Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-17 / 73. szám

1910. f, évfolyam, 73. szám. Szerda, augusztus 17 TELEFON-SZÁM; Szerkesztősig S35 ea Kiadóhivatal 83« Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész ívre . R 28— félévre , . . R 14 — negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára tO fillér KSzponíi jzerkesztffség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: cza Rorena-utca 15. szám o egész évre . R 24— félévre ... R 12'— üudapísil szerkesztSség és kiadóhivatal IV., negyedévre. R 6— egy hónapra R V— c=3 Városhaz-utca 3. szám e=) Egyes szám ára 10 fillér Erősdy ügye. A marostordai események túllépik már azt a határt, amelynél még1 komoly és indulat nélkül való mérlegelés lehetséges. Itt már ökölbe szorul a kéz és elönti az embert a harag annál a gondolatnál, hogy ime : Magyarországon meg lehet próbálkozni avval, hogy valakit a politikai gyűlölet egyéni becsületében meghurcoljon és úgynevezett korrekt kaszinói szabályok segítségéve! tönkretenni igyekezzék. Ez már tűrhetetlen garázdálkodás, ez már kvalifikálhatatlan cselekedete a marostordai lokális politikai érdekszövetségnek. Az egész ország közvéleményének a méltatlanul meghurcolt Erősdy főispán mellé kell állnia. Különben odajutunk, hogy bárkit bármikor a társadalom halottjává lehet tenni, hogy a legkiválóbb közéleti férfiakat el lehet némítani akárkinek az alaptalan vádja révén. Tisztelet-becsület a marosvásárhelyi becsületbíróság tagjainak együtt és külön-külön. Károlyi Gyulagróf is, az Erősdyt diszkvalifikáló urak elnöke igazán kipróbált, korrekt gentleman. De nem lett volna szabad magukat befolyásoltatniuk. Annál inkább sem, mert hiszen maga az ítéletük, a soha tudomásul nem vehető ítéletük a csődjét jelenti mindenféle lovagias eljárásnak. Kényes és kellemetlen, sőt kinos volt a szerepük, az igaz, de jobban meg kellett volna fontolniok, hogy mit cselekszenek. A politikai vonatkozású vádpontokban makulátlannak találták Erősdy becsületét. Eszerint a „darabont" voltát sem tekintik főbenjáró bűnnek. Hanem készpénznek fogadták el azt a választások viharában kovácsolt pletykát, hogy a főispán ellenzéki táviratokat akart elfogni. Továbbá, hogy idegen vadászterületen vadászott. Alantos, rosszindulatú, gyanús okiratok és egy vadőr vallomásai alapján történt a diszkvalifikálás. Ezek szerint hát ezután a marostordai forradalmárok, a koalició sirja fölött üvöltöző dervisek nyugodtan vagdoshatják a közgyűléseken és bizottságokban a tintatartókat Erősdy fejéhez. Ráboríthatják az asztalt a főispánra. Sértegethetik kényelmesen. Megakadályozhatják munkájában és megsöprüzhetik, ha az utcára kilép. Azt hiszik ők, hogy így megy ez. Hogy most már övék a világ. Most már nekik van igazuk, a vármegyeháza henyélőinek, akik mámorosan alusznak az akták fölött, pipálnak a parasztra és utálják a munka emberét, aki erélyes kézzel akarja ráncbaszedni őket. Nem addig van az, uraim. Nem a vadőr tanúságtétele és a silány irások fogják eldönteni Marostorda vármegye sorsát. Sem pedig a kaszinói szabályok. Erősdy főispán Budapestre sietett és benyújtottá lemondását Khuen-Héderváry Károly grófnak. Lehetetlennek tartjuk természetesen, hogy a lemondást elfogadja Khuen-Héderváry. Hiszen a dolog annyit jelentene, hogy a miniszterelnök a becsületbiróságot politikai fórumnak elismeri. El nem képzelhető, lesújtó esemény volna ez. Teljes lehetetlen, hogy bekövetkezzék. Hanem igenis, most már csak az történhetik, hogy az egész ország közvéleményének erkölcsi erejétől és a kormányzó hatalom segítségétől támogatva Erősdy még büszkébben, még szeplőtlenebbül, még diadalmasabb becsülettel markolja meg a zabolátlan Marostorda gyeplőjét és odasuhint, ahol legnagyobb a ficánkolás. De a becsületbíróság ítélete miatt távoznia nem szabad. Az a becsületes ember, aki önzetlenül a mások, a megyéjének és országának jóvoltáért dolgozik. Erősdy kiállta már ennek az igazi becsületnek, ennek a kaszinói tisztességnél ezerszerte értékesebb becsületnek a tüzpróbáját. És fölemeli őt és szeretettel veszi körül a társadalom. Hiába akarják hát darabokra törni a marostordai főispán székét a vármegye kurucai. Erősdy bizton ül rajta, mert nem tetszeleg benne, hanem dolgozik. fiz asszony szeret. Irta Schulik Kálmán. Róbertnek napok óta nem voltak nyugodt percei. Valami szokatlan érzés vett rajta