Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-14 / 95. szám

A munka és Kossuth. A függetlenségi párt vezére az őszre erős parlamenti harcokat prognosztizál. Hiu ábrándozásnak mondja azt a föltevést, hogy az összeülő képviselőház buzgó munkakedvvel intézze el a kormány törvényjavaslatait. Pártja orgánumában közzétett fejtegetéseiben jelzi is már azokat a pontokat, melyeknél az ellenzéknek a harcot föl kell majd vennie, hogy „a nemzetnek szemét fölnyissa." Érdemes követni Kossuth Ferencet a részletek terrénumára, mert vezéri állása és egyénisége egyaránt jelentőssé teszi a véleményét. De meg azért is, mert talán sikerül beigazolnunk, hogy a Kossuth Ferenc által jelzett ütköző pontoknál a függetlenségi és negyvennyolcas párt részére babéinem virul. Mindjárt az első tárgy lesz a költségvetés. Lármás kárörömmel mutattak rá a mostani kormány tagjai, úgymond a függetlenségi párt vezére, hogy milyen nagy mérvben szaporodtak a kiadások a koalíciós kormányzás alatt. De elfeledték hozzátenni — folytatja — hogy az akkori kormány a felszaporodott költségeket mind az országra költötte. Holott a Héderváry-kormány költségvetésében — teszi hozzá erős jóstehetséggel — a legnagyobb valószínűséggel olyan téren lesznek teherszaporulatok, amelyben a költségek nem a nemzet javát mozdítják elő. Milyen mérvű áldozatot követel majd a hadsereg ? Milyen összegekkel szerepelnek majd a Dreadnought-ok, melyeket már építenek, anélkül, hogy fedezet volna rá V Minderre kíváncsi Kossuth. Nos, hát mi szívesen elismerjük, hogy a koalíciós kormány az általa horribilis módon megnövesztett költségvetést magára az országra költötte. Egyetlen magyar kormányról sem tesszük föl az ellenkezőjét. A hiba azonban ott van, hogy a koalíciós kormánynak nem volt meg az ereje és a férfias bátorsága, hogy a minden téren jelentkező igényeket normális mederbe szorítsa, Hogy politikai okokból lekenyerezési taktikát folytatott s könnyelmű, a bevételi forrásokkal arányban nem álló költekezéssel deficitbe sodorta az országot. így azután danaok ajándéka lett az is, amit az országra költött, mert az államháztartás rendezettségének rovására eső költekezésből ugyan az országra üdvösség nem háramlik. A költségvetési előirányzat kiadásainak szertelen megnövesztését nem menti tehát az a különben is csak természetes faktum, hogy a pénzt a kormány az országra fordította. De semmiképen nem méltó Kossuth Ferenchez az a törekvés, hogy a hadseregre fordított kiadásokat olyan költségeknek minősítse, amelyek nem a nemzet javát mozdítják elő. Megkérdezhetnék az illusztris cikkírót, hogy vájjon akkor, ha a hadsereg költségei nem a nemzetnek javát előmozdító területen mozognak, mért képviselte ő mint miniszter a hadügyi büdzsét ? Miért szólalt föl a közös költségvetés támogatására a magyar delegációban ? És, ami még megfoghatatlanabb, miért járult hozzá a katonatiszti fizetéseknek igen lényeges teherszaporulattal járó fölemeléséhez V Talán csak nem képviselt olyasvalamit, amiről meg volt győződve, hogy nem szolgál nemzeti érdeket ? Aminthogy nem is lehet azt állítani, hogy az ország védelmének jókarba helyezése, a polgári munka oltalmazása nem eminens nemzeti érdek. Azt is mondja Kossuth, hogy fedezet híjában is építik már a Dreadnoughthajókat. Nem tudjuk, hogyan áll a dolog. De erős a hitünk, hogy Kossuth többet tud róla. Mert ha nem csal az emlékezetünk, még Kossuth Ferenc ült a kereskedelmi miniszteri székben, amikor olyas újsághírek szállingóztak, hogy a modern hajószörnyetegeket magáncégek, saját felelősségükre és veszélyükre már munkába vették. Van azonban a függetlenségi párt elnökének egy még sokkal sajátszerűbb panasza. Vádolja a Héderváry-kormányt, I. évfolyam, 95. szám. Szerda, szeptember 14 RSzpooti szerkesztőséé is kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN) ca Korona-utca 15. színt c=a e«isz évre . R 24'— félévre . . . R 12" fiedapwti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'C3 Városház-utca 3. szám ca Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDERIN: egész évre . R 28'— télévre . . . R 14-— negyedévre . K 