Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-07 / 66. szám

18 DÉLMAGYARORSZAQ 1910 augusztus 6 A nő a háztartásban. Nordhausen Richárd német iró a napokban érdekes eszmét vetett fel a „Kunstwerk" cimü lap legutóbb megjelent számában. Az iró ugyan csak Németországnak szánta gondolatát, amely azonban olyan, hogy ami családanyáink és illetékes köreink is megszívlelhetik. Arról van szó, hogy a mai leányokat nem nevelik háztartásra, ugy, hogy amikor férjhez mennek, a háztartás legelemibb teendőiről sincs halvány sejtelmük. Egyrészüket a kenyérkereset gondja akadályozza meg abban, hogy a háztartással törődhessék, más anyák viszont ugy nevelik a leányukat, hogy azok magukra nézve megalázónak tartanak minden háztartási teendőt. Egészen természetes, hogy a hártartási teendőkből való teljes visszavonulás testileg is satnyává teszik azokat a leányokat, akik részben irodákban, részben gyárakban töltik el fiatal éveiket és már ez okból is képtelenekké válnak arra, hogy háztartást vezessenek, gyermekeket neveljenek, esetleg a beteg családtagokat ápolják. Ezeken a súlyos bajokon akár segíteni Nordhausen, aki „Leányok szolgálati éve" (Mádchendienstjalír) cimü felhívásában többek között a következőket írja: „Vájjon meddig fogjuk még tétlenül nézni, hogy leányainkat, a jövő nemzedék anyáit, testileg ós lelkileg megnyomorítják a modern leányfoglalkozások, a gépek és Írógépek. A leányoknak ép ugy jár egy évi szabadulás ettől a foglalkozástól, mint az ifjaknak. Sőt talán még jobban, mert jövendő hivatásuk még inkább követeli a gyilkos foglalkozástól való szabadulást, mint a férfiaké. De ezenkívül, ha kénytelenek vagyunk is tűrni, hogy az élet gondjai erőtlenné, tehetetlenné, beteggé, nyomorékká teszik a férfiakat, az talán még sem tűrhető, hogy nőink erejét is felfalja a kenyér gondja. Legalább ennyire mindenesetre kell törődnünk a jövő nemzedékkel. Leányaink mindinkább elidegenednek a háztartás teendőitől. Pedig mindenik szive mélyén hordja a vágyat, hogy a szeretett férfivel saját otthont alkosson. De mi módon tegye kedvessé férje részére otthonát, ha nem érti a háziaszszony ezernyi aprólékos teendőjét, amelyek élvezetessé teszik a családi otthont. A mai munkásasszonyok nem tudják egyszerű háztartásukat vezetni, a volt irodakisasszonyok még kevésbbé. Nem is csoda. Hiszen férjhe/menetelükig kénytelenek voltak házon kivüli munkával megkeresni kenyerüket. A tehetősebb fiatal aszszonyok pedig ugyanezen okból válnak valósággal cselédeik alantosává, mert azok értenek a háztartáshoz, mig a fiatal uriasszonynak fogalma sincs ezekről a teendőkről. Államilag kötelesövé kellene tehát tenni minden leány, szegény és tehetős részére egyaránt, hogy legalább egy évig háziasszonyi teendőkkel foglalkozzék. A legtöbb leány szívesen vállalkozik valamely általa választott családnál erre a hivatalra, ahol nemcsak a lusta cselédet fogja helyettesíteni, hanem ugy fognak vele bánni, mintha a család gyermeke volna. Ennél jobb iskolát elképzelni sem lehet a jövő háziasszonya részére és a leány előtt épen az az érzet fogja kedvessé tenni ezt az évet, hogy ő most háziasszonynak tanul. Nagyon természetes, hogy a kötelező háztartási szolgálati évüket töltő leányokat nem szabad munkával tul terhelni, lehető sok időt kell nekik adni játékra, sportra és ¡-zórakozásra. A leányok szolgálati éve nem lehet más, mint háztartástanulás mellett a testi és szellemi megerősödés éve. Maga a nem túlságosan megerőltető, de azért a test minden részének munkáját igénylő háztartási teendő is kiválóan alkalmas a nő szervezetének megerősítésére. A leányok egészségének fejlesztése mellett a szolgálati évnek az legyen első sorban célja, hogy a leányokat ismét visszavigyük a háztartásba, belőlük természetes hivatásuknak megfelelően derék családanyákat és háziasszonyokat neveljünk. Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a fiatal leányoknak ismerniök kell a gyermeknevelést és betegápolást is. A kötelező szolgálati év elrendelésénél ügyelni kell arra is, hogy az egyéni alkalmasságra a szolgálati év mikénti megszabásánál különös gond fordittassék. Senkit sem szabad ettől a szolgálattól fölmenteni, még a gyengéket és betegeket sem, mert ezeknek is csak előnyére fog szolgálni, ha egy évig megszabadulnak a mai női hivatástól. 15 darab nagyon szép FA J BALAA 1B É sió feleli íy-Éa 13. REGÉNYCSARNOK. A politika. Irta Ambrus Zoltán. II. IV. Árokháti nem érte be azzal, hogy egy oroszlánról csak egy bőrt húzzon le. Ha kihasználta a nagy Bozontos barátságát, rajta volt, hogy tanuljon is tőle. A nagy Bozontos egyszer, kevéssel azután, hogy ifjú barátját nagynehezen végre mégis csak megválasztották, azt mondta neki: — Öcsém, ha örökéletű akarsz lenni a kerületedben, légy ingyen-fiskálisa a kerületednek. Járj el minden választódnak minden ügyes-bajos dolgában, érintkezzél velők minél gyakrabban, ne utánozz engem, hanem minél többször tarts beszámolót, szaladgálj sokat és ha kell, revolverezz is a kerületed és a választóid érdekében — ne félj, ugy megveted a lábadat a kerületedben, hogy négy ökör sem tud kivontatni onnan. Árokháti, akinek a gondolatai mindig a körül szárnyaltak, hogy miképpen tudná biztosítani a kerületét minden baleset ellen, sohase tévesztette szem elől ezt az életszabályt. Betiiszerint szót fogadott a mesternek, s a szent célra még többet is tett, mint amennyit a nagy ember ajánlott. Páradhatatlanul járt-kelt, kérelmezett s ügyvédkedett a kerület és választói érdekében ; revolverezett is, ha kellett. És hogy a szava valamivel nyomatékosabb legyen, revolverét mindig megtoldta egy-egy lépéssel. Amelyik minisztertől vagy államtitkártól valami kérnivalója volt, azt előbb alaposan megtámadta vagy interpellációval, vagy egy-egy mérges hírlapi cikkecskében. De sohase mulasztotta el megtudakolni, hogy számithat-e pártvezése elnézésére. A miniszterek és az államtitkárok pedig csak az interpelláció ellen tiltakoztak: — Miért nem mondod mindjárt, hogy mit akarsz ?! . . . Árokháti sohasem akarta elérteni a gúnyt és a világért sem ismerte volna el, hogy az eljáráshoz bármi kifogás férhet. Hja, a kerület érdeke! A nép érdeke! Hát van-e ennél szentebb kötelessége V! . . . Nem jutott eszébe, hogy voltaképpen nemcsak a kerület érdekéről van szó, hanem egy kissé az övéről is. Mert mégis csak annak fejében fáradozik, amiért ezek a derék emberek képviselőjükké választották és talán a célból is, hogy újra meg újra megválaszszák. Nem jutott eszébe, hogyha egyszer véletlenül nem választanák meg, egy percig sem törődnék tovább a csengődi kerület érdekeivel. V. Egyszer, amikor már nagy tekintélynek örvendett, valamelyik beszámolója alkalmával, a lakomán néhány tapintatlan választó igen szerette volna megtudakolni tőle, hogy: miképpen áll hát a dolog azzal a bizonyos ígérettel, amely a múlt számolón hangzott el, s amelyről Csengőd város közönsége sehogysem akar megfelejtkezni V ! . . . Azt felelhette volna: — Bizony, atyámfiai, azt a bizonyos ígéretet nem tudjuk megtartani! Nein is képzelik, hogy milyen kevés függ tőlünk! De ha az igazat mondja, ezzel gyöngeséget árul el. Azért inkább államférfiúi titokzatosságba burkolózott, egyet nyelt, majd szándékosan halk s rejtelmes értelmű nyilatkozattal ütötte el a kérdést és hogy másra terelje a szót, azt mondotta: — Ejnye, be jó ez a rostélyos! Örültek, hogy jónak találja. De