Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-17 / 98. szám

1910. I. évfolyam, 98. szám. Szombat, szeptember 17 güzpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Korona-utca 15. szám — Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., t—i Városház-utca 3. szám c=> ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6-— egy hónapra S 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELOPIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28— félévre . , . R 14-— negyedévre . R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=s Riadóhivatal 83} Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—ÍJ Cserkésző Uslmos. (f. á.) A német világbirodalom hiu uralkodója megérkezett hozzánk és hívságos szereplések után cserkészik a karapancsai erdőben, a kolera szomszédságában. Persze, a halálfejii rémmel nem fog találkozni az őszies erdő dércsípett bokrai között. Csendőrség tartja tőle távol a veszedelmet, amint a Kropacsek tömegesen csillogott azokon az állomásokon is, amiken a vonata keresztülhaladt. A nép, az istenadta nép császártlátni hiába csődül össze Mohács bacillusos tájain, Vilmos császár behúzódik a sza'onkocsijába. II. Vilmos, mint az isten akaratának földi helytartója, valószínűen szentül meg van győződve arról, hogy egész Magyarország nem egyéb becsületes, dusvadu vadászterületnél. Járt ugyan néhány évvel ezelőtt Budapesten, meg is volt elégedve, mondta is, hogy szép, szép, dehát azóta annyit kellett tárgyalnia a szentekkel a külpolitikáról, hogy nyilvánvalóan megfeledkezett rólunk. Már pedig meg kell állapitanunk, hogy Vilmos mostani látogatásának formái husz millió magyar embert sértenek vérig. Vagy fél őcsdszárí fensége a másik őcsászári fenségtől: a kolerától, akkor maradt vo'na odahaza, vagy meg van győződve égi küldetéséről, akkor ugy sem csókolja őt homlokon a ha'ál imperátora. Hát bizony illenék, hogy legalább egyezer, néhány száz emberünk előtt megemelje a sötétzöld kalapját. Ez a lenézés, ez a mi országunkon való átrobogás, ezek a középkori allűrök határozottan vérforralók. Komoly meggyőződésünk, hogy a vendéglátó királyi családnak sem esik jól Vilmos császár tapintatlansága. Legalább, tárgyilagosan nézve a dolgokat, lehetetlennek tartjuk, hogy például Ausztriában ilyen cserkészést meg merjenek kockáztatni. A nagyságában tobzódó és sulykot annyiszor elvető Hohenzollern vadászni szokott a népszerűség után is. Valami nagyon szerencsétlen hangulatnak kell tehát lobognia ellenünk, hogy most Vilmos nem használja föl az alkalmat és hősi bátorsággal kezet nem fog, például: a jóelőre húszszor fertőtlenített mohácsi bíróval. Valahol baj van velünk. Valahol: Berlinben-e, Bécsben-e, avagy talán mind a két helyen nagyon utálnak minket és alighanem kárörvendve vigyorognak azon, hogy most már teljes Ázsia vagyunk, valódi kolerával. Nem csoda ezért, hogy Vilmos finom, veretes pusktíjának minden dörrenésére nyílaláat érzünk és megretten a tekintetünk: vájjon nem reánk vadászik? Már hajlandók vagyunk azt hinni, hogy semmi sem történt a világon néhány száz év óta. A Cézárok vadásznak és a ronda tömeg fanatikus rabszolgaságban fekszik a puskacsövük elé . . . Hohó! Cserkésző Vilmos alig néhány héttel ezelőtt értette meg, hogy egész Európ&ban alig akad valaki, aki az ő isteni küldetésében hinni tud. Ekként meg kell vele értetni azt is, hogy Magyarország nem lehet a nomád erkölcsök földje többé és észreveszi, ha egy modern ország elfogult uralkodója eljön ide és nomádul viselkedik. A német császár viselkedése annál is bántóbb, mert hiszen ezekben a napokban megriadt harcot vivunk a fenyegető rém ellen. Bevalljuk: most ismét szerencsétlenek vagyunk, hiszen meg van fertőzve a legnagyobb folyamunk és számitanunk kell arra, hogy maholnap százankint hullunk el. A döbbenetnek tompa napjain jól esett volna, hiába, Vilmos császárnak, mint hatalmas Németország képviselőjének egyetlen biztató, részvéttől áthatott szava. Jól esett volna, ámbár gyarlóság az efajta öröm. És cserkésző Vilmos megtagadja tőlünk ezt a