Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-07 / 66. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁGI 1910 augusztus 7 tartja a rekordot, amennyiben 1909 május 31-ikén Friedrichshafénből Cöppingenbe való szállása alkalmával harmincnyolc óra hosszat tartózkodott a levegőben. Kevés a valószínűsége annak, hogy az „Amerika" legyőzi a „Zeppelin II"-t. Ezt leginkább az időjárás és különösen a nedves levegő teszi lehetetlenné, mert a levegő gyors hőváltozása következtében erős a gázveszteség, különösen a tenger fölötti örökösen párás légkörben. Ha a léghajó motorjai, propellerjei mind kifogástalanul működnek is, a ballon huszonnégy-harminc óra elteltével föltétlenül a tengerbe zuhan és menthetetlenül elsülyed. Azt, hogy a léghajó utasai elegendő és kellő mentökészüléket vihessenek magukkal, megakadályozza a léghajó eddigi túlterheltsége. Minden körülmény ellene szól a terv kivihetőségének és Wellmann mégis megkísérli aztEz azonban nemcsak egy ember ügye, hanem hat emberé, mert ennyien fognak a léghajón utazni. Az érdekes és bátor vállalkozás iránt óriási az érdeklődés. H Dnyepper parija mellett A nem létező kancsuks, — Vallásos körmenet. — Az orosz n5k. — Az osztrák Brády Sándor, — Egy magyar operett sikere. — A világ legjobb színészei. — Zenei élet. — Kaland egy artiste-lánynyal. Kieiv, augusztus . . . Három hónapja már, hogy nem olvastam magyar lapokat és most kívánom őket-. Nem mintha lelkiszükségét érezném a magyar lapoknak, de jól esne mégis, ha néha azt olvasnám, hogy másokat is szidnak, nemcsak engem. Alapjában, ha jól meggondolom, gyermekes öröm ez, mert elvégre is most már tudom, hogy nálunk minden körülmények leszidják azt, ami magyar. Nem tudom azért-e, mert ez nekik jól esik, vagy azért, mert akik épen szidnak mindent ami magyar — másról nem birank tudomással. Most, hogy itt ülök a Dnyepper partján, mely ugy bujkál itt a hegyek, erdők és virágok között, mint egy kigyó, s nézem a naplementét, a bíboros égboltot, mely ránk borul csendesen, ugy el-el gondolkozom, hogy erről az isteni szép helyről is azt képzelik, hogy ez valami borzasztó kopár havas sivatag, melyen keresztül bundás trojkások í-ohannak át. így tanították ezt nekem valaha az iskolában, igy olvastam róla a lapokban, az orosztárgyu magyar tárcákban. Hó! Hideg! Kancsuka! Jaj, még most is végigfut rajtam a hideg, ha eszembe jut. Ez a gyerekkori tanitás ugy megrögződött bennem hogy még moct is állandóan magammal cipelem a bundámat, A tanítóm, a szegény megboldogult, tévedett. A hósívatagok helyett itt egy csodás vidéket találtam, ahol szebben süt a nap mint nálunk, szebb a Dnyepper mint a Tisza, barátságosabbak az emberek, és minden bizonynyal kevesebbet beszélnek mint nálunk, de ugy gondolom, őszintébben és több tartalommal. Istenem, ha Petőfi ezt a vidéket látta volna, miiyen gyönyörűen tudta volna, ezt leírni. Ha a mi unalmas, sivár Alföldünket annyi költészettel tudta szépnek elhitetni velünk, mit irt volna ő erről. Mert nem hiszem, hogy azt ő valóban szépnek találhatta. Sokszor, Isten bocsáss, azt kell hinnem, hogy amikor a rónát magasztalta, be volt rúgva. Gondolataimban egy bucsusmenet zavart meg. Hosszuhaju csizmás orosz parasztok és paraszt asszonyok jajgatva, szent énekeket énekelve közeledtek felém. Elöl hosszú fekete szakállú papok mentek. Kezükben a megváltó keresztre teszitet-t képével. Cscntos, gonosz arcok ezek. Erősen szorongatják kezükben a keresztet, szinte látszik rajtuk, hogy erősen kell, hogy a keresztbe kapaszkodjanak a kezdődő modern szelek előtt. Amerre a menet elvonul, mindenki leveszi a kalapját. Letérdelnek és imádkoznak. A zsidó városnegyed felé érve, görnyedt hátú öreg zsidók remegő félelemmel húzódnak be üzleteikbe, s ugy gondolom, hogy félelmük közben olykor