mégis csak visszatértek rá, ami Csengőd város közönségét akkortájt a legjobban érdekelte, s a képviselő ur másodszor is a rostélyoshoz menekült: — Ejnye, be jó ez a rostélyos! . . . Amikor aztán harmadszor is makacsul csak a rostélyost magasztalta, elmondták neki, hogy a kitűnő rostélyost bizonyos Mócz Péter sütötte, aki régebben kukta volt a csengődvári grófnál, de valami fehérnép-história miatt kénytelen volt elhagyni a szolgálatát, hazajött Csengődre, mert idevaló, s hogy egypár garast szerezzen, kisegítőnek ajánlkozott a vendéglőshöz, akit az efajta nagyobb ünnep egy kissé mindig zavarba ejt. A képviselő ur elismerően bólingatott, s ezzel egyelőre elintéződött ugy az ígéret, mint a rostélyos ügye. Hanem egy fólesztendő multán, amikor Árokháti Lőrinc képviselő ur, tekintettel a zavaros politikai viszonyokra, ismét megjelent Csengődön beszámolni, az ünneprendezők azzal lepték meg, hogy ez alkalommal az egész lakomának a készítését Mócz Péterre bizták, arra a bizonyos Mócz Péterre, akinek a rostályosa a múltkor annyira ízlett a képviselő urnák. Árokháti hálás lélek volt, s minthogy most már senki sem emlegette az időközben elévült ígéretet, a lakoma végeztével magához hivatta és megdicsérte Mócz Pétert. Kijelentette, hogy mindennel meg volt elégedve, és gratulált neki a kitűnően sikerült lakomához. Mócz Péter oda volt a boldogságtól. A holdvilág-ábrázatu, szerény férfiú már tudta, hogy a szerencséje meg van alapítva. VI. A képviselő ur dicsérete bizonyos helyi hírnevet szerzett a derék Mócz Péternek. Ha Csengődön vagy környékén bált, lakomát, vagy bármilyen ünnepet rendeztek, nem lehetett máshoz fordulni, mint Mócz Péterhez, aki immár divatossá lett. Ha valaki esküvőre, keresztelőre készült, s tartott magára valamit, ugy Mócz Pétert hivatta. Az ekképpen szerzett pénzzel Mócz Péter vendéglőt nyitott, amely hírnevének erejénél fogva hamarosan lefőzte a többi csengődi kocsmát. Nemsokára az ipartestület képviseletébe is beválasztották, s minthogy az ipartestület elnöke, a csengődi nagyvendéglő elszegényedett bérlője elkeseredésében, bánatában hirtelen elhalálozott, egypár hónappal utóbb Mócz Péter lett az ipartestületi elnök. Az uj választások idején Mócz Péter már tényező volt, akivel számolni kellett. Árokhátinak most már föl kellett keresnie a jeles polgárt, akit ö tett helyi előkelőséggé. A szokásos könnyed leereszkedés nélkül s csak választások idején észlelhető nagy szívességgel üdvözölte fölfedezettjét, nagyokat parolázott vele s Mócz Péter a választásra hűségesen beszállította az ipartestületi szavazatokat. Ettől fogva Mócz Péter ugy szerepelt Csengődön, mint Árokháti egyik főkortese. Következésképpen csak jelentkeznie kellett a csengődi kaszinó bérletéért, s a pályázat ügye már el volt döntve. Hanem éppen ennek a kaszinó-bérletnek a révén, kevéssel utóbb, egy kis baj történt a derék Mócz Péterrel. Zavaros idők következtek. Az erőszak összeütközött a nemzeti érzéssel s Csengődön is nagy volt a háborúság; talán nagyobb, mint bárhol. Az erőszak nem mulasztotta el oda is elküldeni a maga mindenre kész követét, s ez a követ a csengődi kaszinóban ütötte föl tanyáját. Ennek hallatára a csengődi urak bojkottálták a kaszinót. Senki se akarta látni az erőszak emberét és megvetett alakokból álló környezetét és így hosszú ideig csengődi úriember nem tette be a lábát a szerencsétlen Mócz Péterhez, aki rövid néhány hónap alatt rengeteg kárát látta az országos háborúságnak. Mikor a rend helyreállott, természetesen Mócz Péterről se lehetett megfelejtkezni. Végre is a nemzeti ügy martirja volt. Azonkívül főkortese a nemzeti ügy egyik odaadó harcosának. És azok közé tartozott, akik a leg-