Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-13 / 44. szám

1910 juliua 13 DÉLMAGYARORSZAQ 13 Éjféli látogatás. Irta Ambrus Zoltán. (Történik: Boldizsár Frigyes müépitS Stefánia-uti házában, egy téli éjszakán, tizenkét óra tájban. A jzin: terem, amelyben most ketten vannak: Ilona, goidizsár leánya és Klára, a szobaleány. Klára az egyik ajtót egy kicsit kinyitva, hallgatózik.) Az inas (kivül): Azonnal átadom, mihelyt hazaérkezik . . . Egy látogatónak a hangja: Az öreg nagyságos urnák ped g mondja meg, hogy délután háromkor itt leszek. Az inas hangja: Igenis. A látogató (kivül): Köszönöm. Jó éjszakát! Klára: Vidray urnák a hangja! . . . Ilona: Hivja be! . . . Vagy majd én magam!... (Az ajtóhoz megy és kiszól.) Ön az, Gusztáv ¥ ... Jöjjön be egy percre! Láthatja, itt még mindenki ébren van. Vidray (bejön): 0, ezer bocsánat, Ilona kisasszony! ... A világért se akartam az egész házat felzavarni . . . Ilona: Senkit se zavar. Endre és Rika bálban vannak . . . Vidray: Tudom és csak üzenetet akartam hagyni Endrének a kapusnál, de a kaput az inas nyitotta ki . . . Ilona: És elmondta, hogy a papa egész nap mindenfelé kerestette önt . . . Vidray: Arra kért, vegyem át azt a levelet, amelyet korán reggel kellett volna elhoznia a lakásomra. Rendkívül sajnálom, hogy olyan ügyetlen voltam ... Ilona: Már meggyőződhetett róla, hogy itt senkit se költött lel álmából. De csak nincs valami baj, hogy Endrét keresi? . . . s éjszaka tizenkét órakor kijön a ligetbe, hogy üzenetet hagyhasson neki? . . . Vidray: A húgom van rosszul . . . Ilona: Ó, Istenem! . . . Akinek most volt kis babája? . . . Vidray: Ma nagyon nyugtalanítóvá vált az állapota. Két doktor is van mellette . . . kitűnő emberek ... de nekem valami babonás hitem van az Endre tudásában és lelkiismeretességében . . . Szóval, szeretném, ha Endre még reggel vagy délelőtt megnézhetné ... A sógorom is igen kéri . . . Tulajdonképpen nagy illetlenség ezt kérnem, amikor tudom, hogy Endre csak virradat táján fog lefeküdni . . . Ilona: így is, ugy is felkel reggel hét órakor. Akármikor fekszik le. Hanem akkor nem merem arra kérni, amiért behívtam, hogy talán mármost beszélne a papával . . . Vidray: Még fenn van ? Ilona: Sohase fekszik le három-négy óra előtt . . . s olyan idegesen kereste önt! . . . Nem tudom, miért. Vidray: Megvallom, szivesebben beszélnék vele most, mint délután háromkor, ahogy a levelében kívánta. Most egyenesen a sógoromtól jövök . . . aludni ma éjjel ugy se tudok . . . s ki tudja, hogy délután háromkor mi lesz nálunk? . . . Ilona: Akkor, ha megengedi . . . (Klárához, aki időközben kiment, teás-készletet hozott be s a tea előkészítésével éppen most végzett.) Klára, kérem, legyen olyan szíves, mondja meg a papának, hogy Vidray ur itt van és várja. (Klára el.) Vidray: Hogy ön, Ilona kisasszony, ilyenkor még fenn van! . . . Ilona: Mostanában mindig. Farsang idején ebben a házban ön olyan éjjeli életet talál, akár a kávéházban. Alig van este, hogy Rika és Endre el ne mennének valahová és Rika megköveteli, hogy a cselédek valamennyien ébren legyenek addig, amig ő álomra nem hajtja gyönyörű fejecskéjét. Aztán a szegény papa egész éjjel nem tud aludni ... ön azt fogja mondani, hogy ez az