Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)
1910-07-23 / 53. szám
191Ö. t, évfolyam, 53, szám Szombat, jullus 23 KSiponti izerkesztCség és kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szára e=j Budapesti szerkesztőség és C3 Városház-utca 3. kiadóhivatal szám IV., ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12' negyedévre. K 6'— egy hónapra R 2-Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész évre . K 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 835 t=j Riadóhivatal 831 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Hitvallás. Khuen-Héderváry tegnapi beszédét méltán tekinthetjük az uj korszak hitvallásának. Hatása bizonyára mutatkozni is fog, még jobban megszilárdítja az ország közvéleményének a föléledt liberálizmusba vetett hitét. Azonkívül pedig kétségtelenül igazolja, hogy Khuen-Héderváry megmaradt annak, aki volt : egy minden kiváló tudással, szorgalommal és vasakarattal megáldott politikus. Érezte ezt tegnap újra a képviselőház valamennyi tagja ; áhítattal hallgatták szavait, amiknek nyomán az ellenzék is igen helyesen, lecsillapodott s mint az eredmény mutatja, hasznos volt az ismételt hitvallás, mert a képviselőház ma már áttért az indemnitásról szóló törvényjavaslat tárgyalására és mihamar, talán nagyobb vita nélkül, meg fogja szavazni azt. Fölösleges bizonygatnunk, hogy az indemnitás elfogadása nem a kormány, lianem kizárólag az ország szempontjából szükséges. Az ismételt, hosszantartó eksz-leksz az ország gazdasági életét kimerítette és meglehetősen demoralizálta. Akadhat-e hát egyetlen olyan józan politikus, aki azt meri állítani, hogy a finánciális rend, az államháztartás megbillent mérlegének helyreállítására szükség nincs ? Aligha hisszük. És erős meggyőződésünk, hogy lassankint mindenki be fogja látni, hogy a nemzeti munkapárt és vele a kormány nem az egyéni érvényesülés nevében született, hanem rendeltetésből, a fejlődésből következőleg. Ezt a hitet tükrözteti vissza a miniszterelnök nagy beszéde is. A hitet és az önbizalmat. A bátorságot annak a révén, hogy egy hatalmas, lelkes, erős többség áll Khuen-Héderváry hátamögött. Az élet frissesége csapott ki a miniszterelnök beszédéből, amelynek részleteivel nem akarunk most foglalkozni. A tartalmasságát, az érveit, a szatíráját dicsérjük itt s ez annál inkább kötelességünk s annál jobban megtehetjük, mert hiszen a zseniálisan megkonstruált szónoklat idején maguknak a legvillogóbb fogú ellenzéki vezéreknek is ajkukra fagyott a mosoly, Mesteri diplomata vonás csillogott a miniszterelnök beszédén. A lényege ugyanaz volt, mint ami a germán államférfiaké : teljes nyíltsággal és őszinteséggel tárgyalta a felmerült kérdések legkényesebb vonatkozásait. Az ellenzék teljesen le volt szerelve s még csak komoly kísérletet sem tett a beszéd általános parlamenti hatásának lerontására. Igazságérzettel mondjuk, hogy a képviselőház, a sajtó s ennek nyomán az ország csak ma ébredt tudatára : a repülő tintatartők virágnyelvével megtisztelt miniszterelnökben, a „granicsár"-ban, a horvát prokonzulban, kétszeres miniszterelnöki vállalkozás hajótöröttjében milyen a javából való államférfit tisztelhetünk. Bravúros államférfiúi megnyilatkozás volt például az, amit a legégetőbb és legizgatóbb kérdésről, a választójog kiterjesztésének ügyéről mondott a miniszterelnök. Ez az a kérdés, amely mint a gályarabot, a hajó fedélzetéhez láncolta a koalíciót s amelynek segítségével éket remélnek verni a többség szilárd, erős szerkezetébe: az egész képviselőház érzését és törekvéseit harmonikusan egyesítő csodaszerré vált a miniszterelnök kezében. Nemcsak a sajátpártját forrasztotta össze vele, hanem valamennyi párt osztatlan tetszését vívta ki. Ha ez nem volt erőpróbája az államférfiúi hivatottságnak, akkor semmi sem volt az. Hasonló helyesléssel találkozott Khuen-Hédervárynak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja. A miniszterelnök teljesen magáévá tette Tisza István gróf fejtegetéseit. És ha Tisza előzékenységet várt e kérdésben, elmérgesedett sebek sajgásának enyhítését, okos békülékenységet, de megalkuvást nem ismerő szívós ragaszkodást a nemzeti magyar állam posztulátumaihoz, — KhuenHéderváry