Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-04 / 63. szám

1910. I, évfolyam, 63. szám Csütörtök, augusztus 4 Központi szerkesztőség is kiadóhivatal Szeged, c=3 Korona-utca 15. szám <=> Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=> Városház-utca 3. szám (=> ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEK: egész évre . R 24'— félévre ... R 12 negyedévre. R 6-— egy hónapra K 2 Egyes szám ára 10 fillér ElOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évrs . R 28— félévre . . . K negyedévre. R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAH: 14'— Szerkesztőség 835 c=i Riadóhivatal $36 2*40 interurbán 835 11 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Békülés a románokká!. A béke jelében született az uj korszak és a békére vágyó ország- reményeit minden irányban be is akarja váltani. Ennek a szent és nagy célnak tulajdonitható, hogy Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök tárgyalásokat kezdett a román nemzetiségi párttal és ugylehet, hogy már a napokban olyan megállapodások jönnek létre, amiknek révén le fog csillapodni a román párt nagyrészének a magyarság iránt való gyűlölködése. Információink megbízhatóságát akarjuk avval igazolni, hogy a Délmcigyarorsság adott hirt legelőször ezekről az érdekes tárgyalásokról. Most ismertetjük a románokkal való békülés szükségességét és azokat a várható áldásos eredményeket, amik mutatkozni fognak, ha az akció csakugyan sikerül. Jól tudjuk, hisz nap-nap után érezzük az átkát, hogy a román nemzetiségi párt, s különösen annak túlzó vezetői, amig egyrészről idehaza folyton szították híveik dühét és fanatizmusát, azalatt arról is gondoskodtak, hogv Magyarországot bemártsák a külföld előtt. Különösen a koalíció szerencsétlen politikája ártott, a nemzetnek ebben az irányban is. Természetes, hogy minél nagyobb volt az izgatás, annál keményebben is bántak a kormányok a nemzetiségiekkel. így fajult el ez a kérdés a jelenlegi tarthatatlan állapotig. Most a helyzet valóban megérett arra, hogy a kormány szakítson a nemzetiségiekkel szemben eddig tanúsított rendszerekkel és ha lehet, a magyar ügynek megnyerje azokat. Kétségtelen, hogy a román nemzetiségi pártban meg van a békére való hajlandóság. Nem mintha nagyon szeretnének minket, de mert erre a viszonyok kényszerítik őket. Részletesen beszámoltunk a román nemzetiségi párt kebelben kitört villongásról, aminek eredményeképen két frakció kezd a pártban kialakulni: a mérsékelt és a radikális. Az előbbinek tagjai a tanult és tisztességes és józan román elemekből kerülnek ki, az utóbbiak pedig a zavarosban halászókból. Talán hangsúlyoznunk is fölösleges, hogy a Khuen-Héderváry-kormány amazokkal tárgyal. Már most, eltekintve a pártszakadástól, a választásokon szenvedett és eléggé meg nem becsülhető vereségük is nagyon meggyöngítette a románokat. Öten jutottak be csupán közülük a képviselőházba, világos jeléül annak, hogy hivő táboruk is megelégelte már az izgatást és a gyűlölködést. A párt maga ma addig a pontig jutott, hogyha meg nem alkuszik a viszonyokkal, esetleg végleg, vagy legalább is hosszú időre megsemmisül. Nagyon helyesen, a nemzeti munka kormánya megragadja az alkalmat a mélyekben folytonosan háborgó nemzetiségi fészkelődés lecsapolására. Nemtelen és észszerütlen cselekedet is a legyőzötteket halálrataposni, mert hiszen az ilyen akciónak könnyen keletkezhetik reakciója. Majdnem bizonyos, hogyha szigorúsággal lépnénk föl a románokkal szemben, akkor azok annál dühösebben szervezkednének idehaza és rágalmaznának minket a külföldelőtt.Ám látniuk és tapasztalniuk kell, hogy a Khuen-Héderváry-kormány igazi modern politikát akar folytatni. De ez nem elég, méltányolniuk is kell az uj korszak korrekt céljait és megérteniük, hogy a békülés sokkal nagyobb érdekük nekik, mint a magyar államnak. Föntartás nélkül hisszük, hogy a tárgyalásoknak ilyen a szelleme. A nemzeti munkapártnak igazán nincs szüksége arra, hogy tagjainak száma öttel megszaporodjék. Igazán nem mondhatja az ellenség sem, hogy ez az aktuális dolog pártpolitikai sakkhúzás. Hanem igenis: mind a két fél jól fölfogott érdeke a békülés. A románok kezdik belátni, hogy gyalázat és átok a saját hazájuk ellen való áskálódás, a