minden esetben. Túlságos munka és túlságos energia ép oly biztosan öl itt, mint a legválogatottabb vétkek vagy a túlságos sok ital. A szerclmeskedésnek nincs értelme, mert egyik helyről folyton a másikra helyezik az embert s vagy a legény vagy leány elhagyja az állomást és soha többé nem tér vissza. Jóságnak nincs értelme, mert itt az a szabály, hogy az embert legrosszabb cselekedete szerint itélik meg, legjobb tettének gyümölcsét pedig más élvezi. A gonoszságnak nincs értelme, mert mások még gonoszabbak s az igazságtalanságok sokkal tovább maradnak elintézetlenül Indiában, mint bárhol másutt. Mulatságoknak nincs értelme, mert alig értél egyszer végökre, újra kezdheted ugyanazokat s a mellett a legtöbb mulatságnak az a célja, hogy az ember elnyerje másnak a pénzét. Betegségnek nincs értelme, mert az teljesen a mindennapi foglalkozáshoz tartozik s ha meghalálozol, a kimúlásod és temetésed közt levő nyolc óra alatt más valaki rögtön elfoglalja helyedet és hivatalodat. Nincs itt értelme semminek, csak a szabadságnak, haza Angliába és a hivatali fizetésnek s ezeknek is csak azért, mert ritkán fordulnak elő. Tunya egy ország ez, ahol minden ember tökéletlen eszközökkel dolgozik. S a legokosabb, nem venni komolyan senkit és semmit s elmenekülni amily hamar csak lehet olyan földre, ahol a mulatság s a mások becsülését érdemes megszerezni. Ami gyerekünk azonban ide került — a mese olyan vén. mint a Dombvidék s mindent komolyan vett. Csinos fickó volt s mindenütt kényeztették. A becézgetést komolyan vette és sorvadozott olyan nők miatt, akikért még a lovunkat sem érdemes megnyergelni, hogy meglátogassuk őket. Az uj, szabad élet Indiában nagyon invére volt. Fiatal tisztecskék szemében nem is csoda, ha eleinte fölötte vonzónak tetszik ez az élet — a lovak, a társaság, a tánc és a többi. Kóstolgatta, mint a kis gyerek a szappant. Csakhogy későn jutott hozzá, kinőtt fogsorral. Nem volt érzéke semmiben a kellő mérték iránt, épen mint a kis gyereknek — és sehogy sem tudta megérteni, miért nem bántak vele itt is annyi méltánylással, mint az apai födél alatt. Ez a dolog sértette érzelmeit. Ha civódott más ifjakkal, túlságos érzékenysége nem tudta a civódást elfelejteni s folytonosan izgatódott miatta. A whist, gymkhanas s egyéb efajta hivatal utánra való szórakozás, tetszett neki; de ezeket is komolyan vette, ép oly komolyan, mint dáridó után a „fejét". Whisten és gymkhanason elvesztette pénzét, mert nem tudott játszani. Veszteségét komolyan vette s egy-két aranydijas, kurta sörényű ponny-futamra annyi lelkesedést, annyi érdeklődést pazarolt, mintha a nagy Derby lett volna. Egyrészt. tapasztalatlansága volt az oka mindennek - ép ugy, mint mikor a kis gyerek pörölni kezd a kályhatakaró sarkával, — de másrészt az a szédület, amely elfogta, mikor nyugodt világából hirtelen ebbe a mozgalmas, csillogó életbe lökték be. A szappanról és a fénymázról senki sem szólt neki, mivel a legtöbb ember magától értetődőnek találja, hogy ilyesmikkel szemben rendes körülmények között mindenki óvatos. Siralmas látvány volt, hogy' zúzza magát a gyerek darabokra, mint valami rakoncátlan csikó, mikor elszabadulva gazdája kezéből megrokkan és össze-vissza töri magát. Ez a féktelen mértékletlenség oly mulatságokban, amelyek miatt az embernek a kis ujját sem érdemes mozdítani, annál kevésbbé szenvedélyeskedni. hat hónapig tartott, a hideg napok alatt. Ekkor azt gondoltuk, hogy a hőség s annak tudata, hogy pénzét elvesztette, egészségét tönkretette és lovait megsántitotta, ki fogja a gyereket józanítani s azután rendes ember lesz. Száz közül kilencvenkilenc esetben így is lett volna. Minden indiai állomáson van