Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-20 / 76. szám

2 délmaqtarorszaq 1910 augusztus 20 Szeged nem kap főispáni. Az utóbbi napokban megint felütötte fejét a hír, hogy a szegedi főispánt nemsokára kinevezik. Ezúttal szeptember első napjaiban határozta meg a hír a főispáni kinevezés terminusát. Hogy ki lesz a szegedi főispán, azt az uj értesülés nem tudja. A Délmagyarország ennél többet tud. A mi értesülésünk az, hogy Szeged nem top főispánt. Se szeptém­berben, se később, Ezidő szerint az a magya­rázáta a szegedi főispánság elejtésének, mert a város polgármesteri székében Lázár György dr királyi tanácsos ül, tehát az a férfiú, aki feltétlen bizalmát élvezi nemcsak a város törvényhatósági bizottságának, de Szeged egész lakosságának és birja bizal­mát a kormánynak, amely ő mellé nem ad, nem adhat főispánt. Lázár György dr egy­kori országgyűlési képviselősége épen arra az időre esik, amikor ennek a kormánynak a tagjai uralták a helyzetet s Lázár György dr, mint- polgármester, a koaliciós időben is régi politikai felfogásával fért meg egy haj­lékban a koalíció volt főispánjával. Lázár György mellé tehát nem küld le főispánt a Héderváry-kormány, ami a helyi közvéle­ményt annál inkább megnyugtatja, mert itt régen kialakult már az az egészséges nézet, hogy Szegednek nincs szüksége főispánra, ide nem kell főispán. Tudja, ismeri ezt a felfogást a kormány és honorálja is azt. Az elpusztult kiállítás. * Nem igen vett még rajtam oly fájó érzés eröt, mint mikor a brüsszeli világkiállítás tüz­katasztrófájáról szóló hirlaptudósitásokat ol­vastam. Május végén csaknem egy hetet töl­töttem el a méreteiben és összehordott kincsei­ben minden eddigi hasonló kiállítást messze fölülmúló Bois de Cambre-ban és nem is kép­zetem, hógy az, aki a kiállítást nem látta, a mérhetetlen veszteség és kár mérvét csak ugy hozzávetőleg is értékelni tudná. Csodás játéka a véletlennek, hogy ott, ahova épen a technika legújabb és legcsodásabb vívmányai egy rakásra voltak összehordva, egy kicsi szikra, az elek­tromos drótból kipattanó rövidzárlat borította lángba az egész világ odahordott kincseit, el­pusztította hosszú évek verejtékes munkáját és lángok martaléka lett minden, amit öt világ­rész alkotott az emberi munka, haladás és kultura dicsőségére! Hollandia felől érkeztem meg Belgiumba. A komor, sokcsatornás, tarkatehenes, zöldlegelős és szélmalmos ország után a belgavigság, élei, nyüzsgő, életerős munka, sürgés-forgás az utcákon, fölvillanyozott bennünket és Brüsszelbe érve, siettünk az Avénue Louise-on, majd az annak folytatását, képező Avenue des Nations-on végig, ki a hatalmas kiállításhoz, a Bóis de Cambre-ba. A kiállítás mérhetetlen nagyságú területen fekszik. Kis vonat megy körül a ki­állításban, mely megáll az érdemesebb pavillc­nok előtt és talán egy egész óráig tart, míg egyszer teszi meg körútját a kiállítás terüle­tén. A főbejárattal szemben van a belga kiállítási épület homlokzata, előtte gyönyörű parkírozások, a belga kertészet remekei, mesés szökőkutak és vízesések. Ez volt a kiállítás főépülete, a legnagyobb terjedelmű épület az egész kiállitásban és ennek szárnyaiban, nyúl­ványaiban és kiágazásaiban foglaltak helyet az angol, francia és olasz nemzetek kiállításai is. Ezen épület előrészében volt az úgynevezett nagy francia vendéglő is elhelyezve, ahol állí­tólag a tűz keletkezett. Csodás egy épület volt! Csakhogy rövid időre lévén szánva, az egész épület fából, gipszből volt nagy dekoratív hatással összeállítva és érthetetlennek tartottam főleg azt, hogy eb­ben a kolosszális nagyságú épületben kellő számú kijárat nem volt. Magam is egyszer irányt vesztettem ebben a hatalmas labi" rintusban és csaknem másfél óráig tartott, mig ismét a