Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-24 / 54. szám

4 DÉLMAGYARORSZAq 1910 július 24 Alaptalan támadások a villamosvasút ellen. — Az igazgatóság nyilatkozata. — Egyik szegedi lapban napok óta támadó cikkek jelennek meg a Szegedi Közúti Villamosvasút Részvénytársaság ellen. A legkülönbözőbb állításokat és vádakat sorakoztatja föl ez a lap a társasággal szemben, sőt ma azzal a szenzációs híradással szolgál, hogy az alkalmazottak elégedetlensége sztrájkra fog vezetni. Hogy miben nyilvánul ez az elégedetlenség, azt megható sziliekben ecseteli a támadó lap. Emberkinzásról, sanyargatásról, éhbérről beszél, mi több, arról is, hogy a részvénytársaság a büntetéspénzeket egyszerűen a maga javára fordítja. A „szenzációs" cikkek alaptalansága nyilvánvaló és igy a villamosvasút igazgatósága nem is óhajt reflektálni a vádakra. Mi mindazonáltal érdekesnek tartottuk az igazgatóságot megkérdezni és a következő fölvilágosítást kaptuk: — A helyi sajtó egy része örömét leli abban; hogy a villamosvasutat az üzembehelyezése óta minden adandó alkalommal meg nem érdemelt módon támadja, a vezetőséget ép ugy, mint a forgalmi személyzetet személyük elleni támadásokkal illeti, a hatóságot pedig a társasággal szemben tanúsított messzemenő engedékenységgel vádolja. És a költött vagy túlzott pana. szokat terjeszti, egyszóval minden alkalmat fölkarol, hogy intézményünket a nyilvánosság előtt lealaosonyitsa. Ezen és ilynemű támadásokra máig azon meggyőződésben nem reagáltunk, hogy az értelmes közönség ezen állandó támadásokat értékük szerint tudja mérlegelni és inkább igyekeztünk vállalatunkat,— mely mint öntudatosan állithatjuk, az előretörekvő víírosunknak kultur- ós jóléti intézményei között nem áll utolsó helyen — becsületes munkássággá^ előrevinni. Komoly törekvéssel, tudatában kötelezettségünknek, készséggel hajlandók vagyunk a tisztelt közönség kívánalmainak tőlünk telhetőleg megfelelni ós hivatkozunk e tekintetben az állami és városi hatóságok, valamint az elfogulatlan közönség bírálatára. — Az illető cikkek irója nem is sejti, mily ártalmasak az ily igazságtalan kritikák az országra nézve is, mert mig egyrészről az államhatóságok oda törekszenek, hogy magyar gazdasági helyzetűnk felvirágzására külföldi tőkét édesgessenek belföldi beruházásokhoz, másrészről ily cikkírók sportot űznek abból, hogy minden alkalommal az idegen társaságot és idegen tőkét elriasszák, mikor azt mint idegenszipolyozót festik le, mely a magyar alkalmazottakat a legvégsőig kihasználja, azokat rosszul fizeti, a közönséget lekicsinyli és a hatóságokat félrevezeti. A magunk részéről egyik helyi estilap néhány nap előtt megjelent cikkére sem reagálnánk, ha abban személyzetünk egy tisztességes csoportját nem támadná, meg nem érdemelt módon. Ezen eljárás a megengedhető mértéket és jogos kritikát túlhaladja, ha a villamosvasút forgalmi személyzetét, egy munkaszerető, kötelességtudó, majdnem kivétel nélkül kiszolgált altisztekből álló csoportot, melynek nagyobb része családapa, kivétel nélkül adófizető polgár és nagyrészben évek óta áll a társaság szolgálatában, akik továbbá az előirt szakvizsgákat letették és az utasítások és szabályok betartását fogadalommal erősítették, egyszerűen „jőtt-ment"-nek nem nevezte volna, mely — állítólag rosszakaratból — embereket és állatokat gázol. A tárgyilagosan gondolkodó közönséghez folyamodunk és meg vagyunk győződve arról, hogy a közönség kritikája a felületes támadásokat jogosaknak el nem ismeri. — Ami az estilapnak mai „szenzációs" közleményét illeti, arra nézve a leghatározottabban kijelenthetjük, hogy elejétől végig valótlan. Az egész közlemény egy elbocsátott alkalmazottnak boszumüve, amelynek