elképzelhető legnagyobb büntetés arra az emberre nézve, aki nappal se csinál semmit ... de, elég az hozzá, nem tud aludni és ha elunta a kártyázást, meg az olvasást, néha reggelig is elsótálgat a szobáiban. Nagyon fantasztikus ház ez. Vidray: Az igaz, hogy amikor az ember a sötét ligetben, az álomba borult, fekete paloták között rábukkan erre a csendes, de fényárban uszó házra, amelynek minden ablaka világos, egy pillanatra a mesevilágra gondol ... az erdőben rejtőző csodás kastélyra, amelyben éjjelente szellemek járnak-kelnek . . . Csakhogy a többieket nagyon meg tudom érteni. Hanem sn? . Hona : Magyarázatul elég volna annyit mondanom, hogy: nekem is alkalmazkodnom kell a többiekhez . . . Képzelheti, hogy ilyen éjjeli élet után az egész ház tiz-tizenegy óra tájban ébredezik . . . Vidray: Endre ¡6? Ilona: Endre nyolc óra tájban nesztelenül eltűnik ... De hiszen ön tudja, hogy ebben a házban Endre számit a legkevesebbet. Az egész házat mondtam . . . nem Endrét, aki dolgozik, hanem ezt a sokaságot, amely nem csinál semmit, csak él annak az egy dolgos embernek a vagyonából . . . Szóval az egész ház csak délben van talpon s ez előre megszabja a következő huszonnégy óra életmódját. De az éjjelezésem magyarázatául mondhatok önnek egyebet is. Nekem, akinek hivatásom a semmittevés . . . mert nem hajlandóságból vagy atavizmusból vagyok semmittevő, hanem a tisztes hagyományoknak hódolva, társadalmi kötelességből, azért, mert egyenesen erre neveltek . . . . . . reprezentálom azt az uri kisasszonyt, aki nem szorult rá, hogy valami komoly dologgal foglalkozzék . . . nekem, a született semmittevőnek, csak az éjszaka hozza meg a feladataimat. Vidray: És mik a feladatai? Ilona: Az én feladataim: a kártyázás és az anyaság. Vidray: Azt tudom, hogy ön a második anyia Endre gyermekeinek. Ilona : Igen, minthogy az első anyjok, a valóságos, mindjárt, ahogy életet adott a gyermekeinek, lemondott a hivataláról és nyugalomba vonult. De igy van jól ós ez a berendezkedés, majd meglátja, nemsokára általános lesz. Az aszszonyok mindjobban elunják az anyaságot . . . egyre sikeresebben rázzák le magukról az anyaság sok apró-cseprő terhét . . . minthogy pedig anyákra mégis csak szükség van, a jövőben ezt a hivatalt, igen bölcsen, a pártában maradt lányokra fogják ruházni.. Mi is legyen egyéb a harmincesztendős leány, ha nem anya, mikor semmi máshoz nem ért ? Ráér, mig az asszonyoknak egyéb dolguk van. Vidray: Természetesnek találom, hogy a bátyja, aki bálványozza önt . . . Ilona: Mondja csak bátran, hogy: az öcsém!... ne féljünk a kellemetlen igazságoktól se! . .. Vidray: Igazán nem tudtam . . . Szóval, természetes, ha Endre boldog, hogy a testvérében megtalálták azt, akire olyan nagy szükségük van . . . mert bizonyosan rosszul esik neki, hogy Rika nem foglalkozik eleget a gyermekeivel ... De hogy ezért önnek éjjel fenn kellene maradnia! . . . Mikor ez a ház tele van mindenféle rendű és rangú szolgálattevő kisasszonynyal! . . . Ilona: Ó, Endre olyan gyöngéd, hogy nem kívánja, ellenkezőleg, kézzel-lábbal tiltakoznék ellene, ha ugyan volna valaki ebben a házban, aki törődnék az ő akaratával! . . . Endre tökéletesen megbízik a cselédségben ... ki az, akiben Endre nem bizik