Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-11 / 93. szám

1910. í, évfolyam, 93. szám. Vasárnap, szeptember 11 RSipontt szerkesztőség és kiadóhivatal Szegei), f-n Rorona-utca 15. szám q Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c-n Városház-utca 3. szám cza ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 6 — egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér ELOPIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 28--— félévre . . . R negyedévre . R 7-— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14'2'40 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=a Riadóhlvatal <31 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 125—11 Az ősz munkája elölt. A parlamenti rendes munka biztosítása meghozta a rendes parlamenti szünetét. Szünetet, amely valósággal a pihenőnek, a politika nyugalmának és csöndjének volt rendeltetve s nem telt meg a nyár méreg-anyaggal, vihartjelző tikkadtsággal, feszültséggel, mely a közelmúlt parlamenti szüneteinek folyamán rendesen összegyűlt s már jóeleve komor fellegekkel borította a politikai horizontot. A nyári konventikulumok, a szituáció felbontására kieszelt plánumok, a koalíciós rezsim más ezernyi nyomoruságával egyetemben teljesen letűntek. A szünet után tartandó első miniszteri tanácskozásokat nem várják többé lázas izgalomban, mert a miniszterelnökség tanácskozó termében ellentétes politikai alapok reprezentánsai nem vívnak csatát. A minisztériumok irodáiban a parlamenti szünet alatt jelentős munka folyt. A törvényjavaslatok egész sorát készítették elő, hogy az állami igazgatás minden ágában korszerű törvényalkotásokra nyújtsanak módot a törvényhozásnak. A parlamentnek azonban mindenekelőtt a normális költségvetést kell megszavaznia, hogy végre-valahára kikerüljünk az indemnitásoknak abnormis állapotából. Fölösleges arra szót vesztegetni, hogy minő hátrányos az ország ezernyi érdekeire, ha egy következő esztendő igényeit indemnitások utján az előző esztendők rég túlhaladott költségvetési kereteinek Prokrustes-ágyába beleszorítjuk. Október havában össze fognak ülni a delegációk, amelyeknek ülései során a közös minisztereknek hír szerint fontos mondanivalójuk lesz az egyetlen parlamentáris fórum előtt, melynek illetékesen nyi! atkozhatnak. A magyar parlamentnek sürgősen el kell intéznie a Szerbiával kötött vám* és kereskedelmi szerződést is. Ennek a nemzetközi megállapodásnak becikkelyezése fokozottan sürgős épen most, amikor a monarchia mindkét államában már-már elviselhetetlen mérveket ölt a husdrágaság. A kalendáris dátumhoz kötött törvényhatósági munka keretébe tartozik továbbá a jegybank ügyének rendezése. Az Osztrák-Magyar Bank szabadalma ez év december 31-én lejár. A jegybank kérvényét, melyben szabadalmának megújítását kérelmezi, még a koalíciós kormány pénzügyminiszterének benyújtotta. A kormánynak és a többségnek álláspontja a jegybank kérdésében világos és határozott. A kormány és a többség meg akarja újítani a közös bank szabadalmát, ha sikerül a közösség alapján az osztrák féllel olyan megállapodást kötni, mely az ország érdekeit kielégíti. Ez a kormány eredeti álláspontja, melyet vállalkozásának első pillanatától fogva hirdetett. Ennek az álláspontnak szankcionálásáért fordult a munkapárt valamennyi jelöltje a nemzethez és ezt az álláspontot szentesitette az ország, amikor a nemzeti munkapártnak a többséget megadta. Tiszta és megtámadhatatlanul korrekt munkát fog tehát végezni a többség, ha egy megfelelő kormánymegállapodást szavazatával törvénynyé emel. A kormánynak lesz azonban kötelessége, hogy a jegybank uj szabadalmának elengedhetlen előfeltételét az ország gazdasági érdekeinek megvédése utján megszerezze. Az őszi parlament kilátásáról szólva, bajos hallgatni azokról a fölbukkanó újsághírekről, amelyek obstrukciót s ennek kapcsán a miniszterelnök erélyes terveit, házszabályszigoritást helyeznek kilátásba. Már maga az első is erősen bizonytalan. Az kétségtelen, hogy az ellenzék minden egyes tárgynál elő fogja adni mondanivalóját olyan részletesen. ahogyan szükségét látja. A