rá példa. De ebben a különös esetben a föltevés nem vált be, mert a gyerek érzékeny volt s mindent komolyan vett — amint előbb mondtam már kétszer is. A hideg napok multával ezredese szigorúan a lelkére beszélt a gyereknek. Ettől jobban összetört, mint eddig bármi mástól; pedig az egész semmi egyéb nem volt, mint egy rendes „ezredesi dorgatorium". Ami most következik, érdekes példa arra, mily szoros kapocs füz egymáshoz minden embert s tesz felelőssé mindenkit mindenkiért. A gyerek lelkének a kegyelemdöfést egy hölgynek beszéd közben elejtett megjegyzése adta meg. Fölösleges volna ismételni. Aféle meggondolatlanul kiszalasztott irgalmatlan kis mondatocska volt s a gyereket fülig pirította. Három napig nem bujt elő szobájából s aztán két napi szabadságot kért, hogy vadászni mehessen egyik csatornázási mérnök pihenő háza közelébe, mintegy harminc angol mértföldnyire. A szabadságot megkapta és sohsem volt még oly lármás s annyira veszekedő kedvében, mint ez este a tiszti asztal mellett. Azt mondta, hogy „nemes vadra" indul s féltizenegykor eltávozott egy kis kocsiban. A pihenőház körül legfölebb foglyot lőhetett az ember; a foglyot pedig nem igen mondhatjuk „nemes vad"-nak. Nevetett is rajta mindenki. Kora reggel megjött egyik őrnagy rövid szabadságáról s meghallotta, hogy a gyerek „nemes vad"-ra indult. Az őrnagy érdeklődött a gyerek iránt s a hideg napokban nem egyszer megpróbálta észretériteni. Az őrnagy összeráncolta homlokát, mikor értesült a kirándulásról s egyenest a gyerek lakásába sietett, ahol mindent keresztülkasul kutatott. Csakhamar kijött a lakásból s találkozott velem, mikor épen névjegyemet hagytam ott a tisztiasztalnak. Az előszobában nem volt senki más. Így szólt: „A gyerek vadászni nem ment. Vadra indul az ember revolverrel és íróeszközökkel '?" Én így szóltam: „Bolondság, őrnagy?" nem láttam rajta, mi járt az eszében. ' 0 igy szólt: „Akár bolondság, akár nem bolondság, én most azonnal indulok a csatornához. Nagyon nyugtalanít a dolog." Majd egy pillanatig elgondolkozva, igy szólt: „Tud hazudni?" „Ön tudja a legjobban" — feleltem. „Az a mesterségem." „Nagyon jól van", folytatta az őrnagy. „Velem kell jönnie kocsin, most rögtön, a csatornához, madarakra lövöldözni. Menjen, készüljön vadászatra — gyorsan — s rohanjon vissza puskástul." Az őrnagy nagyszerű férfi volt; s tudtam, hogy nem osztogat hiábavaló parancsokat. Engedelmeskedtem neki s visszajövet már a kocsiban találtam, alul a puskák és az eleség, teljes fölszerelés vadászkirándulásra. A kocsist elküldte s maga hajtott. Végig az állomáson lassan haladtunk ; de amint kiértünk a síkság poros országútjára, nekieresztette a lovat. Jó belföldi fajta megmutatja, mit tud, ha szorítják. A harminc mértföldliöz három óra sem kellett; de a szegényes pára csaknem összeesett. Egyszer megkérdeztem: „Mire való ez a veszett rohanás, őrnagy?" Nyugodtan válaszolt: „A gyerek maga van — egy, két, öt, tán már tizennégy óra óta ! Mondom önnek, nyugtalanít a dolog." Ez a nyugtalanság rám ragadt s én is segítettem hajszolni a lovat. Amint a pihenőházhoz értünk, az őrnagy a gyerek szolgája után kiáltott; de nem felelt senki. Beléptünk a házba, nevén szólítgatva a gyereket; de nem felelt senki. „Valahol kint vadászik" szóltam. De ugyané pillanatban az egyik ablakon keresztül egy kis égő viharlámpát vettem észre. Délután négy óra volt. Megmeredve álltunk meg a verandán s visszafojtott lélekzettel figyeltünk minden neszre. Nagy csomó légy zummogása hallatszot ki a szobából. Az őrnagy semmit sem szólt; levette sisakját s csendesen beléptünk. A gyerek ott feküdt holtan az ágyon, a csupasz, meszeli szoba közepén. Fejét csak-