Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-31 / 60. szám

4 DÉLM AGYARORSZÁQ 1910 julius 31 Spanyolország és a Uaiskán. — Fegyverkeznek a kariisták. — Visszahívták a vatikáni követet. — (Saját tudósítónktól.) A szakítás Spanyolország és a Vatikán között elkerülhetetlen. A Vatikán utolsó tiltakozó-jegyzéke ügyéhen Canalejas spanyol miniszterelnök tegnap kihallgatáson volt a királynál s Alfonz hozzájárult miniszterelnökének ahoz az előterjesztéséhez, hogy a spanyol kormány el fogja küldeni a Vatikánnak elutasító válaszát. A királyi döntés következtében De Oyeda vatikáni nagykövet holnap már el is hagyja állomáshelyét. A karlisták is fegyverkeznek. Fölhasználják a kitört zavart, amelytől remélik, hogy Don Jaime herceg az uralkodóház fölé kerekedik. A szakításra vonatkozó távirataink a következők: Pá fis, julius 30. A Maiin sansebastian-i tudósítója Canalejas miniszterelnök következő nyilatkozatát közli. — A kormány elhatározta, hogy Spanyo'ország vatikáni nagykövetét visszahívja. Ez nem jelent ugyan egyenes szakítást, de nem tűrhetjük el, hogy Róma felől reánk bármiféle nyomást gyakoroljanak. Madrid, julius 30. Canalejas nem vetette fel a királynál a bizalmi kérdést, aminthogy erre nem is volt oka. A miniszterelnök San-Sebastianban a külügyminisztertől tudomásul vette a Vatikán legutolsó jegyzékét, vele együtt megszövegezte a választ és azt bemutatta a királynak, aki a választ jóváhagyta. Canalejas ma Madridba érkezik, hol a minisztertanács elé terjesztik a választ, melyet annak jóváhagyása után elküldenek Rómába. A király augusztus elsején Angliába utazik. Páris, julius 30. Egy Itteni lap fentartással közli azt a hirt, hogy Don Jaime a napokban Perpignanban időzött, hol öt karlista-mérnökkel tanácskozott, kik fegyvervásárlás végett Belgiumba utaztak. Madrid, julius 30. Spanyolország és a Vatikán között véglegesen kenyértörésre került a dolog, amenynyiben Spanyolország visszahívta vatikáni követét. A trónkövetelő arra használja föl a liberális kormány állásfoglalását, hogy a karlisták mozgalmának megújítása és amellett agitáljon, hogy a spanyol trónt elfoglalhassa. Iszák-regiment. Csalódnak, akik azt hiszik, hogy ez alá az elnevezés alá tartozó regiment kardot forgatott vagy puskát kezelt volna valaha is. Az ötvenes évekből, az öreg Szeged világából származik ez az alapjában véve tréfás cim. Mundérjuk ugyan nem volt azoknak, akik az iszák-regiment katonái közé tartoztak, de mégis v'seltek egyenruhát, csakhogy az orrukon. Olyan furcsa egyenruha volt az, hogy aki egyszer fölvette, az ugyan le nem vetette soha többé. Ez volt ám aztán csak a katonáskodás ! Sokáig tartott, egy egész életen át, mert a regiment puskapora nem volt egyéb, mint — az alkohol. így nőtték ki magukat az iszák-regiment katonái az ötvenes évek országos hirü korhelyeivé. Legbejáratosabbak lévén a vidám Bacchus pincéjébe, olyan paprikavörös orra tettek szert, hogy csak ugy tündöklött a hegyéről a finom szilvádi, meg a siller. Az előbbit általánosan zöld bornak hivták. Más korhelyvilág volt Szegeden az akkoii időkben, mint manapság. A mai ivók kitartás tekintetében még csak meg sem közelitik az akkoriakat. Született korhelyek voltak valamennyien, akiket az iszák-regiment tagjai sorába fogadtak s talán még a szülőanyjuk emlőjéből sem a tejet szívták magukba, hanem a hegy vagy a homok levét. (Inkább ez utóbbit, mert amint az emlékezet tartja, szegedi és környékbeli benszülöttekből állott az egész iszák-hadsereg. A szabadságharc utáni gyászos időkben nagy búnak adták a fejüket azok a honfiak, akik — nem voltak a háborúban. Szörnyen fájlalták, hogy a muszka lábai elé fektették a szabad magyar földet s efölött való elkeseredésükben mi telhetött tőlük, napról-napra búfelejtés céljából belenézegettek a kékvirágos, nagy befogadó képességű boroskancsó fenekére. Tartozunk azonban a megemlékezés keretében annak az igazságnak is, hogy az iszák-regiment katonái között voltak olyanok is, akik kiáltották egy-két csata kereszttüzét. Tehát edzve voltak mindenféleképen. Tulajdonkópen ekkor volt Szegeden az igazi sirva vigadó magyar világ. Mert nem lehet tagadni, muzsikaszó közben, a zöldre festett kocskelábu korcsmaasztalok mellett a korhelyek el-ellágyultak sokszor a dicsőséges és gyászos napok emlékén s ilyenkor aztáp köny is vegyült a bor közé. így volt az akkor! De nem is lehetett volna másként, mert a magyar az ivásban soha sem tudott egyoldalú lenni. Ha elkeseredettségében ivott, a végén a bor már annyira áthevitette a vérét, hogy az asztal tetején táncolt, borosüveggel a kezében, vagy ha józanon, vidáman vetődött a korcsmába, mire lerészegedett, a haza fölött olyan busulásnak eresztette magát, hogy elkeseredésében földhöz durrantotta valamennyi keze ügyébe akadó borosüveget. Az iszák-regimentbe tartozók a rekord-ivások ntán, a legvidámabb hangulatban, olyan csínyeket követtek el, hogy másnap kacagott felettük az egész város. Nevezetesek voltak abban is hogy még a mámort sem aludták egészen át, nyomban hozzáláttak a „masirozáshoz". Tehát alig volt óra, amelyben tisztán állt volna a fejük. A „masirozás" a „székhelyekre" történt, ahogyan a korcsmákat hivták. Minden városrésznek, sőt még sokkal kisebb kerületeknek is meg volt a maga székhelye. A székhelyeket az iszák-regiment napról-napra bejárta sorra, addig, amíg virradat felé haza nem kászolódtak a híresek. Ez ugyan tudniillik, hogy ki-ki a maga lábán jutott volna a háza kapujáig, ritkán történt meg. Más keresztnevük volt a korcsmáknak akkor, mint ma. Egészen más. Nem a korcsmáros nevén nevezték, hanem egyéb, nagyon furcsa hangzású nevekkel ruházták föl a székhelyeket. Egyiket „Prés"-nek, a másikat „Konc"-nak, a harmadikat „Bodor Panná"-nak, a negyediket „Nyanyá"-nak, ismét másikat „Fölhányó"-nak, „Keskeny"-nek, „Törött ablak"-nak, „Paradicsominak, „Lekváros bögré"-nek, „Keljfölhögy"-nek és még képtelenebbnél-képtelenebb neveken hivták. Amint látjuk, korcsma volt elegendő akkor is. Nem szűkölködött ebben a magyar soha. A leglátogatottabb volt közöttük a „Prés". Ide járt a regiment elitje a generálissal együtt. A legemlékezetezebb volt közöttük a generális? Steinhard (Erőskövy) Náci kirurgus. A regiment elitje azonban nem tartozott a vakbuzgó katonák közé. Különben is józan gondolkodású, dúsgazdag szegedi polgárok voltak, akik a regiment tagjainak „fölvételét" eszközölték s noha maguk is szerették kóstolgatni a jó borokat, korhelyeknek nem lehetett nevezni őket. Inkább tehát a maguk mulattatására, kedélyes időtöltés céljából szervezték össze az iszákregimentet. A regiment tisztikarába az ötvenes évek ntán is még körülbelül egy évtizedig sok hires szegedi lateiner-ember, gazda, iparos és mások tartoztak. így például Mihályfi ügyvéd, Acksmann (Tengelyi) Pista földbirtokos, Adler a „nagyl'estő" (a mai Béke-utcában lakott valamikor s ezt az utcát halála után sokáig Nagyfestő" utcának is hivták), azután egyik legkedélyesebb tagja volt az iszák-regimentnek, Buchberger gazdag szíjgyártó, akit a társaság tréfásan Nyu^ Pistának nevezett s aki később a temetkezési egyesület pénztárkezelője lett. A kedélyes polgárok közé tartozott