a nevezett estllap — anélkül, hogy az illetékes köröktől a hlr valódisága iránt érdeklődött volna — könnyelműen felült. Azzal a váddal, mintha a személyzetet túlterhelnék munkával és az alkalmazottakkal ellenőreik rosszul bánnának, komolyan nem is foglalkozhatunk. Az egész nem egyéb mesénél. A cikkiró azzal a nevetséges gyanúsítással is illeti a társaságot, hogy a büntetéspénzeket magának tartja. Erre csak azzal felelhetünk, hogy a büntetéspénzeket esetről-esetre a szegedi Kereskedelmi Bankban, a szegedi közúti villamosvasút személyzetének nyugdijalapjára helyezzük el. Hogy az alkalmazottaknak semmi okuk sincs panaszra, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy csak néhány hét előtt, julius elsején, minden alkalmazott fizetésének hét—tiz százalékát drágasági pótlék cimén kapta. Mindezt összevéve, nyugodt lelkiismerettel állithatjuk, hogy a személyzetnek semmi panaszra nincs oka és igy magától következik, hogy sztrájkra egyáltalán nincs ok s alkalmazottaink nem is gondolnak erre. Ez a tényállás. Idáig a nyilatkozat. Ebből csak azt látjuk, hogy a nagy sztrájkmozgalom semmivé zsugorodott össze. Nagy idők néma tanúja. — Egy régi szegedi házról. — A Tisza partján és a Szegfü-utca sarkán áll egy kopott, ódon külsejű, egyemeletes ház amelyről bizony alig hinnők el, hogy a magyar szabadságharc korában egyike volt azoknak az épületeknek, ahol a dicsőséges idők immár feledésbe menő mozzanatainak egy része játszódott le. A ház maga igénytelen, csöppet sem feltűnő stilben épült s a falak sem igen tesznek még tanúságot valami hosszú időről. Pedig nevezetes eseménynek központja volt az a régi Szeged világában. Azok közül, akik még a negyvennyolcas évekből emlékeznek rá, már csak annyian élnek, hogy az ujjunkról is leolvashatjuk őket. Hasonló korú szegedi öregemberek vannak egynéhányan, de csak ketten laktak abban az épületben a válságos időkben, akkor is még csak mint gyerekek. Ma Ormódy-féle háznak hívják a tulajdonosáról. Hogy pontosan jelöljük meg, a kapuja kettős számot mutat. Ugyanaz a szám és utcajelzés volt rajta az akkori időben is. Különben az ezt környező, többnyire földszintes épületek nagyrésze kortársainak nevezhető. Maga az ntca tehát nem igen változott azóta. Legfeljebb annyiban, hogy esténként egy-két gázláng sárga fénye néz idegenül a megviselt falakra, mint a „modern haladás" képviselői a városnak ezen a részén. Miután az emiitett nevezetes épület is a többiekkel együtt nemsokára csákány alá kerüi, megemlékezhetünk a szájhagyomány alapján azokról a mozzanatokról, amelyek a legdicsősé" gesebb időből kapcsolódnak hozzá. A sárgafalú épület a negyvenes évek elejétől kezdve egészen a szabadságharc utáni időkig katonai nevelő-intézet volt. Általánosan neveidének hivták. A császári és királyi közös had. sereg tulajdona volt, csakhogy nem hadapródokat képeztek ki benne katonatisztekké, ha. nem a katonatiszti rangon alul levők gyermekeit nyolc esztendőtől kezdve. Tehát csakis olyan apa gyermekét vagy gyermekeit, aki a hadseregnél szolgált. Tanították azokat a tantárgyakat is, amelyeket ma a polgári fiúiskolákban, csakhogy katonai szisztéma szerintTermészetesen a legfőbb súlyt fektették a vívásra, céllövésre és a katonai gyakoriatokra. Mintegy nyolcvan különböző korú fiu lakott a nevelő-intézetben s akik maguk is a nyolcvan közé tartoztak, lelkesen beszélnek egy-egy gyönyörű fölvonulásról, amikor a város külső területein egzeciroztatták őket. Két öregember él már csak Szegeden a nyolcvan gyerek közül. A „kis" katonák nyolc éves koruktól mindaddig az intézetben maradtak, amig „nagy" katonáknak sorozták be őket. A hosszú ideig tartó nevelés alól valamennyi mint edzett, bátor, ügyes és kész