megfordul agyukban az a gondolat lg, hogy egykoron Krisztus nyargalt végig szamáron, s most ezek a szamarak nyargalnak Krisztuson. Oh Istenem, mert minden gazság és gonoszság, ami ott megtörténik, mind-mind az Isten nevében történik. Sokáig bámultam utánuk, milyen boldog életet élne itt Apponyi! És még szakállt se kellene, hogy növesszen. Ezek a gonosz, csontos képű papokon keresztül alakul ki itt az élet. Ez az, amelynek nyo. masztó hatását érzi itt mindenki s amely alól mindenki szeretne, de nem tud szabadulni. Az Isten dicsőségére egy évben száznyolcvanöt napon szünetel a munka. Csaknem ugy, mint nálunk. Csakhogy nálunk háromszáz napon át nem dolgoznak az emberek a kávéházi pincéreket kivéve, akik örökké talpon kell, hogy legyenek a kávéházak örök ünneplőinek. Boldog országban éltek. Sokszor tűnődtem már azon, hogy vájjon az a sok kávéházi ember miből keresi meg a kenyerét, illetve a pikkolóját, amelyet fizetni kellene, ha el nem bliccelné, mint ahogy azt mi jó magyarosan mondani szoktuk. Őszintén be keli neked vallanom, hogy ez az, ami nekem itt a legjobban hiányzik. Mert itt csak egy kávéház van és hatszázezer ember. A nyilvános élet itt a korzón összpontosul. Itt sétálnak előttem az orosz nők ! Szörnyen csúnyák, de szörnyen divatosak. Egy gazdagabb orosznő Párisból hozatja minden ruháját. Ha őket látom, akkor igazán el fog a vágy s ott szeretnék lenni Pesten, a Kossuth Lajos-utcában s a kávéház ablakán keresztül nézegetni a pesti nőket, akiknek igazán nincs párjuk a világon. Ez ami nálunk tökéletes, no meg a Kugler-sütemény. Ebben a kettőben nem tudnak utánozni bennünket. Sajnos, hogy ebből a két cikkből nem a Kugler az elterjedt külföldön s különösen itt. No és ha mi Oroszországot hósivatagnak, komornak képzeljük el, ne csodálkozzunk, ha az orosz ugy képzeli el Magyarországot, hogy ez egy nagy kert, ahol sok sok piros arcú csipkeruhás leány van, ahonnan mindenki azt választja ki, akit épen a kedve tartja. No, de ezt se tartom nagy bajnak, mert legalább egyáltalán tudomást vesznek rólunk. Molnár Ferenc, akit különben a legzseniálisabb megfigyelőnek tartok, tévedett akkor, amidőn azt irta egy alkalommal, hogy minket szidni szoktak külföldön. Szó sincs róla. Nem is tudják, hogy létezünk. De abban igaza volt, hogy kupán kellene vágni egy-két külföldit, akkor talán tudomást vennének rólunk. Hanem mi borzasztó soviniszták vagyunk, mert még ezt is a saját fajunkbeliek részére tartogatjuk. Milyen boldog ország is ez ! Kultúránkról, irodalmunkról itt egyáltalán nem tudnak. Egy alkalommal megkérdeztem egy igen intelligens oroszt, hogy Jókairól hallott>e? Csak egy magyar iróról tud: Zerkovitzról, aki különös szeretettel ülteti át a lengyel dalokat, a saját nevére. Bródy Sándor Tanítónőjét adták Szentpéterváron, mesélte a fenti orosz, de az osztrák ember, tette hozzá. Molnár Ferencet a német lakta orosz városokban ismerik. Igaz ! Csaknem megfeledkeztem Kálmán Imréről. Ő ma a legnépszerűbb ember Oroszországban. Ha soká igy tart, nemsokára magyarul fogják énekelni a Tatárjárást. Az idei szezonnak ez volt a legnagyobb sikere. Dicsérték is a lapok. Most, hogy igy el-elkalandoznak gondolataim, szerencsémre, vagy jobban mondva talán mások szerencséjére, egy csapat orosz katona vonul el a korzón. Szánalmasan rongyosak és hihetetlenül butáknak látszanak. Én ugy képzelem, hogy ezidő szerint nincs mit félni Európának a hatalmas orosz tömegtől. Nincs rajtuk semmi borzalmas, hacsak a piszok nem, amit következetesen le nem mosnának magukról. Egy kis gyerek jön most felém és képeslapokat kinálgat vételre. Mivel sokan vannak, akiknek szívesen szeretek írni, képeslapokat vásárolok tőle s el se képzeled milyen öröm ért, Szinnyei Merse Pipacsok között cimü képének reprodukcióit