Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-28 / 82. szám

2 DÉL MAGYARORSZÁG 1910 augusztus 21 kolera és pestis leghatalmasabb terjesztője. A Dunának Ausztriától felénk folyó vize, ha a hajók és egyebek által fertőzve van, leghatalmasabb és legveszedelmesebb, mert legkevésbé ellenőrizhető rejtekutja a járványnak. A hatóságoknak tehát, különösen a Dunamenti megyék és községek vezetőinek, elsőrendű kötelessége figyelmeztetni a lakosságokat arra a veszedelemre, mely a hatalmas folyamviz részéről fenyegethet. Ha a határsorompónál való lelkiismeretes ellenőrzés mellett a Duna vizének használatát is lehetőség szerint elkerüljük, akkor nem kell tartanunk sem a járvány behurcolásától, sem szórványosan föllépő eseteknek elterjedésétől. A magyar vidék. Sok jogos és jogtalan panasz hangzott már el a magyar vidék kulturátlansága ellen. Egyidőben divat is volt a vidéket lekicsinyleni és mindent, ami a vidékről érkezett a fővárosba, a csiszolatlanság és kezdetlegesség érvével ütni agyon. Az irodalom, a művészet, a tudomány csaknem minden nagy müvelője a vidék városaiból került a fővárosba, de ezt Budapesten a centralizáció jelenségének tekintik, vagyis föltételezik, hogy az elmaradt magyar vidék annyira nem talaj az érvényesülés számára, hogy aki valamit akar, annak a fővárosba kell jutnia. Pedig forditva helyesebb az elmélet. A főváros annyi elfogultsággal kicsinyli le a vidéki értékeket, hogy aki az ő, vidéken termelt értékeit komolyan akarja vétetni és kivonni az elfogultság látóköre alól, annak föl kell mennie a fővárosba és teli tüdővel kell ordítania, hogy eljöttem hozzátok, mert megöltek a tanyák és megfojtott a földszag. Igen, eljöttem hozzátok, mert ha nem jövök, akkor nem vesztek komolyan. Olyan elmaradottnak hiszitek a magyar vidéket, üogy onnan nem kerülhet föl semmi érték a számotokra. Állandóan hallatszanak a vidéket lekicsinylő hangok, amelyeket azonban nem muszáj mindig komolyan venni. Azok pedig, akik uéha komolyan hozzászólhatnának éhez egész vidám vendégsereg egyszerre elkomo" iyodott. A varázslatos óraütések alatt a legléhábbak is elsápadtak és a meghiggadt, megkomolyodott öregek álomszerű gondolatokba merülve, a tenyerükbe hajtották homlokukat. Az utolsó ütés elhangzása után pedig az egész társaság zajos kacagásba fakadt, a zenészek egymásra nézve, szégyelték balga gyávaságukat és titokban megfogadták, hogy a legközelebbi óraütésnél nem engedik magukat megfélemlíteni. De már hatvan perc elteltével (háromezerhatszáz másodperc az elillanó időben), mikor uj óraütések hangzottak, az álarcosok vidám serege ismét megrezzent, a zene ismét elhallgatott és lélekzet nélkül, rémült félelemmel leste ismét az óra utolsó ütését. És az ünnepély mégis kedves, vidám hangulatban folyt tovább. A hercegnek különös egyéni Ízlése volt. Kedvelte a ritka színeket és szinhatásokat, de utálta a közönséges megszokottat. Terveiben, eszméiben vakmerőség, duzzadó élet nyilvánult; vázlataiból a távoli földövek tisztult Ízlése sugárzott ki. Sokan bolondnak tartották, de környezete nagyrabecsülte; aki látta, hallottá, aki vele személyesen érintkezett, meggyőződhetett, hogy erős egyéniséggel áll szemben. Hogy az ünnepély fényét és érdekességét növelje, a hét terem mozgó díszítését személyes felügyelete alatt eszközöltette, sőt az álarcosok jelmezét is saját egyéni izlése szerint készíttette. így jöttek létre a groteszk, bizarr csoportozatok, a káprázatos színváltósatok, a fény és csillogás, sok fantáziával és némi. pikantériával. Sajátságosan ficamitott testrészekkel hullámzottak föl és alá, melyek különös alkotásukkal az őrült áloma kérdéshez, gyakran eltévesztik a helyes hangot. Épen nekünk, akik Itt a vidéken a decentralizáció fáklyájával szaladtunk bele a lassan virradó magyar