Wiedermann, Körösi, Fajka, Kaid szabómester, aki Klauzál Gáborral állott közeli rokonságban, Sziráky József, a hires késes és Hort bádogos. Azonkívül ezekkel egy társaságba járt számos biró, jegyző, tanácsnok és mások. Az igazi korhelyeket, az iszák-regiment közkatonáit Steinhardt Náci szedegette össze» leginkább az árkokból. Ő volt különben a legeredetibb humoru tagja a társaságnak, azért is tették meg generálissá. Itt kell megemlékeznünk a kedélyes sebész kebelbarátjáról; Sándor Józsefről is, aki épen ellentéte volt a generális kirurgusnak, olyan komoly, szinte szigorú volt mindig — józanon. A bort azonban nagyon szerette. Tőszomszédja volt Steinhardt Nácinak, akinek egyik legnagyobb passziója telt abban, hogy késő éjjel Sándor Józsefet lesegette a tornácról, aki ilyen tájban nagyon is mámoros fővel szokott hazajárogatni. Emiatt később harag is támadt köztük, amit Steinhardt Náci nagydobja idézett elő. Valahányszor késő éjjel, pityókosan, dalolva vetődött haza Sándor József, a kirurgus már a nagydobbal a nyakában várta. Mindig, amikor csak a testi-lelki kolléga óvatosan besurrant a kis kapuajtón, egyszerre megszólalt a nagydob: — Tram, tram, traram .. . bumm! Sándor Jóska meglepetten nézett körül a közelebbről jövő erős hangokra. Sokáig nem tudta kipuhatolni, hogy ki lehet ez a rossz tréfacsináló s erősen fogadkozott is, hogy agyonveri a gaz fickóját, ha megcsípi. Egyszer aztán csakugyan megtudta, hogy ki az ő nagydobosa. Legjobb testi-lelki barátjára szörnyen megharagudott ezért, ugy, hogy amikor Steinhardt Náci a halálos ágyán feküdt, magához kérette legjobb barátját, az csak nagynehezen szánta rá magát, hogy a nagydobosát életének végső pillanataiban meglátogassa . . . Az iszák-regiment közkatonáinak besorozását többféleképen intézte el a generális. A besorozások módja közül a legmulatságosabb volt az árkászkapitánynyá vagy főárkászszá való kinevezép. Egyetlen esetben nem sikerült ez a besorozási mód a generálisnak. Délebédi Döme János uramat egy izben szörnyen berúgott állapotban találta az árok pocsolyájában. Reggelfelé járt már az idő, meleg is volt s a magyar atyafi az árok pocsolyájában akarta kigőzölögtetni magát. Épen akkor sétált arrafelé a gene. rális s amint megpillantotta az árokban heverő atyafit, nyomban elővette a jegyzőkönyvét, hogy fölirja a nevét. Odaszólt az atyafinak: — No sógor, kinevezlek főárkászszá az iszákregimentben. Délebédi Döme János haragra lobbant és ijedten válaszolt a generálisnak : — Engem ugyan nem írsz föl, az apád istenit ! Ezzel alábukott a fekete pocsolyába s elképzelhető, milyen arccal bujt ki néhány pillanat múlva. Most már ugyanis bizton érezte magát s részegségében ugy gondolkozott, hogy nem ¡smerik meg többé. A félelmének különben nagy oka volt. Kisült, hogy a felesége a legkardosabb asszonyok közé tartozik, akinek nagyon kemény tenyere van. Az iszák-regiment közkatonáinak ¿masirozása" már kora reggel megkezdődött. A „Prés"ben hajtották le az első félmesszelyt. Onnan aztán folytatódott délig, körüljárván az összes cirkulusokat. Este újra kezdődött. Amint már egyszer emiitettük, a maga lábán kevés korhely jutott a háza kapujáig. Ezeket az edzettebb korhelyek talyigán tolták haza. A generális nagydobja másutt is szerepeit. Ugy tartja az emlékezet, hogy a „Prés"-ben is fölállították egy időben, ahol különös föladatot teljesítettek a nagydobbal. Valahányszor a társaság összekerült, a józanabbak mindig ellenőrizték a borközi állapotban levőket a nagyobb mondások miatt. Ha valamelyik a zöld bor hatása folytán nagyon is beletüzese-