Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-15 / 46. szám

1910. I, évfolyam, 46. szám Péntek, juüus 15 Rözpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: EL0FIZETES1 AR VIDÉKÉN: TELEFON-SZÁM: e=) Korona-utca 15. szám c=s egész évre . R félévre . . . R 12- ecész évre . K 2S'— félévre . . . R 14— Szerkesztőséi 835 C=J Kiadóhivatal 83« Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. K 6— egy hónapra K 2— negyedévre. K V— egy hónapra K 2*4C Interurbán 835 P-, Városház-utca 3. szám a Egyes szám ára 10 fillér Egyes szám ára 10 fillér Budapest! szerkesztőség telefon-száma 128—17 A nemzetiségek. Tisza Istvánnak a napokban tartott beszéde fölött s különösen annak a nemzetiségekre vonatkozó passzusain, még mindig nem tért napirendre a közvélemény. Ha a parlamentben és a sajtón, úgyszintén a politikai körökön csak egy, a többinél fényesebb és hatalmasabb beszéd lenyűgöző hatását látnánk, kevesebb örömünk telnék benne, mint igy, amikor azt látjuk és ugy észleljük, hogy Tisza beszéde elsőrangú politikai cselekedet gyanánt hatott. Az érvelésében gazdag, eszméiben magasratörő, hangjában nemes és.tárgyilagos beszéd csak eszköz volt a jeles államférfi kezében, gondolatainak közlésére és terjesztésére. Az a nemzetiségi politika, amelyet Tisza tegnap oly erővel és akkora sikerrel hirdetett, hogy a figyelő képviselőháznak szinte elállott tőle a lélekzete : nagyszabású s ami fő, a való életnek megfelelő. Deák Ferenc korában, Eötvös József idejében (amint erre a nemzetiségiek oly gyakran s oly örömest hivatkoznak), a nemzetiségi kérdés tekintetében más felfogás volt, mint manapság. A reakció rossz pénzzel fizette ki a nemzetiségek buzgó szolgálatait. Cserében azért, hogy segítettek megfojtani a magyar szabadságot : őket is keményen odaláncolták a birodalmi gályához. Közös rabságban sínylődtek velünk. Negyvennyolc véres munkájáért Városligeti mese. Irta Balassa Emil. (Ez egy nagyon valószínűtlen mese, amilyen csak Pesten történhetik meg, mikor a városligetben kis, langyos, tavaszi nap síit ós a sétáló, bánatos embereknek nagyon szomorít a szivük. Délután van és még nagyon csúnya minden, kopasz, nedves, esőszagu, de az emberek, akik kint járnak, ezt nem érzik. Az egyik fasorban egyedül sétál egy uriaszszony. Örül, hogy nem látja senki. Mert fél, hogy aki meglátja, mindjárt ezt gondolja magában: Ez az asszony jobb családból való. Mielőtt hazulról titokban eljött a randevúra, fölvette a legfakóbb blúzát, a legfeslettebb szoknyáját, hogy állásnélküli nevelőnőnek tartsák. A fülbevalóját is otthon hagyta. Pedig finoman ápolt arcbőréről, a rózsaszínű. manikűrözött körméről lekiabál a jómód, a legfinomabb arckrém, a hatfogásos vacsora, a háromemeletes hozomány és a gondos férj, aki nem mer szeretőt tartani. Ez mind lekiabál az arcbőréről, az orráról és a rózsaszínű körméről. Egy szögletnél szembe jön vele egy nő. Még nem látják egymást, mert egy kiszögellő bokor van közöttük, aztán szemben állnak egymással és ekkor mindakettő nagyon megijed. A másik nő, aki szembe jön az tiriasszonynyal, van kevésbé megijedve. Talán azért, mert csak szobaleány és szebb, mint az úriasszony. És mert neki most kimenője van, tehát, több joggal várja itt a szeretőjét, mint az asszonya. Nagvon idegedül néznek egymásra.) az volt a jutalmuk, ami a mi büntetésünk. Hatvanhétben, a felszabadulás pillanatában, csoda-e, ha szivünkre öleltük volna az egész világot s megbocsátottunk mindenkinek, aki ellenünk vétett. Ebben a feledésre és szeretetre hajló hangulatban csináltuk meg a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló törvényt s adtuk a horvátoknak a hírhedtté vált fehér lapot. Azóta nem egyszer jött ránk oly keserves óra, amikor szinte megbántuk és káros engedékenységnek tartottuk az elődök liberális és humánus nemzetiségi politikáját. A .,fehér lap"-ról nem is szólva, nem egyszer kényszeritett bennünket az izgatók veszedelmes és féktelen vakondok-munkája arra, hogy türelmünket elveszítsük és átkozzuk apáink túlságos jószívűségét. Negyven esztendőnek tapasztalatai nem multak el nyom nélkül rólunk. Ha ma jönne egy uj Eötvös József, az ő történelmi jelentőségű javaslataival, leszavaznánk e javaslatokat a túlságos optimizmusukés jóhiszeműségükért. Ma már azt mondanánk, • hogy amikor idegenajku honfitársainknak az államhoz való viszonyát szabályozzuk: nem ülünk föl többé a kiegyezési korszak szentimentálizmusának. Tisza