miniszterelnök nyugodtan fogja hallgatni az ellenzék fejtegetéseit. Sőt azzal a figyelemmel, melyet a parlamentárizmus a kormányelnökre egyenesen kötelezővé tesz. Nem is lesz ideges, ha egy vita esetleg tovább hu zódik. Attól azonban, hogy valameh vita beláthatatlanul hosszura húzódjék, mi, megvalljuk, semmiképen sem tartunk. Elvégre is ne feledjük el, hogy azok a tárgyak, melyek az őszi ülésA virágárus leány. Irta Henry Bordeaux. — Szép az idő, gyalog megyünk haza, — szólt Pierre Ligniéres, — úgyis oly keveset járok. Elküldte a kocsiját és gyalogosan mentünk el a vendéglőből, hol az ő vendégei voltunk. Pierre Ligniéres ma az irás valóságos fejedelme és regényei rengeteg kiadást érnek meg. De hosszú, fáradságos küzdelem árán jutott el idáig. Ahogy egyedül maradtunk, a többiek előbb hazamentek, épen arról mesélt nekem, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie irói pályája legelején, amikor egy virágárus leány állt meg előttünk és kérő tekintettel ajánlotta fel bokrétáit. Fiatal, gyönge, béna teremtés volt, 'arca szeplős, szemhéjai vörösek s a haja fakó. A jeges, maró hideg ellen vékony bluz és rongyos szoknyácska védte csupán. Sajnáltuk szegényt és adakozó hangulatban is voltunk, finom ebéd után lévén. De hogy alamizsnát adhassunk, ki kellett volna gombolnunk a felöltőnket és ez télnek idején nem kellemes dolog. Nem is képzeli az ember, hány koldus éhezik ilyen önző kényelmi okok miatt. Azelőtt a szabók a jótékonyság szolgálatába szegődtek azáltal, hogy kis külső zsebekkel látták el a felső kabátot és akkor tényleg megbocsáthatatlan lett volna az alamizsna megtagadása. De a külső zseb nem divatos többé és a jószívűségünk ritkán megy annyira, hogy a kabátunkat ki- és begombolnánk csak azért, hogy erszényünket elővegyük. — Csak tiz fillér a szép ibolya! Igazán nem a pénzt sajnáltuk, de lusták voltunk, hogy kihuzzuk a kezünket a jó meleg zsebbó'l. De a kisleány, aki nem értett meg bennünket, avagy nem tudott megérteni, utánunk jött. — Nyolc fillérért adom 1 — Nohát öt fillér. Legnagyobb meglepetésemre . . . mert jól ismerem Pierre Ligniéres-t és tudom, hogy sokkal nagyobb barátja a kényelemnek, mint sok más ember . . . megállt, kigombolta a kabátját. Kivette a pénztárcáját, egy 20 frankos aranyat tett a kis leány kezébe, aki tátott szájjal, tágranyilt szemekkel bámulta a csodát. — Na mostan, — szólt a barátom, — adj egy csokrot is! A leány visszanyerve a beszélő képességét, igy szólt : — Tán az egész kosarat parancsolja az ur? — Nem, nem, csak egy csokrot akarok. — Tessék kiválasztani uram! Nem hihette, hogy arcának szól az ajándék. Tul csúnya volt ahhoz; s ahogy Ligniéres a hozzá legközelebb eső bokréták egyikét a zsebébe dugta, a leány hirtelen az egész kosár tartalmát a lábai elé öntötte és igy kiáltott: — Köszönöm uram, most már lesz mit ennem — és boldog gondatlansággal rohant tova. Ligniéres fölszedte az ibolyákat. — Bizonyára csodálkozol a bőkezűsége» men, de egy régi tartozásomat rovom le. — Tartozásodat? — Igen. Sok évvel ezelőtt egy kis virágárusleány, mint ez, éppoly nyomorúságos külsejü, mentett meg engem a végkétségbeeséstől. És ez tán többet ért 20 franknál is. Ahogy most a fiatalságomról beszéltem, visszaemlékeztem erre az epizódra és ez a kisleány ép kapóra jött. Jó pár éve lesz már. Nem tudom már biztosan, hogy hány. Akkor Írtam meg az első könyvemet. Ne törd a fejedet, hogy mi volt a cime; nem jelent meg soha. Akkor azonban azt hittem, hogy valóságos mestermti. Büszke voltam rá rémségesen és magam irtam tintába, különben sem volt pénzem, hogy másra bízzam a leírását. A családom elfordult tőlem, mert, hogy akaratuk ellenére ilyen mesterségre adtam a fejemet, de titkon azt remélte, hogy néhány balsiker után sirva térek meg kebelére. Mig első müvemet megírtam, az összes pénzforrásaim kimerültek. Ez a regény azonban valóságos aranyesőt fog maga után vonzani, azt gondoltam. Egy nagy újság kiadójához vittem a müvemet. Rövid idő múlva visszaadta. Síri hangon kérdezte tőlem: — Hány éves az ur? — Huszonhárom ! — A harmincadik év betöltése előtt senki