kormány pedig szívesen belemegy a gyűlölködés megszüntetésébe, ha erre mód kínálkozik. Az egész akció, annak indító okai és konjunktúrái annyira világosak, hogy A másik. Irta Sárándy István. A kert felől mámoros májusi szél jött muzsikálva, rezedaszagot hozott magával s bemélyesztette a nyitott ablak függönyét, amely libegett, rengett, mint egy álmodó virágkehely. Bent a szobában nagy, ijedt csend hallgatózott; a szögletekben árnyak settenkedtek, gyászfátyolt szövögettek s ráaggatták a bútorokra. A nap az ég peremén haldokolt épen. Kevély jegenyék megindultan nézték a rózsaszín halált s ezernyi levélcsöngetyüiket rázva, megszólaltatták a lélekharangot.. . És csakugyan: a szoba homályokkal teli zugában, pihepárnákon fehér halott feküdt: Tercsi, a vincellér leánya. Vézna kis teste doniborulás nélkül veszett el a duzzadó dunyha alatt s hátraszegett fejével, kiülő, szinte világító arcával olyan volt, mint egy viharvert, csapzott madár. Az ajtó sarkáig kitárult. Sarkadiné jött be, maga előtt lobogó gyertyát tartva. Nyomában az ura, a vincellér. Esetlenül, lábujjhegyen lépkedett a nagy darab ember, keskeny karimájú, keshedt kalapját álla hegyének támasztva. Az ágy fejéhez kerültek és sokáig szótlanul álltak. Akkor megszólalt a vincellér. — Mikor nyugodott meg? Az asszony magasra emelte a gyertyát s az álló órára mutatott: — Reggel nyolckor. Észre sem vettem. Bejövök és már vége . . . Nem akartam hazahivatni kendet, tudom, hogy égeti a munka. De most már hozza le azt a koporsót a padlásról. A mosdatóasszony már itt van s a tetemnézők is jönnek nemsokára. A vincellér fejébe nyomta a kalapját s kifordult az ajtón. Könnyű volt a szive, akár a fosztott tollú, csak a torkán émelygett még egy kis keserűség. Ez a Tercsi, ez a Tercsi! . . . Alig hogy növendék-leánynyá cseperedett, bizgatják a szomszédok: vincellér-sógor, hektikás ám ez a leány, meglássa! És — csakugyan. Más, ilyen anyányi leányt munkára kapat. az ember, szolgálni küldi: ezt nem. Ez télen a kemence mellett kuporgott, nyáron az eresz alatt didergett és szörpölte a herbateát, hogy a jó isten maga is elunta volna. Sokszor rászisszent az asszonyra : te, mi lesz V A felesége pedig, mialatt szoknyája zsebében a rézgarasokat olvasta, huritani próbálta az istentelent: majd csak megszánja a Teremtő ... És ijedten rebbentek szét, mikor behallott a leány kongó, száraz köhögése. És a vincellér egy őszi napon, mikor már hajkulta munka, titkos dologban törte magát a gádor alatt. Fürt, faragott és kopácsolt szorgalmasan s egy késő éjszakán otromba vörös koporsót lopott haza a vállán. A padláson rejtette el s hajnalban megmutatta az asszonynak. A vincellérné megborzadt, a szemét is törülgette, ugy nézte Káron szörnyű csónakát, de az ura rácsattant fojtott haraggal. — Mi lelt ? Nincs Ínyedre tán ? — De ! — verte rá fejével buzgón az asszony — de ! Aranyozni kék a kend körmét. — A deszkát kaptam, a festék „ugy" került, — enyhült fel a vincellér — és megteszi majd. És nem adunk ki pénzt még koporsóért is. Hát nem igaz ? Aztán hé, vigyázz ám a nyelved járására, meg ne sejdítse a lány vagy más, mert — egy az isten — kiverem a két látószemed ! Mire az Est, ez a mennyei kelmefestő, sötét rózsaszínre festett vásznait száradásra az ég alján kiteregette : ravatalon volt Sarkadi Tercsi. Két asztalt összetoltak, patyolat-lepedővel letakarták, erre került a piros koporsó. A szobából kihordták volt a bútort. A falak mentén hajlott gerincű lócák sorakoztak. A nagy tükröt fekete keszkenővel takarták le : ne legyen a háznak semmi fényessége. Már jöttek a „tetemnézők". Öreg asszonyok feketében, zsebkendővel és istenfával a kezükben. Föllibbentették a szemfedőt s halkan mormogtak vigasztalást a vincellérnének, aki a ravatal lábánál ült. — Akár csak aludnék a lelkem ! A férfiak a kemence körül üldögéltek, fáradtan maguk elé néztek s titkon a pipáikkal bíbelődlek. tnnepiesen, szélesre tárult az ajtó. Vadai Menyus jött meg, a funerátor. Az öreg varga a „Csinált Énekek" könyvét szorongatta sárgakörmü, bütykös ujjai közt s szemével a gazdát kereste. Ott ült a padkán. Kezet fogtak. Akkor a funerátor némán a halott fölé hajbókolt s azt mondta a vincellérnek : — Vigasztalást a szomorodott sziveknek.