Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-06 / 38. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 19TO TirtTUs t, érett a kulturára, az kétségkívül elő is fogja segíteni a magyar paraszt lelki, szeJiemi és anyagi viszonyainak átala­kulását. Költők és néptribunok helyett a reális poilcika úttörője szegődik a magyar paraszt jóbarátjává — ennél nagyobb bizonyíték nem kell arra nézve, hogy a nemzeti munkapárt szociális törekvései nem illuzórius programpon­tok, hanem aktuális, a megvalósulás közvetlen közelébe jutott kérdések. Kí­vánatos, hogy Khuen-Héderváry kije­lentései elferdités nélkül jussanak min­den magyar paraszt füléhez. Hadd tudják meg a föld küzködői, hogy me­lyik táborban kell keresniük igazi ba­rátaikat. BCsfosHkus tanítók gyűlése. (8qját tudósítónktól.) A Magyarországi Katolikus Tanítók Országos Bizottsága ma délelőtt tartotta közgyűlését a Szent István­társulat nagytermében Zichy Gyula gróf pécsi püspök elnöklésével. A püspököt a közgyű­lés kezdetén Szentgyörgyi Jordán Károly apát üdvözölte, amire Zichy hosszabb megnyitó beszédben válaszolt. Beszédében kiemelte, hogy ünnep az mindig, amikor a katolikus tanítóság körében megjelenik, mert ezekre a gyűlésekre nem kötelességérzet, hanem szeretet hozza össze a tanítókat. Fejtegette azután a tanítóknak a kulturához való vi­szonyát. A kultura nem öncél, hanem pusz­tán eszköz, amelylyel magasabb régiókba szállhatunk. Testünk ideszögez. a földhöz — úgymond, — de lelkünk a magasba te­kint afelé a cél felé, amelyre mindig töre­kednünk kell. A kultura kincs és áldás, de rejtett kincs, amelyért dolgozni kell és csak akkor áldás, ha vívmányai nem teszik gő­gössé az embert és nem vonják el az örök­céltől. A mi eszményünk a krisztusi, keresztény kultura. Nekünk a kultura nem hangzatos jelsző, nekünk a keresztény kultura hathatós eszköz, amelylyel az emberi lelket műveljük. A hit sziklaszilárd talajában akarjuk megalapozni a kultura templomát. Megnyitójának végén ünnepélyesen átadta a X. Pius pápa által kitüntetett katolikus tanítóknak a Pro ecclesia et Pontifice arany­keresztet. A kitüntetésben Mihalicska János, Horváth Ignác, Zelliger Arnold pozsonyi és Riszpler Rezső szekszárdi igazgató-tanitók részesültek, akiknek nevében Horváth Ignác köszönte meg a kitüntetést. Utána Dreisziger Ferenc titkár terjesztette elő jelentését, amely szerint a bizottság a mult év folya­mán foglalkozott a család és az iskola közti viszony megszilárdításával, a szociális szem­pontoknak a katolikus iskolában való érvé­nyesítésével, a katolikus iskola védelmével és fejlesztésével és figyelemmel kisérte a tanítók védelmét és érdekeit. A jelentés elfogadása után Hanny Ferenc dr egyetemi tanár tartott előadást „Törekvések a vallás kiküszöbölésére az iskolákból" cimmel. A magyar szabadgondolkozók Írásaiból indult ki és azokkal polemizált. Azután végigkísérte az egész müvelődéstörténelmen a vallásnak az iskola többi tantárgyai között elfoglalt helyze­tét. Végül ismertette azt az összefüggést, amely a vallástanítás és a gyermeknevelés kö­zött van. Utána. Ember Károly lovag, az egyesület vi­Iigi elaSk© tartott előadást a gyermeklélek tüMlmányozásának módszereiről. Nagy tudással íEorra az o tárgyban megjelent hazai és MífJMí műveket és megemlékezett arról a nagy vaualvÉjálj amit ezen a téren a Magyar Gyer­Eaolttaaulm&ffly! Társaság kifejt. Óhajtaná ezt s imankSit Mtsrjessrteni főleg arra, hogy a neve­llek MIokteM alapon nyugvó munkáját az isko­lákban ifcoiJosebM tegye. Kívánja, hagy a tfcaiillsCI:6pcSaben cSffijg ne tanuljon a növendék ¡vlttiálnnazoífct tedMiEsS, Sünig & tapasztalati lál ok­tónuífiaí cöfcsEstíS ts-áöEaáüyi, el neai s&jáií­tóí&ÍA.. EÜSIŰ&Ü c&íiZjM&senr váfeolía est a tanító (SíS'JaiiEígífó* eM ti gyeaaaeídéiskkel ísá áa zkz? ^¿¡¡úkszaü. a rscgűgyek5« tarája eredmá­rryeszasfc,, 6№£%r s. gyesekembe® Ősssea tas'sl éa MM «atSük bMoa -a- fcSlsssí5ní5s3 egjföfc&at&lsaa vizsgöla,, Eaaüese. m. logtösm:;8ísetea«feí> saá-doa msgBft&z&ia^L. A gyesajaJtakeé három tipasba osztaná, tamígeSt kikül' a nyolo évig terjedő koruafcafc éraSfc^, & xrjtó/j-tiaeakét óv közöttiö­ket értelmi és a tizenkét éven tuliakat érzelmi csoportnak nevezi. Dreisziger Ferenc a tankötelezettség korha­tárairól tartott előadást. Sokoldalúan megindo­kolt határozati javaslata a következő: 1. iskolakötelezettség a betöltött hetedik életév­vei kezdődjék. 2. Az ismétlőiskola nem felel meg a tőle várt föladatnak, ezért meg kell szüntetni. 3. Ehelyett a mindennapi iskola év­folyamait kell megtoldani. 4. A városokban 8 évfolyamú legyen a népiskola. Falun és tanyán is 8 évfolyamú népiskola kell, itt azonban csak az öt téli hónapban járnának a gyermekek a legfelsőbb tanfolyamokba. 5. A városi iskolák­ban főleg az ipar és kereskedelem, falun és tanyán pedig a gazdaság érdekei uralkodnának az oktatás erkölcsi és nemzeti anyaga mellett. E helyeken a felső-, nép- és polgári iskolák beolvasztandók. 6. Az erre szükséges költsé­geket az iskolafentartók viseljék. 7. A püspöki kar megkeresendő, hogy ennek az eszmének propagandát csináljon. Ezután Gróh József dr esztergomi ügyvéd a büntetőnovellának a fiatalkoruakra vonatkozó részét ismertette. Utalt arra, hogy a törvény végrehajtása sok nehézségbe ütközik. Indít­ványozta, hogy a katolikus tanítói kar legyen segítségére a törvény végrehajtásának és tartsa hivatásához tartozónak, hogy a fiatalkorú bű­nösök környezettanulmányait a bíróságok ré­szére elkészítse és a pártfogói tisztet elvál­lalja, A szóló ugy találja, hogy ezzel a mun­kával a tanitói kar erősen féken tarthatja a faluk rakoncátlan ifjúságát. A következő tárgy Öveges Kálmán előadása volt, aki szakszerűen ismertette a most elter­jedt fonomimikai módszert, annak történetét, kifejlődését. Végül Száinborovszky Rezső (Nagyvárad) is­mertette a nyugdíjtörvény revíziójára vonat­kozó javaslatát, amelyet már a katolikus tan­ügyi tanács letárgyalt ós elfogadott. A javaslat főbb pontjai a következők: A tanitói nyugdíj­alapból a kántortanító, mint kántor semmit se kaphasson; az állam a tisztán tanitói fizetést egészítse ki. A kántori fizetés a tanitói nyug­dijba ne számittassék be, arról egy kántorj igazi keresztneve s az felel meg igazán a természetének. — És mi hitette el veled, hogy Ferenc, hogy Iván sejt valamit? — Sok minden,: a magatartása, a kérde­zősködései. — Ó, aki sohasem tudakolta tőlem, mire használom föl az időmet, most minduntalan tudakolja, — a célozgatásai: be­szél te rólad, a zenédről, apróbáinkról ésmerőn néz reám, hogy lássa, vájjon nem jövök-e zavarba 1 — Világos! Mindez nem természetes. — Még kevésbé az, hogy mult vasárnap Saint-Germainben, amint a villánk kertjében sétáltunk, hirtelen forgópisztolyt rántott elő a zsebéből...» tudod, hogy nagyon erőse fegyvernemben ? — Nem, ezt nem tudom, — felelte Vaugelin szepegve. — Ugy, hogy nagy hirben áll a céllövők közt. Tehát kirántja a pisztolyát s elszán­tan, mosolyogva mondja: Látod azt a legyet amoda a falon ? Lelövöm! És lőtt és a légy odatapadt döglötten a falra. Amint látta, hogy elsápadok, megjegyezte, hogy sohase hüledezzem, ha akarom, akár egy tucatot lepuffogat ily módon. És ezt