Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-03 / 36. szám

Vasárnap, Julius 3 l, évfolyam, 39, szám K«íjontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Jjl, Rorona-utca 15. szánt c=j p..rfanesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ¿1, városház-utca 3. szám c=i ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN? egész évre . R 24-— félévre . . . K negyedévre. R 6 — egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér 12"— 2-— ELOPIZETÉSI AR VIDERENs egész évre . R 28'— félévre . . . R negyedévre. R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér U-— 2'40 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=i Riadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma ! 28—12 Reform. Magyarország megújhodásának követelői között sokan vannak, akik a közigazgatás államosítását kivánják. De ők is elismerik, hogy ennek az ideának, amely rövid törvény alakjában bejutott a törvénykönyvbe, a legutóbbi politikai események után hosszú időre befellegzett. Nem nagy politikai bátorságra vall, hogy azok hagyták cserben egy nehéz órában, akik évtizedekig a legelszántabb hivei voltak. S nem nagy bölcseség jele, hogy akkor kiáltották ki a korhadt vármegyei rendszert a nemzeti élet érinthetetlen kincsének, amikor az a legdrasztikusabban bizonyította be megbízhatatlanságát. Valóban, ¿sak a mi politikai életünk képes oly rikitó ellentmondásra, hogy abban a pillanatban tesszük meg újra a vármegyéket a nemzeti ellenállás védbástyáinak, amikor napnál fényesebben bebizonyult, hogy komoly nemzeti ellenálláskor rájuk építeni nem lehet. Ha a ?ejérváry-kormány még pár hétig elél, modern Paskievics módjára jelenthette volna a császári hatalomnak: „Síre, a vármegyék lábainál feküsznek". Fájdalmas igazság, de nincs miért szépíteni és rejtegetni: a vármegye képtelennek bizonyult arra, hogy alkotmány válság idején az ő ellenállására komolyan számítani lehessen. Az efsö darab. Irta Szomaházy István. Az előadás után bankettet rendeztek az ősz mester tiszteletére. A holdsugaras aszszony került szinre, az érdemes komponista legújabb operettje, melyet körülbelől tizennégyévi hallgatás után irt meg, miközben komor szimfóniáknak, miséknek és borongós daloknak adott életet. A holdsugaras asszony visszatérés volt fiatalkori irányához, amikor még a táncos színpadoknak dolgozott, s mikor melódiáit csillogó szemekkel énekelték az egész ország uri házaiban. Azóta azonban végképp bucsut vett a könnyű genre-tól, s mikor az igazgató, egy fiatal, agilis stréber, ünnepiesen tisztelgett nála az l]j darab ügyében, melankolikus mosolylyal intett neki: 7- Mit akar tőlem? Az én időm, fájdalom, lejárt. Forduljon valami fiatal tehetséghez, aki még a világot akarja kimozdítani a sarkaiból . . . De végre is, — mire nem képes egy színházigazgató, akinek nagy a konkurrenciája ? — az ősz mester odaült a zongorája mellé * vagy két évi habozás, lelki kétség és diákos félelem után elkészítette A holdsugaras asszony partitúráját. Mikor a vastag könyvet az igazgatónak átnyújtotta, olyan mozdulatot tett, mintha valami láthatatlan ellenig ellen védekeznék. — Ha kifütyölnek — mondta tréfás aggodalommal — lelövöm önt az első utcasarkon .. . Hogy miért épen akkor érte az a nagy megtiszteltetés, hogy alkotmányunk koronaőréül ismerte el valamennyi akkori párt, mikor gyöngének, bátortalannak, a kenyér gondjai által meggyötörtnek bizonyult: örökre rejtély marad. Más nemzeteknél, ahol nyitott szemmel és tiszta fővel nézik a dolgok folyását, átadták volna őt a történelemnek, mert nem vált be s a hozzáfüződő várakozások be nem teljesültek. Nálunk megtették a nemzeti élet mentsvárának, mert a nemzeti életet, kritikus percekben, szolgálni nem tudta. Épen azért, mert sokak meggyőződése szerint államosított közigazgatás nélkül nem tudunk teljesen átalakulni modern jogállammá s nem tudjuk egy nagy lépéssel előre vinni nemzeti egységünket: elbusulva nézzük, hogy a koalíciónak (az államosított közigazgatás sírásójának) oly mélyre sikerült elásni ez eszmét, hogy hosszú idők múlva lesz csak képes áttörni a reá hordott vastag földréteget. Az állam élete azonban nem állhat meg lüktető vérforgásában. S kormányok, bármily tisztelői legyenek is eltemetett eszméknek, a nemzet élő szükségleteiről tartoznak gondoskodni. A közigazgatásban sem szünetelhet az élet. S ha már az abszolút