Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-25 / 105. szám

18 DELM AGYAROftSZÁG 1910 szeptember 25 léténél. Amint ott állt, csak ugy rázta az izgatottság, s éreztem, hogy a villamosság összezavart mindent. Alig juthatott más eszembe, mint hogy azt mondjam neki: „Osto­baság ilyen fergetegben tenni vallomást." De nem láttam be, ez a kijelentés mennyiben 9egithetne a félreértésen. Majd felordított: „Hol van Edit — Cop­leigh Edit?" Edit volt a fiatalabb nővér. Elbámulva kérdeztem tőle: „Mi dolga van evvel?" Akár hiszitek, akár nem, a követ­kező két perc alatt ugy ordítottunk egymásra, mint az őrültek. Saumarez fogadkozott, hogy sohasem akart másnak vallomást tenni, mint a fiatalabbik nővérnek, s én erősítgettem neki, míg torkom be nem rekedt, hogy a dologban félreértésnek kell lenni! Nem tudom magamnak az egész jelenetet másképen meg­magyarázni, csak újra azzal a ténnyel, hogy egyikünk sem volt teljesen eszméleténél. Olyan volt az egész, mint rossz álom — a lovak dobogásától a sötétben egészen Sau­marez nyilatkozatáig, hogy kezdettől fogva Copleigh Editet szerette. Még egyre vállamat szorongatta könyörögve, mondjam meg neki, hol van Copleigh Edit. A vihar újra csende­sedett kissé, kezdett világosodni, s láttuk magunk előtt a sikon a porfelleget. A leg­rosszabbon keresztül estünk. A hold a lát­határ alján lebegett, s épen derengni kezdett az ál-virradat, a mely az igazi hajnalt körül­belől egy órával szokta megelőzni. De a fériy nagyon gyönge volt s a sötét felhő ugy or­dított, mint egy bika. Csodálkoztam, hova mehetett Copleigh Edit; mig csodálkoztam, három dolgot láttam egyszerre. Először is láttam, hogy Copleigh Maud mosolygó arca közeledik a sötétből Saumarez felé, aki mel­lettem állt. Hallottam, amint a lány ezt su­sogta: „Györpy!", s karját abba a karjába fűzte, amely nem szorongatta vállamat s láttam arcán azt a kifejezést, amely egy élet alatt csak egyszer-kétszer támad, — mikor a nő tökéletesen boldog s a levegő tele van harsonákkal, tündöklő tüzekkel és a föld felhővé változik, mert a nő szeret és sze­rettetik. Ugyanekkor láttam Saumarez arcát, Cop­leigh Maud hangjának hallatára, s ötven yardnyira a narancsfáktól láttam, amint valaki barna holland öltözetben lóra ül. A túlságos izgatottság tett bizonyára oly gyorsan hajlandóvá arra, hogy olyasmibe beleavatkozzam, amihez semmi közöm. Sau­marez a holland ruha felé akart rohanni; de én visszatartottam, igy szólva: „Maradjon itt s magyarázza ki magát. Editet visszahozom!" — s ezzel rohantam lovam felé. Az a töké­letesen fölösleges véleményem támadt, hogy mindent illendően rendbe kell hozni s hogy Saumareznek első dolga lesz, Copleigh Maud arcáról letörölni a boldog kifejezést. Mialatt lovamat kantároztam, folyton azon gondol­koztam, hogy is fogja ezt csinálni. Copleigh Edit után ügettem, azt gondolva, hogy valamelyes ürügygyei szép csendesen visszahozom. De ő amint megpillantott, vág­tatásnak eredt, ugy hogy egészen komolyan utána kellett iramodnom. Kétszer-háromszor visszakiáltott rám, fejét hátra vetve: „Tá­vozzék! Haza megyek. Oh, ne kövessen!" De az én dolgom az volt, hogy először is elfogjam s csak aztán tárgyaljak vele. Ez a nyargalás épen illett a rossz álom többi részéhez. A talaj nagyon rossz volt s közbe-közbe átrohantunk az örvénylő, fojto­gató porfellegeken, bele-bele jutva a repülő viharba. Izzó, forró szél fujt, penészes cserép­kályhaszagot terjesztve ; s a félhomályban, a porfelhőkön keresztül, ott láttam libegni a vigasztalan sikon magam előtt a barna hollandi ruhát a szürke lovon. Eleinte az állomásnak tartott. Majd oldalt fordult, el­csapva a folyó felé, keresztül a felégetett tőzeges talajon, amely nem való még disznó­hajtásra sem. Higgadt állapotban álmomban sem mentem volna át éjjel ilyen tájon, de most fejem fölött a csapkodó