éjszakába, épen nekünk kedves az olyan hang, amely kárhoztatja a magyar vidéket, mert nincs meg a kellő decentralizáló ereje. De a fölszólalók hangjától függ, hogy mosolyogva, öntudatosan, barátilag vagy erőteljesen, de mindenképen tiltakozzunk azok ellen, akik a magyar városok decentralizáló erejét föltétlenül kétségbe vonják. Mert van mindenütt kultura és az egész magyar vidék nem áll csupán borivásból, dáridóból és pletykából. Egyik legelőkelőbb budapesti napilap, a Világ, ma vezetőcikket ir a magyar vidékről. Egy mindvégig bátor, elegáns, tapintatos cikket arról a vidékről, ahol — ellentétben a külfölddel — még a kis-kulturának is hiányzik minden nyoma. A Világ a többi között ezeket írja: Magyarországon nemcsak az ujat alkotó vidéki kultura hiányzik, hanem egyetlen városunk sincs (talán Nagyvárad kivételével), mely a fővárosi kulturértékeket befogadni képes volna. És tényleg az ország két részre oszlik: Budapestre és a vidékre s a két résznek szigorúan elválasztható szellemi és erkölcsi élete van. Úgyannyira, hogy azok a fehérhollók, akik a vidéken a főváros szokásai és élvezetei szerint szeretnék életüket berendezni, lépten-nyomon összeütközésbe jutnak környezetükkel s mint emberkerülő „smokkok" vagy „félbolondok" ezernyi pletyka és tüszurás között élik, nem nagyon irigylésreméltó, életüket. A kis-kultura hiánya teszi a magyar vidéki életet olyan sivárrá, olyan elviselhetetlenné. Poros, árnyéktalan, parknélküli utcákon, de kétlovas kocsin, a nyugati egyfogatú helyett, hajtasz be a legtöbb magyar vidéki városba. A szálloda szobájában a poloskairtó-szer szaga üdvözöl és jószerencse, ha az a rovarokat ép ugy visszaijeszti, mint ahogy tégedet rémülettel tölt el. Rendesen a külföldinél sokkal magasabb árak mellett primitiv ellátásban van részed s első csengetésedre egy prostituált persona ajánlja föl szolgálatait. (Ez a rendszer még az úgynevezett előkelő vidéki szállodáink nagyobb részének is melléküzeme és nem egyszer a virilista vendéglős közismert mellékjövedelme!) A város egyedüli esztétikai szépsége — történelmi mult hiányában — egy-egy elszabott Kossuth-szobor. Az emberek kizáróképeihez hasonlítottak. Sok szépség mellett sok pajzánságot, különcködést, borzalmasságot, de csak kevés visszataszítót lehetett itt látni. A tömeg a két teremben ugy hullámzott, mintha kusza álomalakokból képződött volna. Váltakozva ki- és be.ártak az álarcosok, majd tündéri, majd kísérteties világításban, mig a zene erős hangja túlharsogta a táncolók lépteinek dübörgését. De mikor az őrült zaj és tobzódásba hirtelen belecseng az ébenfaóra harsány ütése, elnémul az öröm, — siri csönd következik . . . nesz se hallatszik .. . semmi, semmi... csak az óra rémes verése ... A táncosok megmerevednek, mozdulatlanul állanak ... a zene elhal a hangszerekben ... és az emberek lélekzete is eláll... De alig hangzik el az utolsó ütés, már nyomába lép a visszafojtott, halk kacagás. A zene ismét uj dallamokra fakad, a merevség eltűnik, az emberek mint egy nehéz álomból magukhoz térnek és még kedélyesebben hullámoznak föl s alá a tarkaszinü ablakok fényében, a csodálatos tűzben, mely a háromlábú kandeláberekből a termekbe özönlik. Azonban az éjszakai sötét szobáig egy álarcos sem merészkedik hatolni, mert ott koromsötét az éj és rikitó fény tolul be a skarlátvörös ablaküvegen ; a fekete drapériák komorsága még ijesztőbben hat és aki a lábát a fekete szőnyegre merészkednék létenni, annak füleibe az ébenfaóra tompa ketyegése fenyegetőbben, ünnepélyesebben cseng, mint azoknak, kik a többi termekben szilaj jókedvvel, a zajos vigságnak engedik magukat. A másik hat teremben nagy volt a tolongás és lázasan izgatott a pezsgőélet érverése. Az lagos szórakozása az Ivás, kártya és a cigány. Nem költheted