meg?! ... De lássa, én szeretem ezeket a szegény kis gyerekeket, akár megengedi a mamájok, akár nem! ... Az öcsém gyermekei; van hozzájok egy kis közöm. És ugy találom, hogy szegénykéknek ilyenkor van rám legnagyobb szükségük . . . mert — nem képzelte volna, ugy-e? — ebben a házban még a gyerekek is éjjeleznek. A Bébi is, a Médi is ilyenkor szeret a legjobban csacsogni ... a mamájukra ütöttek szegénykék . . . kivált a Bébi. Ma is csak egy negyedórával ezelőtt sikerült elaltatnom; éppen akkor jöttem tőlük, amikor ön megérkezett. A mindenféle rendíi és rangú szolgálattevő kisasszonyok pedig ebben az időtájban már versenyt nem törődnek a gyermekekkel ós minthogy engem életem legfontosabb feladata úgyis ébren tart... Vidray: A kártyázás? Ilona: Igen, ezt kell tennem azért, hogy hosszú életű lehessek a földön. A papa ilyenkor már belefárad az olvasásba . . . következik az ékarté- vagy a kaszinó-játék ... és ki kártyázzék vele éjjeli egy, két, három órakor, ha nem az, akit e célra fölneveltetett? Vidray: Már bocsásson meg, Ilona kisasszony, de a gyermeki önfeláldozásnak hasonló példáiért egészen az ó-korba kell visszamennünk ... Ilona: Ne csúfolódjék, mert az én lemosolygott önfeláldozásom még többre is képes. Például arra is, hogy felolvasok neki. És tudja-e, miket szokott olvasni legújabban? Szakkönyveket ! Építészetről szóló könyveket! Vidray: Ezt én is észrevettem . . . Ilona: A múltkor igy igazolta előttem ezt a bizarr ötletét: „Az építészet igen szép mesterség . . . olyan sokáig ós olyan szépen eltartott engem . . . ideje, hogy hálából végre megtanuljam !" Vidray: Ez igen nagy túlzás. Hiszen tudja, hogy Boldizsár ur az éle kedvéért magamagáról is szivesen mond rosszat! Ha nem is született épen az elmélet emberének, mindig volt annyi tudása, annyi elméleti ismerete . . . Ilona: Ezt ön, a társa, bizonyosan jobban tudja, mint én. De azt önnek is el kell ismernie, amit a papa maga is elismer, hogy az ismeretszomj sohase bántotta és sohase volt barátja semmiféle szellemi erőfeszítésnek . . . Hanem annál nagyobb művésze volt az életnek ... és mindent pótolni tudott az ügyességével. Mindig csak egy célt ismert: hogyan lehetne minden elkerülhetetlen munkát másvalakire hárítani át? — és ez sikerült is neki, az ügyessége meg a szerencséje révén. Előbb egy vagyontalan pályatársával szövotkezett. . . a szövetkezetnek ő adta a vállalkozáshoz szükséges tőkét, összeköttetései révén a kellő reklámot, végül a mindent megbíráló itélő-erőt, s amaz szolgáltatta: a munkát. És azóta is mindig talált társat, aki cserében azért a haszonért, amelyet a papának a jóneve szerez, megosztja vele a munkája gyümölcsét. Ugy hogy a papa mindig szabadon élhetett annak, amit az élet igazi céljának tart: az élvezetnek. Vidray: Igazságtalan, ugy Boldizsár úrral, mint velem szemben. Az ő találékonysága, éleslátása, finom ízlése és tapasztalatai mindig nagyon becsesek a társának és ezért joggal követeli a szövetség fele hasznát, ha ő maga nem is foglalkozik a részletező munkával. Ilona: Azért jól esik, hogy védelmezi. Vidray: Ez a megjegyzése lehetővé teszi elárulnom: mennyire meglep, hogy ilyen szigorúan ítéli meg őt! . . . Azelőtt sohase hallottam öntől ilyesmit. Ilona: Édes Istenem, mért