jó egy ideig elérhetetlen, meg kell elégedni a relatív jóval, az állapotok lehető javításával. Ebből a nézőpontból kell megAz operettet azonban nem fütyülték ki: ellenkezőleg, talán ez volt a legszebb este, amire a koszorús zeneiró visszaemlékezett. Mikor a felvirágozott zenekari emelvényen megjelent, az egész közönség felállott a helyéből, a karzatról pedig friss babérlevelet szórtak a fehérhajú öreg fejére. Az ováció — mint a lapok másnap írták — az egész este nem szűnt meg, a zsúfolt nézőtér minden egyes számot kétszer-háromszor megismételtetett. Az egyetemi ifjúság utóbb kifogta a mester lovait s a járókelők élénk asszisztenciájával kisérte el az ünneplőt a dunaparti fogadóba, ahol tisztelői a bankettet rendezték. És bár a műértők szomorúan konstatálták, hogy az érdemes szerző immár csak ledőlt romja önmagának s hogy egy falusi karmester szemérmetlenségével lopkod a fiatalkori müveiből, a siker nagy, lelkes, sőt impozáns volt. Az öreg ur, mikor tizenegy órakor az asztalfőn helyet foglalt, ragyogó pillantással nézett végig az óriási terem során : s mind azt a sok szépséget, ifjúságot, talentumot együtt látta, aki a színházak életét vonzóvá és ingerlővé teszi. A látványon fiatalos hév járta át összeszáradt, vén szivét; s a primadonnákhoz, akik dekolletálva, sima vállukon káprázatos ékszerekkel, mosolyuk és frisseségük bübájában kacérkodtak vele, mámorosan igy szólott: — Mégis csak érdemes volt ám átnyomorogni ezt a keserves hatvanöt esztendőt... Asztalbontás után mindenki az ősz mester közelébe telepedett, s az igazgató, aki a vacsora fölött elmés felköszöntőben éltette színháza „legfiatalabb" támaszát (a beszédet az összes lapoknak átadta) diadalmasan koitálni a miniszterelnök ama beszédét, amelyet az elmúlt napokban, a vármegyei tisztviselők közgyűlésén, a közigazgatás reformjáról mondott. Ez a beszéd a gyakorlati politikus beszéde. Az államférfi beszéde, aki, mikor terveit megkonstruálja, számol a meglévő viszonyokkal, a rendelkezésére álló erőkkel s aki nem szép tervekkel, hanem kivihetőkkel áll elő. A munkapárt vezére, mint a nemzet első munkása, nem állhat azon a gyökeres állásponton, hogy kár minden ideiglenes megoldásért, kár a közigazgatás minden részleges javításáért. Várni kell, mig a jelenlegi közigazgatás elviselhetetlenné válik a kormányzott társadalomra nézve. Várni kell, mig a lehullott falevél mind meg nem rothad magától a fának alján. Várni kell, amig a tarthatatlan állapotokon feldühödt nemzet maga nem kívánja a megváltó államosítást. Ilyen, kicsit machiavelisztikus gondolkozás nem volna méltó a mi vezető politikusainkhoz. Azok sohasem lesznek képesek a meztelen önszeretet és pártönzés ama magaslatára emelkedni, ahová a koalíció vezérei és pártjai felemelkedtek, mikor szigorították a házszabályokat, de csak a maguk hatalma, a saját parlamentjük élettartama számára. A miniszterelnök, mikor a közigazgatás javításával foglalkozik, nem toldozgató munkára gondol. Hosszabb időt cintott A holdsugaras asszony ünnepelt szerzőjével. — Nos, mester, kinek volt igaza? Ha a kifogásait respektálom, bezzeg sohase érjük meg ezt a szép estét, amire még patriárkakoromban is büszke leszek. Ha eszembe jut, hogy mennyire szerénykedett... A mester jókedvűen bólintott, majd megölelte és megcsókolta az igazgatót. És a körülállók felé fordulva, túláradó szívvel vágott a fiatal ember beszédébe: — Annyit mondhatok, hogy ötvenéves szereplésem alatt még sohasem akadtam ilyen ügyes úrra, mint ez a bajusztalan kófic. Az indiai császárné kérésére aligha vettem volna föl megint a pennát, de ez az ördöngös kujon levett a lábamról . . . Ott fogott meg, ahol a leggyöngébb vagyok: a szerzői hiúságomnál . . . Egy színházi kritikus, aki zárt társaságokban csak mint „vén hülyé"-t szokta emlegetni a kitűnő veteránt, élénk tiltakozással emelte föl a piafond felé a karjait. — Hiúság! Nagyszerű. Ha a mester a jogos önérzetét hiúságnak mondja, akkor nem tudom, hogy az üreslelkü utánzói mit szóljanak? Az öreg ur hálásan nézett a lelkes ifjú felé, majd mélabúsan maga elé meredt: — Hagyja, a hiúság talán minden érzésnél erősebb. Oly hatalmas érzés ez, hogy még a szerelem, sőt a féltékenység is eltörpül mellette. Ha meghallgatják, szívesen elmondok önöknek egy történetet, ami még vidéki karmester koromban történt velenú.. A társaság élénk „halljuk"-kiáltásokba