villámokkal, orrcimpáiinban a kriptaszagu kigőzölgéssel, egészen helyesnek és természetesnek talál­tam a dolgot. Én vágtattam és ordítoztam, a leány rohant előre, csapkodva lovát, mig a homok-fergeteg végső maradványa utói­érve meg nem kapott mind a kettőnket s magával nem sodort a szél irányában, mint papírdarabokat. Nem tudom, milyen messzire lovagoltunk; de a patkók dobogása, a szél nyögése s a vérvörös hold gyönge fényének rezgése a sárga ködben ugy tetszett, mintha már évek óta tartana s szószerint véve a tetőtől-talpig fürödtem az izzadtságban, \nikor a szürke nagyot botlott s teljesen bénultan tápász­kodott föl. Az én lovam is agyon volt haj­szolva. Copleigh Edit siralmas állapotban volt, merő por mindene, haja rendetlenül s keservesen siránkozott. „Mért nem hagy magamra? szólt. „Csak innen akarok el­menni, haza kívánkozom. Kérem, engedjen távozni!" „Vissza kell jönnie velem, Copleigh kis­asszony. Saumarez akar valamit mondani kegyednek." Bolond módja volt ez a félreértés elosz­latásának; de én éppen hogy ismertem Copleigh kisasszonyt s bár a gondviselés szerepét játszottam lovam rovására, nem igen tudtam volna neki pár szóval tudomá­sára adni, amit Saumarez mondott nekem. Azt gondoltam, Saumarez maga jobban el­mondhatja. Edit minden kifogása, hogy ki­merült, hogy haza akar menni, kudarcot vallott; jajgatás közben ide-oda hánykolódott a nyeregben s a forró szél lobogtatta fekete haját. Nem szándékozom ismételni, amit mondott, mert fölötte kedveszegett volt. íme ez volt a cynicus Copleigh kisasszony. Ott voltam én, ránézve csaknem idegen, próbálgatva megértetni vele, hogy Saumarez őt szereti s most azért jön vissza, hogy tőle magától hallja ezt! Azt hiszem, meg is ért­tettem magam, mert Edit rendbe hozta szürkéjét s valahogyan elkezdtünk sántikálni a sir felé, mialatt a vihar mennydörögve vo­nult Umballa felé s egy pár kövér, meleg esőcsepp hullt alá. Megtudtam Edittől, hogy Saumarez közelében állt, mikor ez nővéré­nek vallomást tett s haza akart menni, hogy békességben kisirhassa magát, amint angol leányhoz illik. Útközben fölszántotta keszkenőjével könyeit s megkönnyebbült szívvel, nyugodtan esevegett velem. Ez ugyan mindenképpen természetellenes volt; mind­azáltal ez időben és e helyütt nagyon helyén valónak látszott. A világ csak a két Copleigh leányból, Saumarezből ós belőlem állt, villá­mokkal ós sötétséggel körülvéve; s ugy lát­szott, mintha tőlem függne az egész rossz irányba terelt világnak vezetése. Mire a sirhoz értünk, a vihart követő ha­lálos mély csöndességben, éppen hasadt a hajnal s még senkisem távozott. Bennünket vártak, Saumarez leginkább. Arca fehér volt és kimerült. Amint Copleigh kisasszony meg én közelebb sántikáltunk, elénk sietett s lesegítve Editet nyergéből, az egész társaság előtt megcsókolta őt. Színpadi jelenet volt s a hasonlatosságot csak fokoz­ták a portól fehérlő, kísérteties férfiak ós nők, amint a narancsfák alatt tapsolni kezd­tek Saumarez választására, mintha csak szín­házban volnának. Soha életemben nem láttam többé ilyen angoltalan jelenetet. Végre Saumarez figyelmezteti, hogy jó lesz hazamennünk, mert különben az egész állomás keresésünkre indul s megkérdezett, nem volnék-e szíves Copleigh Mauddal lova­golni hazafelé? A legnagyobb örömmel, vá­laszoltam. így épen hat párra oszlottunk s kette­sével tértünk vissza. Saumarez Copleigh Edit mellett gyalogolt s Edit az ő lován ült. A levegő megtisztult; s amint a nap emel­kedett, éreztem, hogy sülyedünk fokról-fokra közönséges férfiakká és asszonyokká s hogy ez a piknik, ez „a nagy csattanó," valami rendkívüli esemény volt, a rendes kerék­vágáson 'kívül eső, ami soha többé nem fog ismétlődni. Elmúlt a porfergeteggel s a forrő levegő zúgásával. Ki voltam merülve, sántikáltam s megle­hetősen szégyenkeztem is, mikor otthon megfürödtem s rövid