bejárathoz eljuthattam. Még el­képzelni is rémes azon eshetőséget, ha a tűz nem este, hanem délután, mikor a pavillonok a közönség számára még nyíltan állanak, ütött volna ki. Csak ezen főpavillonban ezerszámra pusztultak volna el emberek, a gyorsan égő favázból és a hulló zsarátnokok közül, a nem kellő számú kijárókon bizony kevés ember szabadulhatott volna ki. Már pedig tekintve azt, hogy a kiállítást naponta átlag százezer ember látogatta, magában ezen főépületben állandóan legalább húszezer ember szorongott, oly katasztrófa állhatott volna elő, melyhez ' . t '".' ' " ':'". '• " '."' : A sterilizáció magna. — Kísérletek az Ehrlich-Hatáual. — Bécs, augusztus 17. Neisser tanár, a ma élő szyfilidologusok. legnagyobbjainak egyike, a Berliner Klinische \Vochenschrift mult heti számában kétezer­ötszáz oly lues-esetről referál, amelyet mind &z Ehrlich-féle uj szerrel kezeltek. Amilyen érthetetlen volt az a tartózko" dás és bizalmatlanság, amelylyel Neisser az Ehrlich-Hatát fogadta, olyan csodálatosak Hsost a beszámolóban felsorolt eredmények, amelyek mindannyian az uj szernek jogo­sultságát hirdetik és annak diadalát emle­geti]«. Hiszen. még nem is olyan régen volt, hogy Neisser a Neue Freie Presse hasábjain a higanykezelés mellett nyilatkozott, a hi­ganyhoz, mint a szifilisz specifikumához ragaszkodott,, mondván : „A higany, helye­sen és okosan alkalmazva, határozottan cso­dálatos szer a szifilisz ellen és kétségtelen, hogy ha minden esetben minden orvos ugy alkalmazná azt, amint azt a tudomány elő­írja, akkor a lues következményes megbe­tegedéseinek legnagyobb része nem is je­tent kéznek". Ezek a szavak a Neue Freie Presse ha­sábjain akkortájt láttak napvilágot, amikor A szákférfiak Ehrlich uj szeréről széltében­bosszában nyilatkozni kezdettek, amikor a szer megbirálására nem is bennünket orvo­sokat, hanem a napilapok utján a nagy­közönséget hívták föl, hogy nyilatkozzék, rajjen hogy is gondolkozik az Ehrlich­Határól. És ezek a vitatkozások mintegy kicsinyíteni látszottak Ehrlich fölfedezésének égetően szükséges voltát és mintegy gör­csösen ragaszkodtak a szuverén higanyhoz, mint amelyet az Ehrlich-Hata képtelen pó­tolni. Milyen nagy volt hát a meglepetésünk, amidőn a Berliner Klinische Wochenschrift legelején a higany védelmezőjének szakszerű beszámolóját olvashattuk az Ehrlich-Határól! És ugyanazon tudós, aki rövid idővel ez­előtt meg mindig ragaszkodott a lués hi­ganynyal való kezeléséhez, ma már a követ­kezőkép nyilatkozik „Ismereteink mai állása alapján határo­zottan kívánatos, hogy az összes szifilisz­eseteket az Ehrlich-féle kezelés alá vegyük, annál is inkább, mivel ez a kezelés — az uj szernek a higanynál sokkal intenzivebb mérgetölő képességénél fogva — inkább biztositja a radikális gyógyulást, nem em­lítve az uj szerrel való kezelés azon elő­nyét, hogy a kura csak néhány napot, nem pedig, minta higanyé, heteket vesz igénybe." A bujakórspeciálisták egyik legnagyobbik­jának fönntidézett szavai teljesen elegendők lennének arra, hogy mindannyian mérlegelni tudjuk az uj szer kitűnőségét és hogy az orvostudomány frontot változtatván, minden tekintélyével és erejének minden súlyával az uj szer mellett foglaljon állást és a buja­kóros kezelést máris az uj alapokra fek­tesse. Ott van azonban még mindig a prágai egyetem bujakóros klinikájának két asszisz­tense, ott vannak még mindig Bohac és Sobotka doktorok, akiknek beszámolója az uj szerrel való kezelés nagy hátrányait, az uj szer okozta súlyos melléktüneteket em­legeti és akik, bár az uj szer csodálatos gyógyító erejét elismerték, mégis ugy nyi­latkoztak, hogy hajlandók lettünk volna az uj szer értékét kétségbevonni. A prágai doktorok ugyanis olyan mellékhatásait ész­hasonló talán