Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-10 / 42. szám

1910 július 8 DÉL-MAGYARORSZÁG 17 Asszonyi szeszély. Irta Stayton Frank. Mivel, hogy az asszonyi sorsot ugy sem kerülheti el, megigérte Harry Westmacottnak, hogy a felesége lesz. A menyasszonyság ezer apró gondjai annyira igénybe vették, hogy csak ma. házassága előestéjén tudta kissé rendezni gondolatait. Vájjon mit is hozhat számára a házasélet? Baráti, pajtási a viszony köztük és vőlegénye temperamentumát ismerve, egyébre nem is igen számíthat. De Westmacott annyi mindent nyújthat neki, amit sok más asszony irigy fájdalommal kénytelen nélkülözni. Nagy vagyon, előkelő társadalmi állás s a jövendőbelijének kellemes életfelfogása, gavallér modora, jelleme. Elegánsan öltözködhetik, nem kell számolnia a garast, ami bizony sokat ér. Kocsija, lovai, lesznek, automobilja, utazhatik, világot látnak. Nem kell aggódnia a jövőjéért, nem lesznek teljesületlen vágyai. A vőlegényével rokonszenvezett, —• a szerelem túlzás, bourgeois emberek számára való. Sok ember fordult meg életében, volt kérője mindenfajta. Szegény és gazdag, alantas állású és előkelő -— ostoba és szellemes, — de mélyebb nyomot egyikük sem hagyott lelkébenAzaz egy mégis ! Egyetlen egy. De ennek a külső körülményei annyira kedvezőtlenek, hogy lehetetlen a vele való házasság. Őt nem ugy nevelték, hogy nélkülözni tudna, hogy kétségek közt remegve a mindennapiért, örökös aggodalomban töltse az életét. Pedig a kérője olyan ember volt, akiben az emberek hisznek és bíznak, s aki makacs kezekkel igázza le majdan az ellenséges sorsot. Voltak ugyan pillanatai, amikor el tudta képzelni, hogy az ő oldalán még a nélkülözés is gyönyörűség lehet. A másik pillanatban viszont borzadva, fázva burkolózott értékes prémbundájába. — Lehetetlen, amit kiván, — mondta makacs kérőjének. — Én fényűzésben nevelkedtem föl; nem tudnék szegény ember felesége lenni. A háztartáshoz sem értek. Meg aztán nem tudok lemondani senkinek a kedvéért. Maradjon jó barátom, de egyébre még csak ne is gondoljon. A férfi mindent elkövetett, hogy elhatározásában megingassa: de látva fáradozásai sikertelenségét, végre eltűnt előle. S a lány sokáig &idalmasan nélkülözte fiatalos, rajongó lelkesedését. Le aztán könnyebben határozta el magát» hogy a Westmacott felesége lesyen. Multak a "aPok és a hetek s íme elérkezett a nap, amik°rjgéretét be kell váltania. löbbször törte azon a, fejét, vájjon mi módon ío№ leánysága ez utolsó estéjét eltölteni, mi!ï Vt'gre különös szeszély fészkelődött meg l'ï.vaban. Viszont akarta látni mindazon férfia> a^'k valaha is komolyabb szerepet játszotok m életében. Meghívta őket házassága elődére pár udvarias sorban vacsorára. Westma'0tt kénytelen-kelletlen belenyugodott abba, °gy ez estét még a klubban tölti. 1 yolc órára szólt a meghívó s Helén a kifőtt idő előtt pár pillanattal lesietett a fogadóórába. Oda ült a kandalló elé és elgondolko. 