árulgatta. És mennyit eladtak belőle! Ugy szeretném, ha ezt Szinnyei bácsi tudná, milyen boldogan beszélgetnének erről Lechner bácsival, akinél nagyobb művész csak egy van s ez ő maga, mint életművész. Ez az egy ember van, akit valaha irigyeltem, ő még otthon is kellemesen tud élni. Őt még az se bosszantja, hogy a Drexler-palota tetejét Alpárral akarták megcsináltatni. Oh ha ez itt történt volna Oroszországban, hogy felháborodtam volna. De hogy Pesten történt, csendesen elmosolyodom rajta. És azt mondom magamban „marha", mint Újházi mester, akinél jobb színészt még Moszkvában se lehet látni a Hudozs-szinházban, ahol a világ legjobb színészei vannak, Zaccouit ós Novellit is beleszámítva. A moszkvai Hudozs-szinház előadásai a tökéletesség legnetovábbjai. Európa csaknem minden jobb társulatát láttam, de hozzájuk képest csaknem műkedvelők, még a Nagy Endre Modern színháza is, amely különben az egyetlen kultur színházi intézmény Budapesten. Félek, hogy ezért a nyilatkozatomért egy direktor se fog szerződtetni. Még Nagy Endre se, pedig őt dicsértem, de neki meg sokkal jobb ízlése van, semhogy engem szerződtessen. No de hála az égnek, illetve a mythologiának, amely ezek után is gondoskodik rólam. Két éve járom vele a világot Páris, Montecarlo, Nizza, Milánó, Flórenc, Róma stb. elismertek vele és lám, csak az Az Újság irta ezt meg -szégyenkezés nélkül. Istenem, ha Blau Irénke Abbáziában egy zsuron elénekli a Girem-goremot, egész hasábot írnak egy magyar művésznő külföldi sikeréről. No de sebaj! Elvégre arról igazán nem tehetek, hogy magyar vagyok. Őszintén megvallva, nem túlságosan' örülök neki, de ezt nem is szégyelem bevallani. Ezért a „Független Magyarországától kaphatok egy erős csapást, mert ők örülnek, hogy magyarok, de hogy régi viccel éljek, ha nem örülnének, akkor is magyarok lennének. Ami az orosz irodalmat illeti, arról talán fölösleges irnom. A zenei élet itt bámulatos. Csaknem a legkisebb városnak is van egy szimfonikus zenekara, Éppen most hangzik föl mögöttem a korzón játszó szimfonikusok zenéje. Álmodozva hallgatom Csajkowsky csodás szimfóniáit. S a nép százával ül a padokon és huszonöt kopeket fizet ezért a gyönyörűségért. Az orosznak, az intelligensebbnek lelki szükség a klasszikus zene. Egy csinosan öltözött fiatal leányka szólít meg németül s arra kér, mutatnám meg neki, merre juthat ki a főutcába vezető útra, Oh milyen boldog voltam. Végre van, akivel néhány szót beszélhetek. Oroszul nem tudok, németül itt alig tud valaki, s ha tud is, lehetőleg nem beszél. Különösen az oroszlengyeleknél nyilvánul meg az a nagy németgyülölet. Bocsásson meg kedves kisasszony, hogy e miatt a kis politikai fölvilágositás miatt egy percre is eltértem magától. Mert a kis leányka gyönyörű, s olyan kedves, amilyet csak egyszer láttam s ez az egy is ő volt. Együtt indultunk megkeresni a főutat. Sok girbe-görbe kis utcán haladtunk át, ahol senki se zavart meg abban, hogy gyönyörködhessem benne. Kiértünk a főútra, hol óriási kocsiforgalom volt. Versenyre hajtottak a gazdagabb oroszok. Ugető-versenyre, mert ott az divatos. Sokszor százötven-kétszáz kocsi fut az ügetőn. Engem ez már nem érdekelt. Én csak gyönyörködtem. A kis leányka megkért, hogy menjek be vele egy vendéglőbe. Bementünk. Teát rendelt, hozzá sonkát, amit én is megcselekedtem. Eközben megtudtam, hogy egy kis artistanő, aki ma fog föllépni a színházban. Ma este fog bemutatkozni a Chateaux de Fleursban. Hiszen ón is ott játszom, kiáltottam föl örömmel. Hát láthatom magát mindennap. Beszélhetek magával mindig. Fizettünk : Huszonöt kopek volt a tea és a sonka. Ezt nálunk aligha kapnánk ennyiért. Kiértünk az utcára. Egy zsíros orosz paraszt botlott belém s én éktelenül magyarul elkáromkodtam magam, mert káromkodásra, azt hiszem