még sohasem volt a világon. Éa az is csupán az egyetlen vigasz ezen kimond­hatatlan nagyságú veszteségben, hogy ember­életet nem követelt a tűz, mert talán 15—20 könnyebben sebesült kivételével emberben kár nem esett. Elpusztult azonban négy nem­zet keserves munkája, belgák, angolok, fran­ciák és olaszok gyönyörűségre összehordott legszebb kincsei, emberi munkák ritka példá­nyai és eldöntetlen maradt a nagy verseny, melyre a belgák ezévben az összes nagy nem­zeteket fölszólították. Talán nekünk magyaroknak még egy más viga­szunk is van a szörnyű pusztuláson. Az, hogy talán ezekután már nem oly megszégyenítő reánk nézve az, hogy ezen nagy világverseny­ről lemaradtunk, mert, nem tudom, milyen ok­nál fogva, Magyarország a brüsszeli nagy nem­zetközi versenyen hivatalosan részt nem vett. A brüsszeli hivatalos katalógus a Bécsben egyidejűleg megnyitott nemzetközi vadászkiál­litással okolja Ausztria és Magyarország elma­radását, bár ugy láttam, hogy Ausztria azért egész kollektív nagy kiállítással vett részt, kü­lönösen üveg-, porcellán- és majolikadolgokkal a kiállitásban. Ennek föltétlenül el kellett azonban a tűzvészben pusztulnia, mert a kis osztrák kiállítás épen a francia és olasz kiál­lítások közé volt beékelve és ez is a porrá égett nagy főépületben volt elhelyezve. Csak Magyarország hiányzott teljesen a kiállításból. Egyetlen magánvállalkozó sem mutatkozott az egész brüsszeli versenyen. Mi volt a mi elma­radásunknak igazi oka, valóban nem tudom, annyi bizonyos azonban, hogy a bécsi vadász­kiállításnak nem lett volna szabad megakadá­lyozni azt, hogy mi egy ily nagy kulturverse­nyen rósztvehessűnk. Jól emlékezem vissza még a milanói világ­kiállításra is, ahol oly szerencsés voltam, hogy a magyar pavillont, még leégése előtt tüzete­sen megtekinthettem. A mi pavillonunk volt a kiállítás dísze és talán az első alkalmunk is arra, hogy az európai kulturnemzetek előtt bebizonyítsuk, hogy mi magyarok is élünk és dolgozunk. Ép azért, mert ezen remekmű, a milánói kiállítás dísze, rövid fönállása után a tüz martalékává vált és így tulajdonképeu lelték az uj szernek, amelyek súlyos vizelési zavarokban és egyes reflekszeknek olyan el­maradásában nyilvánultak, amelyek alapján joggal következtethettünk a legsúlyosabb idegrendszerbeli rombolásokra. így állottak a különböző eredmények egy­mással szemben, amidőn augusztus tizen­kettedikén végre megszólalt a mester is, megnyugtatott mindannyiunkat és egycsa­pásra elintézte az uj szer fölött folytatott vitát világos és tudományos beszámolójával, pozitív eredményeivel. Ezen a napon, amely az egész orvosvilág­nak ünnepe volt, végre kilépett Ehrlich ri­deg magányából és hosszú hallgatását meg­törte egy olyan beszámolóval, amely mind­annyiunkat bámulatba ejtett. Nem kevesebb, mint háromezerháromszáz eset adatait is­mertette a nagy tudós és ezen sok eset kapcsán elmondotta végre véleményét az uj szerről. Amilyen szerény Ehrlich maga, olyan sze­rény volt a véleménye is! Az a tudós, aki hat­százöt különféle vegyületet dobott félre, aki nem kímélvén önmagát, izzadt, fáradozott, amíg azt a zöldes-sárga port, az Ehrlich 606-ot megteremtette, aki olyan dicsőséget szerzett a nagy német nemzetnek, hogy minden más ország megirigyelhetné, nem dicsérte egyetlen szóval sem a csodálatos szert, hanem szigorú tudományossággal és száraz tárgyilagossággal referált a 3300 eset eredményeiről, mondván: szerénységem tiltja, hogy magam mondjak bírálatot az uj szer­ről, de itt vagytok ti, a szakemberek, mondjatok ti véleményt róla, én majd csak beszámolok az eredményekről és ha ,uev találjátok, hogy érdemes rá, hát vigyétek ki a gyakorlatba, használjátok föl okosan és céltudatosan az emberiség üdvére!

Next

/
Thumbnails
Contents