beszéde ebben a tekintetben is kielégítette a várakozásokat. A választási visszaélésekről monFleurs de Nessari. Irta Hevesi József. I. Hajnali három órakor egy nyári mulató ezeparéjában egyszerre csak elérzékenyedett az egész társaság. Az egész társaság pediglen három tagból állott vala. Bükköny Alfrédból, Búzás Arftiorból és Finom Emiliából, mely utóbbi nagysága egyébiránt csak annyiban tartozott a társasághoz, hogy ő volt szives az asztalra varázsolni az aranykupakos butéliákat. Hát valamelyes melancholia szállotta meg ezt a virrasztó kompániát hajnalhasadáskor. Legesleginkább pedig Bükköny titkár urat, aki már egy óra óta fizetni akart és távozni, de Finom őnagysága egyre az aranykupakos butéliákra mutatott, hogy hát: — Hiszen még ki se' ittátok! És a bibliai csoda megismétlődött a Jardin de Luxembourg szeparéjában. A pezsgős korsóból nem fogyott ki a nemes nedü. Akármennyit ittak vala. Búzás Andornak már nagyon nehezek voltak a pillái, de azért folyvást koccintani akart. És hogy klasszikus műveltségének kifejezést adjon, mindig e szavakkal emelte poharát : — Ad manes! Az ősökre! mint ahogy a régi rómaiak a halottak emlékére iddogálni szoktak. Aztán nagyot csuklott és ivott kortyonként, kéjjel szürcsölgetve az édeskés italt. Mikor pedig a hajnal hasadozyi kezdett, reájuk borult a melancholia. Bükköny Alfréd eltolta magától a pezsgős palackot is, meg a leányt is, aki a poharába töltött: — Jaj, de unom már itt, ezt a pocsék világot! Ma estefelé, hogy kinéztem az ablakomon, az utcán szinte végesvégig podgyászokkal megrakott bérkocsikat láttam, amint vágtattak a vasúthoz. Vitték a sok, sok boldog embert a messze idegenbe, el ebből a zűrös városból, valahová a hegyek közé, a havasok felé, a tenger mellé, csendes falvak idilli magányába. Milyen boldogan hagyta itt mindenki ezt a forró katlant, ezt a folyvást nyüzsgő, zsibongó várost, a maga biizhedt levegőjével, éktelen lármájával, tivornyás éjszakáival és szomorú hajnalaival. — Thüh, teringettét, de el vagy érzékenyülve, Frédi, — szólott Búzás. — Koccints velem hamar egyet! — Ad manes! De Bükköny félretolta a pezsgős poharat és kelletlenül szólt: — Eh, nem iszom ! Most a leány kezdett vele évődni: — Elmegy, ugy-e, te is nemsokára ? . .. De mit szól majd hozzá a te kis Ninád? Vagy már azt is meguntad? Bükköny egészen el volt keseredve: — Legfőkép őt unom már. Az ő nyávogó enyelgését, tolakodó bizalmaskodását, meg aztán azt az édeskés illatszert, amelyet használ, a Fleurs de Nessarit, melyet ki nem állhatok. Ha érzem, szinte émelygek tőle. — No, vigyázz, elárullak nála! — Nem bánom. Hiszen alapjában véve szép és kedves leány a Nina. De ... de .. . hogy is mondjam csak ... — Meguntad! — Azt sem! Ő szép és gyönyörűséges. I De ... de ... én, tudja az isten, most a falura vágyom. Valami csöndes, zajtalan helyre, Erdélynek egy kis zugába, ahol nincs pezsgő és nincs corsette, nincsenek attrakciók és nincsenek szeparók ... Nincsenek ismerősök, nincsen civilizáció és nincsen kártya ... — A Bukolikont olvastad mostanában, mondd őszintén, Frédi ? — És ahol egészséges, szép, üde, friss parasztleányok danolnak a mezőn, mikor a szénát gyűjtik és csodálkozó nagy szemekkel tekintenek az idegenre, aki őket megszólítja, ha az erdőben epret szednek . . . — Don Jüan falura vágyik . . . Bükköny ezt a gúnyos közbevetést sem hallotta. Egészen elmélázott a lelke ábrándján. — Ahol a sok cifra, lenge rongy nélkül, egyszerű ruhában járnak az asszonyok, a pruszlik odafeszül a keblükhöz és ringó lépésük alatt ingerlő ráncokat vet szines szoknyájuk. A nevetésük a szivből fakad, a pirulásukat lelkük szemérmes érzése festi az arcukra és a közelségükben szénaillat árad, de nem ez a lélekbeható, émelygős parfümé, a Flettrs de Nessari . . . Elhallgatott és a lelke mintha messze barangolt volna valamely erdélyi kis faluban, ahol az egészségtől duzzad minden. — Gyönyörű volt, Frédi — pajkoskodott a barátja, — de erre már csakugyan iszunk egyet. Ad manes! Bükköny azonban hozzá sem nyúlt a poharához. A számlát kérte. — Ne menjetek még, — tartóztatta a leány is. De Bükkönyt nem tudták visszatartani. A leány megint évődni kezdett vele: — Hát mikor utazol V