7-— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAfl! Szerkesztőség 835 a Riadóhivatal S3I Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128— It Gittána. Irta Faltay Lucyeti. — Most menj! De siess ... siess vissza, Luys! Meghalok, ha soká jössz. Életed az én életem, — lihegte a férfi. — Ha addig baj ér, Gittána... elpusztulok én is, esküszöm...! Utánad. — Nem, Luys! Te élni fogsz, én akarom — és kis kezeit a férfi esküvő karjaira tette. A tiszt csónakjába száll. A hölgy felül lovára s leléptet a sekély vizbe, egész a csónak mellé. — Luys! Luys! — és lelkeveszetten lobogtatja fátyolát. A férfi arcán is látszik a fájdalom, csöndesen vezényel tisztelgést, az evezők fölcsapódnak a légbe, aztán tovább! A tiz matróz erős karja röpiti a könnyű csónakot egy távolabb horgonyzó acélkolosszus felé. A brazíliai éj sötétjét éles projektorfény vágta keresztül, fényes barázdát vonva a fekete víztükörre és a rlo-janeiroi öböl csöndes vizét magasra szántotta a hadi gőzös éles orra, amint nekivágott az Óceánnak. • Hosszú év telt el azóta, mig újra ott vetett horgonyt hajója a világ legszebb öblében. Elment a „Livius"-villába, csöndes, kibalt volt az. Elment a „Pimeo-völgybe". Hallotta újra fölcsendülni a szerelmes románcot a „mandopp" húrjain . . . Hallott egy lágyzengésü leányhangot, a szerelem románcát énekelni, de idegen volt az és Glttana nem volt sehol. Ingadozva ment föl a villa lépcsőzetén, keresztül az elhanyagolt terraszon. Fojtó érzés nehezedett mellére — elvonult lelki szemei előtt az elmúlt év, amit Angliában töltött. Nem volt hü Gittánához, érezte, hogy az ellen, aki őt ugy szerette és akit ő oly szenvedélylyel imádott, mig itt volt, nagyot vétett. Próbálta mentegetni maigát a lelke előtt. Hiszen most itt vagyok, szeretem, itt maradok véle. Hisz ami azóta történt, az csak játék volt. Azokat, ott távol Angliában, nem szerette igazán. íme, visszahozta ide a vágy. Ő megtartotta, megtartja esküjét. A csarnok kőkockáin hidegen csengtek léptei. Az öreg Oliveira Fernandó, Gittána atyja, egyedül ült a nyugágy szélén. Előtte az ezüsttel, drágakövekkel kirakott ébenfa-iróasztal állott. Az Oliveira ősök hagyománya, azon az arckép, Gittána, ő . . . Még az arcképről is oly megigézően néznek nagy, titokzatos mélységű szemei. Az ősz Oliveira feléje fordította szemeit, de nem látott, vak volt. A nagy őszi szél, annyi szép nagy fát, virágot letört, a nagy járvány, a sárgaláz, ez erős tölgynek is megadta a kegyelemdöfést. Szemevilágától fosztotta meg őt. Az öreg Moró, Gittána néger szolgája becsapta a nagy spanyol bibliát. — 0 senor dun Luys! Ön van itt . , . szegény, szegény senor . . . Az öreg Oliveira is megszólalt: — Eljöttél fiam. Késő van . . . tudod, ő már régen elment ... én is megyek . . nemsokára . . . Luyst irtózatos fájdalom fogta el. Nincsen hát többé! Nem fogja látni, ölelni, csókolni! Elvesztette örökre. Ez hát a büntetés. Most érezte csak, hogy mennyire szerette Gittánát. Düh fojtogatta torkát a világot mozgató hatalom ellen. Káromolva emelte föl szavát. A lelkét tépő, marcangoló fájdalom egy rémes, síró kacajt adott ajkaira. El innen, ki a páfrányok, a vöröstölgyek közé. Kitaszította a parkba kivezető ajtót. Előbb rohanva, majd támolyogva tett pár lépést, azután a lelkifájdalom letörte, összeroskadt. Sokáig hevert öntudatlanul. Leszállt az est. Az őserdőbe nyúló parkra kiterítette sötét szárnyát az éj. Végre fölütötte fejét. Közeledő léptek zaja jutott a füléhez. A fák közé bevilágító hold zöldes fényében egy imbolygó emberi alak elmosódott körvonalai látszottak. Revolveréhez kapott, de aztán megismerte az éjjeli vándort. Moró volt az, az öreg, őszhaju néger, Gittána egykori belső szolgája. Midőn meglátta Luyst, oda ment hozzá lassan, egy ideig tétován nézett Luysra, végre lekuporodott melléje a száraz fücsomóra, aztán sokáig együtt hallgatták az éj rejtélyes hangjait. — Miért nem jöttél el hamarább, senor, látod, ugy várt téged a donna señorita, mielőtt a nagyláz eljött ide a Hariendába is. Mindig mondta, hogy te előbb itt leszel, mint a láz és elviszed innen messzire, ahol nem jár a sárga „Gaballero", de te nem jöttél;