el ebédedet vagy vacsorádat, nem pihenhetsz meg a kávéházban anélkül, hogy a fekete legények lármás zenéje ne kábítaná e^ idegeidet, a pincéreknek pedig egész sora — a nyugati egypincérrendszer helyett — teszi próbára türelmedet. A nyilvános helyeken egy csomó ember hangos beszéddel igyekszik magára vonni a figyelmet és a zsentri meg a zsidó jeunesse dorée harcias és gyűlölködő pillantásokat cserél ki. Vízvezeték, fürdőszoba és water-closet nincs, de a színházban gyönyörködhetsz kiszolgált primadonnák trikómutatványaiban. Az emberek ritkán csevegnek», hanem mindig pletykáznak. Bizonyos szigorú morál mellett, mely oly kedves az agrárius aggszüzeknek, a legállatibb és legmosdatlanabb prostitúció tettekben és szavakban egyarántA legtöbb ember csak a saját tizfilléres közvéleménycsinálóját olvassa el s valami középkori szektárius megvetésével tekint egy uj vagy ismeretlen álláspontra. A közügyek iránt jóformán csak a klikk-főnökök érdeklődnek, de a nagyközönség tényleg ki van zárva belőlük Az emberek keveset, sétálnak, nem sportolna^ közhangversenyek helyett egy-egy kávéházban „vendégszerepel" néhány elzüllött pesti kórista. Finomabb társasélet hiányában a vezérszerepet néhány lármás ficsúr viszi. ... És ezek a társadalmi élvezetek rengeteg pénzt, szabadidőt és energiát emésztenek föl. A fővárosi ember egy negyedéven át járhatna operába abból a pénzből, melyet egy-egy vidéki notabilitás égbekiáltó unalmában, duhajkedvében, avagy társadalmi tekintélye fokozására egy éjszaka alatt elpezsgőz vagy elcigányoz. Csak természetes, hogy az ilyen környezetben nem alakulhat ki a tudomány, a művészet, a nemesebb politika igazi szeretete. Csak természetes, hogy az emberek minden érdeklődését fölemészti a táplálkozás, az ivás, a cigány, a legdurvább szoknyakergetés és a merőben személyi veszekedések jellegével biró politika. Csak természetes, hogy a vidéki közéletben egy megfordított kiválasztás folyik, mely a finomabb és tartalmasabb lelkeket úgyszólván számkiveti az uri társaságból . . . Nevetséges volna ezekért a bajokért egyes egyéneket okozni, vagy a magyar faj kulturátlansága vádjával előhozakodni. Ami ezt az állapotot létrehozta, az a polgári, városi mult ünnepi mámor mind magasabb fokra hágott, mig végre a kísérteties óra éjfélt ütött. És mint minden megelőző óraintésnél, most is hirtelen megszűnt a zene; a táncolók megmeredten állanak és ismét borzalmas csönd lép a vig dáridó helyébe. De most tizenkettőt ütött az óra és a hosszú idő alatt a vendégek komolyabb része mély gondolkozásba merült; igy történt, hogy az utolsó óraverés elhangzásánál többen egy álarcos alak jelenlétét észlelték, aki eddig figyelmüket kikerülte. Mikor az uj jelenségnek hire futott, az egész társaság bámulva suttogott, a csodálat azonban csakhamar borzalommá, rémületté és undorrá fajult. Képzelhető, milyen rendkívüli álarc lehetett, mely még ebben a fantasztikus, bizarr társaságban is ilyen nagy föiindulást okozhatott. A farsangi szabadság ez éjjelre szinte korlátlan volt, de az ismeretlen alak még a herceg által nyújtott legmesszebbmenő engedélyt is túllépte. A legkönnyelmübb, legfrivolabb emberek lelkében is vannak olyan hurok, melyeknek érintésénél önkéntelenül megremegnek; és a legcinikusabb emberek életében is találkoznak olyan esetek, melyeket gunynyal illetni nem merészkednek. Az egész társaság át volt hatva annak tudatától, hogy az idegen, titokzatos alak jelmezében és föllépésében semmi szellem, semmi izlés sincsen. Hosszú, sovány, tetőtől-talpig halotti lepelbe burkolt alak volt. Az álarca, mely vonásait takarta, olyan hiven hasonlított a már megmerevült hulla arcához, hogy a legszorgosabb vizsgálat mellett is alig lehetett a csalódást fölfedezni. Ám ezt a vigadó tömeg, bár nem helyeselte,