István beszédében még meg vannak régi nemzetiségi politikánk azon változatlan alapjai, amelyekre Deák Ferenc a maga nemes és jogtisztelő rendszerét fölépítette. De élnek benne telA szobaleány: Né, a nagysága ! Hogyan tetszett kijönni? Az asszony (zavartan): Villanyoson. A szobaleány: Itt nagyon jó levegő van. (.Jelezni akarja, hogy neki most joga van ehez a jó levegőhöz.) Véletlenül ide jöttem. Ha kimenőm van, mindig ide jövök majd sétálni. Az asszony: Én is. Itt jó. (Ezután csönd lesz. Az asszony körülnéz. A szobaleány nem tudja, hogy most mi lesz.) A szobaleány (egy ideig töpreng, aztán kitör belőle a keserűség): ? Hát én tudom, mért jött ki a nagysága. Én már tegnap a nagymosásnál is éreztem, hogy a nagysága tervez ellenem valamit. Pedig én elvállaltam szobasnrolást, padlósurolást, nagymosást, kismosást, én belementem abba, hogy a káplár soha ne jöhessen föl hozzám és nekem kell mindig kimászni hozzá ebbe a kopasz, vizes, nyomorúságos ligetbe . . . Az asszony: De Mari kérem ... A szobaleány: Én nem vagyok Mari, engem ne tessék, csak ugy, Marinak szólítani, én most nem vagyok helybe, ón most kisasszony vagyok és nem bánom, ha a nagysága mindjárt föl is mond. Mert a nagysága most kémkedni jött. Hát kérem, ha a nagyságának fáj az, hogy nekem egy káplárom van, én mondtam, nem bánom, tessék engem elküldeni, vagy tessék lehúzni egy forintot a béremből, de én a káplár nélkül nem maradok, nálam még minden helyen megengedték, hogy a káplár feljöjjön este és a nagysága még azt se akarja megengedni, hogy én kijöjjek hozzá ebbe a sárüs, nyomorúságos ligetbe .,. Az asszony : De nézze fiam, ne kiabáljon. jes erélylyel negyven esztendőnek jó és rossz tapasztalatai. Igaz, hogy Tisza látja a magyar társadalom s a magyar állam némely mulasztását is. A tüszurásnak, vagy mint ő mondja, a tyukszemrelépésnek rendszerét elitéli. Nem vár semmi hasznot az apró ungorkodásból, a jóhiszemű nemzetiségi tömegek érzéseinek megsértéséből. Másrészről Tisza, mint gyakorlati politikus, aki az élettel s az életnek dolgozik, levonja a gyakran féktelen s elviselhetetlen nemzetiségi izgatás tanulságait. A büntető törvénykönyvnek az izgatásra vonatkozó szakaszait sokkal szigorúbbá akarja tenni. S ha már inártirokat kell csinálni, hogy az izgatást megfékezzük, ne csináljunk olcsó mártírokat. Ne vegyék majálisnak a tisztelt agitátor urak, ha a magyar nemzet kénytelen törvény elé állítani őket, mint ellenségeit. A fogházban töltött rövid és kellemes napokra ne tekinthessenek ugy vissza, mintha nyári üdülésről jönnének meg. Ám Tisza István beszéde nem azért tett oly általános hatást a politikai pártok lelkiismeretére, mert a nemzetiségi kérdés lényegét, természetét, céljait oly mesteri világossággal megrajzolta. Uj hang csendült meg beszédében, magyar és román füleknek egyaránt szokatlan : nem elégedett meg a kölcsönös megértés szükséges voltának elméleti hangoztatásával. Tettre hívta fel, erélyes férfitettre a nemzetiségi társa•HIAIIWNIIWIHIJW'ITMIIBAECI I RIIIWIH IIMMPMBWMBBWMBMWPWMW Én igazán nem bánom a maga káplárját. Én nem is azért jöttem ki. (Egészen halkan mondja.) Én csak véletlenül jöttem ide. A szobaleány (meglepetve): Véletlenül? Az asszony : Igen. A szobaleány (majdnem mosolyog): A nagysága is véletlenül jött ide. (Alig meri kimondani.) A nagysága is azért van itt, amiért én ? Az asszony: Igen. A szobaleány : Most én tudjam, hogy mi az az igen. A nagyságának is randevúja van ? Az asszony (megijed): Ugyan Mari . . . A szobaleány: Nagysága kérem, azért ne tessék magát szégyelni. Nekem volt egyszer egy nagyságám, az sohase szégyelte magát és mindent elmondott nekem. Az, kérem, tessék elhinni, olyan jó volt, mert én tudtam, hogy mikor kell elmenni hazulról és mindig ugy mentem el, hogy előbb rendbe hoztam a hálószobát, mert a nagyságos ur egy utazó volt és mindig csak utazott. Hát szegény asszony, nem is lehet rá haragudni, köllött neki valaki. Nagyon jó az, ha az embernek van valakije, akkor minden jói van, akkor szekálhat a nagysága, amennyit akar . . . Az asszony: Hát én szekálom magát, Mari ? A szobaleány : A nagysága nem. Nem is azért mondom. Csak ugy gondolom, hogyha szekálna, az nekem nem is fájna, mert akkor mindig-ide gondolnék ebbe a szép, virágos, jószagu ligetbe és a katonára és nem ' bánnám, ha a nagysága hetenkint háromszor is mosatna vélem nagymosást. Az asszony : Ugy látom Mari, maga egy nagyon jő leány.