erőt. Mikor magára maradt az irodában, hatalmas, erős testét mintegy élettelen tárgyatakarosszékbe dobta, széles, egyenes homlokát a tenyerébe hajtotta és mélyen elgondolkozott. Szerette volna tudni, hogy mi bolygatta meg harmónikus lelkivilágát, Hogy körüjötte valaminek történnie kellett, azt tudta: testének minden porcikájában azt a fájdalmas zsibbadást érezte, amely a lelki szenvedés refleksze szokott lenni. Gondolkozás köz* ben föltette magának az összes lehetőségeket s ilyenkor ugy találta, hogy tulajdonképen megszokott életrendjében semmi változás sem állott be. Az anyagi helyzete már évek óta megállapodott. Nem bővelkedett a pénzben, de a keresete arányban volt a kiadásaival. A családi életében sem talált jelentékeny eltéréseket. Az asszony az öszszes kellemes és kellemetlen tulajdonságaival együtt a régi. Megcsókolja, mikor elmegy hazulról s csókkal fogadja, mikor visszatér. Szorgalmasan végzi a házkörüli dolgokat s aztán néha-néha, mint minden asszony, elégedetlenkedik, ha arra, szerinte, oka van. Hiába gondolkozott órahosszákig. A kérdésre nem kapott önmagától olyan feleletet, amelyet elfogadhatott volna lelki fölforgatásának okául. Nem tehetett mást, minthogy abbahagyta a kutatást, melyet aztán másnap újra kezdett. így folyt ez napokon keresztül, mig egy délután a szokott időnél korábban ment haza az irodából s nem találta otthon a feleségét. Róbert ebben a pillanatban ugy érezte magát, mint a sötétségben botorkáló ember, ha világosságra akad. Mintha minden kérdésére, amelyekkel napokon keresztül gyötörte magát, egyszerre feleletet kapott volna. A felesége nyolc évi házasságuk alatt egyetlen egyszer sem távozott el hazulról anélkül, hogy előzetesen be ne jelentette volna neki. Aznap pedig egy szóval sem emiitette, hogy elmegy hazulról. Most már nem volt érthetetlen előtte a nyugtalansága: előérzete bejelentette a közelgő veszedelmet. Butának tartotta magát, hogy nem gondolt arra, hogy a felesége megcsalja. Az jgaz, hogy erre a legkevésbé gondolhatott. Ő, az ideális férfitipus, aki erős, hibátlan testén kívül finom lelki tulajdonságokkal is meg volt áldva, hogyan is gondolhatott volna arra, hogy a felesége megcsalja. Mig legényember volt, lépten-nyomon sikerei voltak a nők körül. Don Jüannak tartották, akinek szerelmére minden nő büszke lehet. És tagadhatatlan, sok nő büszke is volt. Mint nős embernek is számtalanszor alkalma kínálkozott kalandokra, de nem vette figyelembe a reá vágyakozó asszonyokat, mert szerette s tisztelte a feleségét, aki macskahüséggel ragaszkodott hozzá. Talán ép a ragaszkodásával tudta eltéríteni a kalandoktól, mert az asszony iránti szerelme még eltűrt volna maga mellett egy-egy rövidebb lejáratú szerelmet. De a nagyrabecsülése, amelyben "az asszonyt részesítette, a legpéldásabb férjek közé sorozta az egykori nőhódítót. Hogyan gondolhatott hát arra, hogy a felesége megcsalja, mikor arról volt meggyőződve, hogy a felesége a legboldogabb asszonynak érzi magát, mert őt, annyi szép asszonynak egykori szeretőjét, egyedül bírhatja. S ha mélyebben belemerült a gondolkozásba, egy-egy pillanatra kételyei támadtak. S ilyenkor röstelte magát, hogy a feleségét meggyanúsítja, mikor arra egyéb oka nem volt, minthogy nyolc óv alatt egyszer előzetes bejelentés nélkül mert elmenni hazulról. Ugy érezte, hogy embertelen cselekedet egy aszszonyt bizonyítékok hiányában vádolni s neki, az egykori Don Jüannak, kicsinyes férfiönzésnek tetszett, hogy rettegjen feleségének hűtlenségétől. Ujabb dilemma előtt állott. Két ember küzdött benne. A nőhódító, akinek büszkesége nem engedi ismerni a féltékenységet s a férj, aki boszuálló him oroszlánként félti a nőstényét. Amig a lelki tusait vivta, a szoba bútordarabjainak szilhuetjei az alkonyati sötétségbe olvadtak. A kontúrok egyre bizonytalanabb formákat rajzoltak Róbert vibráló szemei előtt. Aztán nem látott mást maga körül, csak egy fekete ködtengert, amelyen az utcán kigyúló gázlámpák fáradt sugarat feküdtek végig. Fölgyújtotta a villanyt, az ablakhoz vánszorgott. Szempillái megmerevedtek; az utcára nézett: a járó-kelőkről nem vette le tekintetét. Rohanó munkásemberek, unottan sétáló asszonyok s férfiak végnélküli tarka képe vonult el szemei előtt. Ehez a látványhoz ritmikusan muzsikáltak a döcögő teherkocsik s a kövezethez ütődő lópaták. Róbert megrázkódott. Az embertömegben