Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-07 / 66. szám

1910 augusztus 6 DÉL-MAGYARORSZÁG 17 r" ACSALÁD pl 1 1 ACSALÁD p. № t d JL iX_A—/L \l it iLV _Jj Carmen Sylva és Vacarescu Helén Irta Sebestyén Ede. A nagybeteg embert, aki érzi, hogy napjai meg vannak számlálva, nem bántják a jövő gondjai. Megbékülvén lelkében azzal a gondolattal, hogy életének története lezárul, végig lapoz emlékezetének lapjain, hogy utoljára mégegyszer végig éljen egyes eseményeket és lásson elhomályosuló régi képeket. Akik a beteg ágyát körülállják, akár valóságban, akár képletesen, akár egy család, akár egy egész világrész, azok is látják ilyenkor a veszendő ember életének elmúlt eseményeit és megfakult képeit, mintha valami ismeretlen, az elméken és lelkeken uralkodó hatalom őket is részesévé tenné a haldokló gondolatainak és érzéseinek. így merül föl most a nagybeteg Carmen Sylva ágyánál tettekben és eseményekben gazdag életének sok epizódja. Ennek a derűs és szomorú napokban egyformán bővelkedő életnek legviharosabb fejezete 1890-től 1894-ig játszódott le. Szereplői voltak a királynén kivül Ferdinánd román királyi herceg, Románia trónörököse és Vacarescu Helén, a királyné udvarhölgye. Nagyjában igen sokan emlékeznek még erre a történetre: a királyné el akarta vétetni az udvarhölgyet a nála egy esztendővel fiatalabb trónörökössel, a király és a kormány azonban tiltakoztak a regényes terv ellen és egy esztendőnél tovább tartó küzdelem után végre erőszakkal távolitották el az udvarhölgyet. A királyné terve nagyon tetszett a demokrata Európának, de főképpen a romantikus lelkek voltak tőle elragadtatva. A királynak és a kormánynak ennélfogva nemcsak az erős akaratú királynéval kellett megküzdenie, hanem a demokratikus európai közvéleménnyel is. Pedig a történet alapjában véve nem is volt romantikus és a királyné különös módon jutott hozzá, hogy ezt a tervet kigondolja, igazabban: magáévá tegye és körömszakadtig .védje. A trónörökös és Vacarescu Helén házasságának gondolata ugyanis nem a királyné agyában támadt, hanem az ambiciózus udvarhölgy találta ki. Mivel a király az 1890-ik év eleje óta trónralépése huszonötödik évi jubileumának előkészítésével volt elfoglalva (t. i. azoknak a reformoknak a tervezésével, amelyeket jubileumán akart életbe léptetni), kevesebb időt tölthetett a felesége társaságában. Ezért Carmen Sylva kelleténél több időt töltött az uvarhölgyével együtt. A két exaltált nőt a sok együttlét és egyedüllét lelki kalandokba kergette, amit az udvarhölgy ravasz módon és vakmerő célra akart kihasználni. Carmen Sylva és Vacarescu Helén spiritizmussal kezdtek foglalkozni. A királyné, aki amúgy is betegesen gyönge idegzetű, szertelen érzésekre hajló, fantasztikus gondolkodású asszony volt, egészen belemerült a spiritizmus rejtelmeibe s elméje és érzései ellenkezés nélkül hódoltak meg ennek a teljesen ellenőrizhetetlen tudománynak. A királyné a spiritizmusban egészen Vacarescu Helén hatalmába került. Az udvarhölgy, aki különben igen régi bojár-családból származik, valósággal szuggerálta a királynénak azt a tervet, hogy őt a trónörökössel elvétesse ós a spiritizmusból merített erejével, vagy talán inkább a királyné akaratnélküliségével cl tudta érni, hogy Carmen Sylva a házasság gondolatát hihetetlen elszántsággal védelmezte egy esztendőnél tovább a királylyal és az ország kormányával szemben. Valóban csodálatraméltó az a rajongás, amellyel Carmen Sylva ennek a házasságnak a tervéről beszélt. Szentül hitte, hogy a trónörökös és az udvarhölgy házasságának kierőszakolása valamely felsőbbrendű és üldözött igazságnak szerzi meg a diadalát. Nagyon természetes, hogy az udvarhölgy igyekezett őt ebben a hitében megerősíteni és titokban a királlyal és a kormánnyal szemben ellenállásra tüzelni. Carmen Sylva azt hitte az ő csodálatos naivságában, hogy a tervéről senki sem tud, hogy sikerül titokban előkészíteni. Pedig tudott róla az egész arisztokrácia és a szalonokban valóban nem beszéltek egyébről, mint az udvarhölgy és a trónörökös házasságáról, természetesen kicsinyléssel, gúnnyal, elkeseredéssel. A királynénak egy állítólagos kijelentését is szájrólszájra adták : hogy csak akkor válik meg az udvarhölgyétől, ha hercegi kérő jön érte. A király pedig semmit sem tudott a felesége csinyjéröl. Carmen Sylva, bár szentül hitte, hogy ez a házasság üdvös lesz a királyi családra és az országra nézve, nem mert róla szólni a királynak. Le is fotografáltatta magát az udvarhölgyével, közös köpönyegbe burkolózva és szorosan összefogózkodva s ez a kép Bukarestben csaknem minden kirakatban látható volt és sok külföldi lapban is megjelent. Millió és millió ember látta, csak Károly király nem. Egy napon aztán megjelent a királynál Sturdza Dimitri miniszterelnök, a legtekintélyesebb