ne beszélnék önnel egészen őszintén! Valamikor ... de most nem erről van szó . . . Tudja, végre is át kellett látnom, hogy ha áldozat vagyok: a papa áldozata vagyok . . . vagy mondjuk: annak az áldozata, hogy az anyámat még kicsi koromban elvesztettem és hogy az apám — komolyan, igazán — sohase törődött velem. Ezt én mindig éreztem, de sohase annyira, mint mostanában: az ember végre elsavanyodik . . . Hanem a nagy dolgokat megbocsátjuk; csak a kis dolgokat nem bocsátjuk meg. Nos, én nem kérem tőle számon, amit az ő közömbössége miatt veszítettem el... megbocsátom az önzését és hogy jobb apa lehetett volna ... De azt már nem tudom megbocsátani neki, hogy... képzelje !... megint szerelmes! Vidray: Nem találja, hogy ez az örök fiatalság nagyon kedvessé teszi?! . . . hogy ez az örök fiatalság legalább is mulatságos? Ilona: Engem inkább boszant, mint mulattat, mert súlyosan érzem ennek a jellemvonásnak a következéseit ... És nem szégyelli, még beszél róla! . . . Olyan jogot érez az élvezethez! Vidray: Ha beszél róla, kell-e egyéb bizonyíték is, hogy az egészet kár komolyan venni: Ilona: Nem egészen igy van a dolog. Nagy a gyanúm, hogy a titokzatos ideál — mert csak ideálról lehet szó — igen sok pénzébe kerül. És ha már idáig jutottunk, nem vallaná meg nekem: sokat kölcsönzött öntől a papa? ... nem tartozik önnek a papa nagyobb összeggel? Vidray: Semmivel se tartozik nekem. És nem értem az ön aggodalmát. Van még kétsége a felől, hogy Boldizsár ur, akármennyit fog szerezni, szegényebben fog meghalni, mint ahogyan a világra jött, mert mindig mindent el fog költeni az utolsó fillérig?! ... De hiszen ön nem is szorult rá arra, hogy tőle örököljön!... Önt minden eféle gondtól megmenti az anyai öröksége. Ilona: Én nem magamat féltem, hanem Endrét. Attól tartok, hogy a papának, akinek mindig minden sikerült, végre is sikerülni fog Endrét tönkre juttatnia . . . Vidray: Szerencsére, ez nem olyan könnyű dolog. Ilona: Mégis nagyon kérem, ha a papa pénzt kér öntől, ne adjon neki. Mondja, hogy önnek is van egy titokzatos hölgye, aki minden pénzét elharácsolja ... ki tudja, ezzel talán igazat is fog mondani?! ... És most bocsássa meg,hogy a legrosszabb órájában csupa olyan dologgal foglalkoztam, amelyek máskor se érdeklik, de most legkevésbé . . . Vidray: Kell-e mondanom, mennyire örőlök, hogy elbeszélgethettünk? ... és milyen hálás vagyok azért, hogy olyan kedvesen bizalmas volt hozzám? Ilona: Valljuk meg, ujabban nem igen kereste ezt a szerencsét. Azelőtt gyakran láttuk egymást ... de egy idő óta mintha ennek a háznak még a tájékát is kerülte volna ... Ne tiltakozzék! . . . Sietek megsúgni önnek, hogy ezt nagyon jó néven veszem . . . mert kitaláltam a változás okát. Vidray: No erre igazán kíváncsi vagyok .. . Ilona: Nagyon egyszerű. Rika elszédítette önt is, mint mindenkit . . . még a papát is elszédítette ... És önt megijesztette ez a szédülés. Becsületesebbnek is, okosabbnak is találta, hogy visszahúzódik az egész családtól . . . Vidray: Esküszöm . . . Ilona: Ne esküdjék. Egészen fölösleges, hogy feleljen. És sohase vitatkozzék velem, mert én jól látok. Ráérek látni. Vidray: Még most se vitatkozom önnel, tiszteletből. Nem tudom elmondani, Ilona kisasr