célzatosan tette, nagyon is érthető okból. — Okvetlenül — mondta a zeneköltő. — Ma, hogy eljöttem hazulról, különösen nézett rám, nem tudom, nem követett-e. — Oh édesem, mennyire aggódom miattad! — Én meg tégedet féltelek ... meg fog ölni! — Ah! bánom is én; én csak művész va­gyok, sohasem volt fegyver a kezemben, nem tudnám magamat védeni ... de azért nera félek ! — Nem, nem... nem akarom! — mondta az asszonyka s a művész nyakába borult. — De nézd. 0 ! ő! tette hozzá az ablakon ki­mutatva. Ah, végünk van, veszve vagyunk! A férjei® fSa í . . . Üzend ki, hogy nem vagy ifcbüost. — Loíseteífes 1 -— mondta Vaugelin resz­fcotva. — EBa. fts hozzám jössz, rendesen el­küldöm ¡az finasasEoii. És aztán ez a brutális ember foefíör&ö iiiz sá&St. Jobb lesz bátran uoki vágni. (.Cselt pjgj&ser balunk meg, Előbb azonban icaílsoljuk tigyrnásé utoljára, lg*t. .És trnoct fíQjoozz <á\ a W«G esobárűbm Ott mQg űoe ILÍOÍ'GSIÍÍ. ÉT saSfeiág ES» «saját {-estemmel Kc^Mc jznssv^dsái 'I — Öh,!Q20Edlmoin.fD20KolE&siss {— «éfcftftíozía Wat&Iia, miközben ©isuroanú, nalg Y&«gftlia íiaiálpa iBzuntan BITŐT SU;?it;ni KEJCÍSÍ, — Mi. ¡ab!! — psonüte Jkursel klssá aavar­tanc — ugjHs Már. ©st neín várta? — íáursöl turf,... Fölöbaní,.. Minek kö­szönhetem e, iszepencsSt/P — Erre l&nfcató Esaefiík® ötlött... És aztán öii lOlj-.an rszives a ÖOEB, aa éneke iránt, hogy valóban,,.. ©e fcaláu. zavurom önt? ... — A világőrt rsom! — Ha valaki van nem akarnám ... — Egyeőüi vagyok, e^yes-egyedül, dol­gOEfcaai. Fűglaí|fon kolysí. — Csak pár psreig maradok. Miiyen pom­pásan van a lakása berendezva Szabad meg­tekintenem ? — Megtekinteni a ... az én ... lakás? ... — A nőmtől hallottam, hogy érdekes csecsebecséi vannak önnek — Alig valami. Szóra sem érdemes. Kü­lönben, ami van, mind itt látható. A többi szobában bútor ie alig van. Ez semmi olyan embernek, mint ön, ki bejárta az egész vi­lágot ! — Én ? Sohasem voltam Svájcnál mesz­szebb. — Vén róka ! — dörmögte Vaugelin a fogai közt. — Nini ! Egy érdekes fegyver. Régi bú­torok, pompás festmények I — Ugy látom, hogy önt leginkább a fegy­verek érdeklik. Ezt a karabélyt egy régi­ségkereskedőtől vettem. Hallom, hogy ön mester a fegyverekkel és képes akár a le­gyet is lelőni. — Azt meg sem próbálnám, hiszen az állatvédő egyesület tagja vagyok. — Gazember! — dünnyögte Vaugelin ma­gában. — Apropos ! Én egy megbízatással jöt­tem. A Haló partitúráját kell visszavinnem a nőmnek, ki ma este énekelni fogja. Vaugelin bizalmatlanul néz rá s turkál a hangjegyek között. Nézze, mondja, ennek a cime valamit juttathat az ön eszébe. — Rettonetes Iván ? . . . Nem, nem isme­rem ezt az orosz darabot. Ezzel vette a partiturát s udvarias szóla­mok közt távozni készült. Egyszerre egy női fátyolt pillantott meg az egyik széken. — Ah ! — kiáltott föl, —jól tudtam, hogy zavarom önt ! Ne kísérjen ki. Islen önnel ! — Nos ? — kérdezte Natália előbújva, — Valóságos zsivány, szörnyeteg ez a te férjed, — mondta neki Vaugelin. — Bizonyos, hogy gonosz dolgot forgat a fejében. Iszonyú hidegvérüen viselte magát, azt mondaná az ember, egy kis szent, pedig roppant veszé­lyes fráter. — Oh, édesem, megöl a rémület. Egyelőre nem szabad többé egymást látnunk. Mene­külök is tüstént, bármily iszonyú is rám nézve ez a válás ! — Menj mindenem, nehogy bajod essék. Nincs senki az utcán ? Valahogy ne lesel­kedjék rád az a szörnyeteg. — Isten veled, lelkem. Egy utolsó csókot t így ni ! Pá ! Erről azonban komponálj egy darabot. — Mindenesetre ! . . . Fájdalmamban va­lami halhatatlant fogok teremteni í

Next

/
Thumbnails
Contents