pihenésre dőltem. Van ennek a történetnek egy női válto­zata is, de ezt sohasem fogják megírni . . . ha csak Copleigh Maud nem szánja rá magát. m A jutalom. Irta Augusstiny-Toldy Béla. Fönn is, lenn is tudták . . . A föntiek nyitott ablakán befurakodott az ezredes szitkozódása, fenyegetőzése. Hal­latszott a leány siránkozása, alázatos kö­nyörgése, kétségbeesett küzködése. A lentieket érdekelte az ajtók ágyúzása a székek dobálása, a padlóba lőtt tányérok csörömpölése és szinte rengeni látszott fö­löttük a mennyezet, mikor az ezredes, te­hetetlenségében dulva-fulva, föl s alá járta a szobákat. Majd gyengébb, de akaratosságot eláruló lábdobban tásokban gyönyörködtek az alat­tuk levők ós ilyenkor maguk elé képzelték az érveiből, esküdözéseiből és könyeiből ki­fogyottan álló leányt, ki igazsága tudatában lábdobbantásokkal és szinte lelketlenül ke­gyetlen „azért is '."-jeivel védekezik. Jobbról és balról nem volt közönsége ennek a perpatvarnak, mert az ezredes és leánya lakták az egész emeletet. De a fentiek és lentiek, kik az első napokban lélegzetvisszafojtva lestek minden szót és kommentárral kisérve, szinte kéjes örömmel kombináltak helyzeteket minden ajtóbecsa­páshoz, székfölakolbolitáshoz, végre is bele­untak és idegeikre hivatkozással közbe­léptek. A földszinten lakó miniszteri tanácsosné — ugy pongyolában, mindössze egy divatját mult vörös palettot kapva magára — föl­szaladt a másodemeleti borügynöknéhez és kissé kellemetlen bemutatkozás után — csak ugy az előszobában álldogálva, megegyezésre léptek, hogy az ezredesék ellen együttesen fognak eljárni. •— Az uram két törvényjavaslaton dolgo­zik .. . Mihelyt megindul odafönn az orkán, már ugrik a székéről és menekül hazulról. Csináljanak máshol bolondházat, de ne bo­londitsák meg az egész házat, mert az a csempeszáju leány színésznő akar lenni! — Az én uracskám napokon át utazik. Csak pihenni jön haza! De lehet itt pihenni? Hát lehet?! — felelte, illetőleg kérdezte a boriigynökné, nem is gyanítva, hogy az utolsó kérdő mondattal minden kételyt ki­zárólag elárulta azt, amit a miniszteri taná­csosné régen gyanított, de sem a borügy­nök, sem a borügynökné orra nem sejtetett. De az, hogy a borügynök Barna nevü névjegyei között talán még most is akadt volna egy-kettő, melyen még mint Braun szerepelt — a jelen esetben nem volt aka­dály. Diplomatikusan rövid és tapintatos levelet írtak az ezredesnek, melyben kérték, hogy ha már az ő háza nyugalmát zavarja valami kegyetlen incidens, iparkodjék leg­alább a szomszédjait megmenteni az ezzel járó izgalmaktól. A levelet postára adták — elbúcsúztak és várták a történendőket. És nem történt semmi. .. Mert az ezre­deséknél olyan csönd lett, hogy szinte ki­zártnak látszott, hogy ott valami történt. Mintha kettőbe vágták volna a botrányt. Még csak léptek zaja, csöndes, visszafojtott zokogás sem hallatszott. Az ezredesék azok a visszavonult, kissé gőgös, de jó népek lettek, mint a milyennek a miniszteri taná­csosné őket eddig elképzelte. Az ezredes járt a kaszárnyába, a leány odahaza ült, hébe­korba zongorázgatott, énekelt Hogy az ezre­deséknél élet-halálküzdelem folyt le aznap délután, amikor a levelet megkapták, azt senki sem gyanította. Pedig ugy törtónt. * Képzeljenek el egy szép, katonás ebédlőt. Aki bejáratos egy testtel-lélekkel katona családjához, az már mindent lát. Az uralkodó család tagjainak képei a falakon. Az ablak­közben, — hová polgárcsalád a konsoltiikrot állítaná — a falat drága szőnyeg fedi, mely­nek közepét sárga-fekete megszaggatott ka­tonai lobogó tölti be. Két kivont, fényesre csiszolt, egymással keresztbefektetett és sarga ábori övvel átkötött kard, glóriával fonjat körül a lobogó közepén terpeszkedő kétfep sast. A kardok felett csákó, fölötte tölté­nyekből kirakva; F. J. I. A lobogó aljat fli-

Next

/
Thumbnails
Contents