katona került ki. Egy-egy gyermek nevelése és csak egyszerűen katonává való kiképzése nyolcszáz „bangó" forintba került. A nyolcvan gyermek csákót, fekete frakkot zöld hajtókával, feszes nadrágot és rövidszárú szattyánbör-csizmát viselt. Ez volt az egyenruhájuk. A mozgalmas idők csak a szabadságharc ele. jén kezdődtek, akkor, amikor Kossuth Lajos vette át az uralmat a kis egyenruhások fölött. Egyszeribe megváltozott ekkor a régi mundér. Honvédruhákkal váltották föl mind, a gyűlölt fekete-sárgát pedig a szemétbe hajították. A gyerekek közül sokan kívánkoztak a szabadságharcba, de nagyon is fiatal korukra való tekintettel nem engedték őket. Néhányat azonban a tizenhat-tizennyolc évesek közül besoroztak. Ezek hatalmas szál legények is voltak valamennyien. Hova, merre tűntek el a szabadságharc alatt, arról nem tud senki.,. A nagy harcok idejében szintén két hid vezetett keresztül a Tiszán. Az egyik a mai közúti hid helyén volt, a másik pedig onnan indult ki, ahol a szóbanforgó tiszaparti ház áll. Ez volt a katonai hid. A „hidi biztost" Kupp Jánosnak hivták, akinek folytonosan felügyelet alatt kellett tartani a hidat. Nagy büntetést kapott volna, ha csak egy pillanatig is eltávozik a kis őrházból. Egyszer azonban minden szigorú tilalom dacára mégis kénytelen volt kimozdulni a posztból. Előzetesen azonban tudni kell, hogy a lakása abban a házban volt, ahol a szabadságharc ideje alatt a puskaporos-magazint állították föl. Ez a ház Újszegeden, a mai közúti hidtól balra, az egyik szembeszökő emeletes épület helyén állott. A puskaporos-magazin nevezetes volt arról, hogy az egyik tornyában egy osztrák foglyot őriztek. Hogy ki lehetett és miért zárták öt egyedül ide, arról hallgat a krónika. Tehát ebben az épületben lakott a hid biztosa a feleségével és két fiatal leányával együtt. Egy délelőttön vigan sétálgatott föl s alá Kupp János uram a csikósra mázolt őrház előtt. Egyszerre iszonyatos dördülés reszketteti meg a levegőt, mindenféle hatalmas szilánkok röpködnek szerteszéjjel, a Tisza nagyot csobban, majd sokáig ring a háta. Kupp János uram valószínűleg testének nemtelenebb részével lapult a földhöz, de nem sokáig tartott a kinos meglepetése. Látja ám, hogy a puskaporos magazin a levegőbe repült s a ház helyén már csak romok találhatók. Szörnyen megijedt, ami érthető is: a leányai a házban voltak. A felesége künn járt valahol a városban. Standapé otthagyja az őrházat mindenestül s nem törődve semmivel, futni kezd a hídon a robbanás irányában. Mire odaér, fájdalmas sírás tör ki belőle. A lányai teste ezerfelé hullott széjjel! A megfontoltabbak azonban még biztak benne, hátha ráakadnak legalább a holttestükre. Az egyik lakó tudott annyit, hogy a két leány néhány perccel a robbanás előtt belebujt egy, az udvaron álló hosszú és magas ládába játszadozás végett. Nosza rögtön csákánynyal kapálják szét a romokat s hosszas munka után rá is bukkannak a fene nagy ládára. Fölnyitják a tetejét s egymás kezét fogva, kicsit sápadtan észreveszik a leányokatA robbanás következtében az egyik beomló fal ugyanis becsapta a láda tetejés ennek köszönhette a két leány is a menekülését. Ijedtségen kivül egyiknek sem történt semmi baja. Földhöz is csapta a sapkáját Kupp János uram örömében. Csak az osztrák fogolyra mondott iszonyatos átkokat, aki fölrobbantotta a puskaporosmagazint. Valahogy kiszökötí, kanócot helyezett el és amikor már n;tgy távolságban bizton érezte magát, meggyújtotta a kivezető kanóc végét. Azt mondták, Szőregh felé szökött az oszlrák sógor, de nem sikerült a nyomára akadni soha. A puskaporos-magazin robbanásának temérdek áldozata volt. A katonai nevelő-intézettel az eset annyiban áll összefüggésben, hogy an-