román államférfiú és elmondta neki a királyné tervét. A király nem akart hinni. Sturdza bizonyított. Erre a király fölkereste a feleségét, hogy tőle tudja meg, mi igaz a hírből. A királyné most már nem titkolódzhatott és mindent elmondott. Költői ékesszólásának egész erejével és asszonyi szivének egész melegével pártolta a házasság tervét a királynál is, akit arról igyekezett meggyőzni, hogy ez a frigy az országra nézve csakis áldásos lehet. A király, aki most még nem tudta, hogy felesége milyen konokul ragaszkodik ehhez a gondolathoz, nem fejtett ki nagyobb ellenkezést, de elmondta, hogy a miniszterelnök, aki őt informálta, az országra és a dinasztiára nézve is károsnak, sőt veszedelmesnek mondja a tervezett házasságot. Most már, hogy a kormány is beleavatkozott a dologba, nemcsak az arisztokrácia, hanem az egész ország megtudta a tervet és igen határozottan foglalt ellene állást. Egész Romániában nem akadt számottevő ember, aki pártolta volna. Annál nagyobb elragadtatással fogadta a hirt Európa demokrata társadalma, amely egészen elfogulatlan gyönyörűséggel élvezhette, mert káros hatását ugy sem érezte volna. Mikor a dolog már annyira fejlődött, mikor már a világsajtó prédája lett, Ferdinánd herceg ügyesen kisiklott a szépen font hálóból és félreállt. Ezzel az ügy az ő személyére nézve bevégződött. A királynéra nézve azonban nem. Ő még most sem adta föl a küzdelmet, pedig a trónörökös visszalépése után már semmi célja sem volt. Mivel a király is, meg a kormány is látta, hogy a királynét Vacarescu Helén biztatja ellenállásra s hogy felséges úrnőjét egészen a hatalmában tartja, azt követelték Carmen Sylvától, hogy bocsássa el. De Carmen Sylva nem tágított. Ugy fogta fői a helyzetet, hogy Helén rábízta a sorsát s néki nem szabad őt elhagynia. Ez a fölfogása annyira dominálta érzését, hogy inkább külföldre utazott vele, bizonytalan elhatározással, semhogy megvált volna tőle. A királynénak ez az elhatározó lépése nagyon megdöbbentette Károly királyt, de nem kevésbbé az egész országot is. A királyné egyenest Velencébe utazott, noha julius közepe volt, amikor Velencében nagy forróság van s a levegő nem nagyon egészséges. Az önkéntes számkivetésben is csak az az egy gondolat foglalkoztatta, hogy hogyan tudná mégis végrehajtani a tervét. Gyermekes naivsággal azt hitte, hogy ha az irodalom utján vonja a figyelmet magára és udvarhölgyére, ezen a réven olyan hatalmas párt fog melléjük állni világszerte, amelylyel szemben a király és a kormány ellentállása föltétlenül megtörik. Mit tett most Carmen Sylva? Meghívta Velencébe Pierre Lottit, az akkor már európaszerte ismert francia írót, hogy regényt Írasson vele a trónörökös és az udvarhölgy szerelméről ós arról a szerepről, amely ebben a dologban néki jutott. x\ megtisztelt író kénytelenségből elfogadta a meghívást, noha az egész ügy egyáltalán nem érdekelte és nem lelkesítette. Irt róla egy regényt, L'exilée volt a cime, amelyben a legteljesebb tájékozatlanság elárulásával irta meg, hogy a királynét száműzték, mert nemeslelküségből olyan messzire tekintő terveket szőtt, amelyekre ez a század még nem érett meg. Az egész regényből látszott, hogy az író kedv nélkül irta s hogy alig figyelt a királynéra, mikor a történetet elbeszélte neki. A regénynek természetesen semmi hatása sem lett, még azt sem érte el vele a királyné, hogy az udvarhölgyet megtűrjék a környezetében. A király rendeletére szeptemberben erőszakkal eltávolították mellőle. Vacarescu Helén ekkor Párisba költözött. A királynénak végtelenül fájt, hogy Helént elragadták mellőle és nem tudott belenyugodni a történtekbe. Az erőszakos elválasztás és az a sok izgalom, amely megelőzte, egészen földúlták lelkének nyugalmát, idegbeteg lett és állapota annyira rosszabodott, hogy a király aggódni kezdett érte. Elutazott hozzá Velencébe és elvitte Pallanzába, a Lago Maggiore mellé, hogy felejtse el a fájdalmas velencei emlékeket. Valóban, itt kissé megnyugodott, de még nem adta meg magát egészen a sorsának. Voss Rikárdot, aki meglátogatta, megbízta, hogy irjon drámát az ő sorsáról. Voss Rikárd eleget is tett a megbízásnak, de a dráma sem tett semmi hatást. Nemcsak azért, mert gyönge volt, hanem azért sem, mert időközben a közérdeklődés teljesen elfordult a nagyravágyó udvarhölgytől és betegesen nagylelkű pártfogónőjétöl is. A királyné nem is maradt sokáig Pallanzában, hanem hazautazott az édesanyjához, akinek házánál két esztendőnél hosszabb időt töltött. Mivel közben Ferdinánd trónörökös megnősült, a király is és az ország is megbocsájtott Carmen Sylvának s mikor az 1894-ik év őszén három esztendőnél hosszabb idei távollét után visszatért az országba, megbékült népe ismét a régi szeretettel fogadta. Ezzel a hosszú és szomorú kaland mindeneknek az örömére bevégződött.