reális érték nélkül való gyarlóságot. Emberi vonatkozásain tul, hasonlóan mélyreható egyéb kellemetlen jelentősége is van a karapancsai vadászatnak. Vilmos vizitjének eme furcsa módja egész Európa előtt határozottan megszégyeníti Magyarországot. Ismét háttérbe szorulunk. Ismét csak mint Ausztria alárendelt részéről beszélnek rólunk, mint Ausztria vadászterületéről, Szeptember. Irta Harf/itai Tihamér. Szanatórium. Fényűzéssel berendezett szoba. Az ablakon bemosolyognak az utolsó nyári rózsák. Bodonyi egy karosszékben ül, az ablaknál a kis, pisze doktor, „az aranyszívű Fuchs" ácsorog. Bodonyi: Mondja, doktor, hány napom van még bátra V A doktor : Ördögbe az ilyen kérdéseskel, hiszen ez már valóságos őrültség! Bodonyi: Csak azért szeretném tudni, mert Ellával nászútra készülök. A doktor: Nászútra ? Bodonyi (fagyosan fölnevet): Mi van ezen különös? Sötétkék selyem menyboltot akarok m :g egyszer látni, mirtuszerdőben akarok táncolni Cypnisi bor a fejben, szerelem a szivben, aztán trallallallalla .. . lalla ... la! (Köhög.) A doktor (maga elé): Szegény! (Csönd.) Bodonyi: Mit mond ? (Maga elé bámul s aztán hirtelen megint jókedvű lesz.) Esténkint találkoznánk Anacreónnál s dalolnánk csodaszép hellén nótákat. Aranyköd borul a szivemre, ha elgondolom. Ella már ugy tombolna, mint egy vérbeli görög leány, aki sohsem stoppolt még harisnyát, csak mindig szeretett és »Sapphót szavalt. Szép, kék khltónt hordana, kéket, mint az álmodozó tenger szine, mikor a nyári hold beleragyog. ^ meg fehér tógában járnék, mindig csak utána járnék lábujjhegyen, szerelmesen. (Csönd.) És ezért meg kell önnek mondania, t">gy hány hét a világ? A dóktot : Megtébolyodott ? Kedvesem, ön megtébolyodott! Kabók Kázmér fütyörészve belép. A doktor: Kabók, búcsúzzon el a barátjától. mert a tébolydába visszük holnap reggel. Kcihók (fölteszi a monokliját): Ah! Hiszen már ez is valami! Fiirdőboteg, szanatóriumból a tébolydába. A doktor: Minden két percben megkérdezi tőlem, hogy hány napja van még hátra? Kabók: Kíváncsi gyerek ez az Artúr, nagyon kíváncsi. A doktor: Kérdezte ezt ön már tőlem valaha ? Kabók: Soha! De megvallom őszintén, hogy csupa félelemből nem kérdeztem csak. Rettegek a rövid határidőtől . . . Pedig ugy szeretem a cigányzenét... A pezsgőt. A virágot. Az asszonyt. (Lehajtja a fejét.) Bodonyi (csöndesen, álmatagon): A zenét ... a pezsgőt ... a virágot ... az aszszonvt ... De miért mondja az asszonyt utoljára ? Kabók: Azért, hogy a zenét, a pezsgőt, a virágot mind az asszonynak áldozhassam. Volt nekem már olyan szeretőm, aki csak akkor tudott szenvedélylyel csókolózni, ha a szomszéd szobában cigány muzsikált. Uri tempó, jó tempó. A pezsgőt már sok asszony elengedi, de a zenét és a virágot egyik sem. A doktor: No majd, ha kikerülnek innen, olcsóbban is adják. Kabók (halkan): Ha . .. (Maga elé): Soha ! (Csönd). Bodonyi: Én Görögországba megyek és punktum ! Kabók: Görögországba ? (Nevet.) Bodonyi: Mit nevet ezen? Ellával elmegyek Görögországba. Kabók (megrezzen): Ellával? Bodonyi: Nos, és? . . . Kabók (bágyadtan): Ha én már innen mégegyszer kimegyek, akkor csak Párisba megyek. Én odajárok mulatni. Bodonyi: Csak nem mehetek Ellával Parisba? Kabók: 0 persze . . . nem . . . Párisba nem. (Csönd. A doktor megcsóválja a fejét s csöndesen kimegy.) Bodonyi (halkan): Pedig mi is mulatni fogunk. Kabók (csöndesen odamegy Bodonyihoz s vállára teszi a kezét): Artúr, maga szereti Ellát ? Bodonyi (megrezzen): Rövid a vásár, sietni kell! Kabók: És aztán? Bodonyi: Aztán . . . (körülnéz, összébb húzza magát, vállatvon.) Vége lesz a nászutnak . . . (Megrázkódik.) Vége lesz mindennek. Kabók: Nászút ? (Egy székhez vánszorog, leül.) Bodonyi: Maga még sohasem volt nászuton? Vagy hát, hogyan is lett volna? Nem is volt boldog soha! Ugy-e, maga sohasem volt boldog ? Maga csak itt hazudott muzsikáról, pezsgőről, virágról, asszonyról. Magának sohasem volt, szeretője. Magának patikára ment a pénze, nem asszonyokra. Kabók (lassan elkomorodik, fejét lehajtva): Nem . . . nem. Nekem azért volt