'ott> VaÍjon ki fog eljönni? Mindegyiknek a neve ^ fordult agyában, csak arra az egyre nem Ti'it kinek jövetelét pedig félve redoz£ korgás nesze ébresztette föl álmo„ /'isaibol és épp azzal az emberrel találta ma* hirtelen szemtől-szembe, akivel legkevésbbé Klv«-, ' w volna egyedül lenni. ;rfi izgatottsától reszketve sietett feléje, megragadta a két kezét és ezt suttogták ajkai: — Hát maga az? Maga az tényleg? — Hát pesze, hogy én vagyok, — mondta a leány erőltetett nevetéssel. — És tudja-e, hogy megkésett? — Megkéstem? Hát várt rám? — kérdezte meglepetve. — Ma érkeztem meg egy évi távollét után a kontinensről. — Akkor nem kapta meg . . . tán nem is tudja ... — hebegte zavarában vévörös arccal a leány. — Mit nem tudok? — kérdezte a férfi kissé ijedten. — Hogy miért van itt. — Oh, azt nagyon jól tudom. — Ugy értem, hogy uem tudja, miért hivtam ma estére. — Bánom is én. Csakhogy itt vagyok. — Ön nem ért engem. — Én csak egy dolgot értek — és simogatni kezdte a Helén jobb kezét. — Csak azt értem, hogy itt vagyok, hogy ébren vagyok hogy nem álmodom! Keze hirtelen megérezte a gyürüt a leány ujján. Elsápadt. — Mi ez? — kérdezte izgatottságtól remegő hangon. Helén megmondta. Szépítgetés, habozás, magyarázat nélkül elmondta a tiszta igazságot, — Maga az egyetlen, aki eljött. A többiek még csak ki sem mentették magukat. Helén elhallgatott, Arca lázban égett. Lopva a férfira tekintett, szemeik találkoztak. A lány zavartan sütötte le az övéit. Egy pillanat múlva ott állt mellette a férfi, karjai gyengéden vál'ára nehezedtek. — Edes életem, édes kis szivem, még semmi sem késő. — Suttogta ós magához ölelte a lányt. Pár pillanatig tűrte ölelését, majd kibontakozva, erőltetett hidegséggel mondta: — Máskép határoztam. — Hát velem nem törődik? — 0, mert törődöm magával, mert boldognak szeretném tudni, azért nem lehetek a felesége. Magának fogalma sincs arról, hogy én mily utálatos vagyok, ha nem történik minden a kedvem szerint. En el vagyok kényeztetve, én szerencsétlen lennék, ha omnibuszon kéne járnom, cselédekkel vesződnöm, olcsó szabónőkhöz szaladgálnom. Higyje el, pokollá tenném az életét, A férfi halkan nevetett. — En nem félek magától. A szerelem kárpótol mindenért és én nagyon fogom szeretni. És együtt fogunk küzdeni, bizni . . . — Én félek — suttogta a leány — minő botrány lenne . . . Nem! Nem! Nem! Nem tehetem. Ne is beszéljen, ne is mondjon ilyeneket. — Hát nem fölemelő érzés az, ha tudja, hogy egy ember csak magáért dolgozik, magáért küzd, magára, a maga boldogltására gondol szüntelenül? Hát nem szebb ez, mint a kész valamibe beleülni? Borzasztó érdekesen hangzik, — sóhajtott Helén. — Ó drágám, hát nem ért engem? Az élet nem azért van, hogy azt átéljük. Nem, hogy kalitkába zárkózva, puha fekhelyünkből bámuljuk a tömeg tülekedését, A küzdelemben van a boldogság. Egymásnak, egymásért kell élni. Kockára kell tennünk — mindent, hogy mindent megnyerhessünk. Helén Westmacott arcképére nézett, amely ott állt az íróasztalán. Aztán arra a férfira tekintett, aki ott volt mellette. — Olyan nehéz határozni. — sóhajtotta. — Holnap reggel megesküszünk és délután Olaszországba vitorlázunk nászútra. Ugy-e igen? Mondja drágám, igen ! — Nem! Nem! Nem ! Gondoljon csak arra, minő botrány lenne holnap. — És mit törődünk mi a világgal! Mit törődünk mi egyébbel ? — És maga meg tudná csinálni ? — suttogta pirulva. — Mi sem könnyeb ennél — nevetett a férfi. — Hát szeret? hát igazán szeret engem? Karjaiba vette a remegő lányt. — Meghódítom a világot, ha maga az oldalamon lesz. Persze, hogy nagy volt a* izgatottság, mikor a família tudomására jutott a dolog. Westmacott nem tudta megérteni a lányt, aki odadobta fényes jövőjét. De a Helén férje megtartotta a szavát. Befolyásos, nagytekintélyű ember ma. És sokszor ugy tesznek, mintha iszonyúan takarékoskodnának, máskor gyermekek módjára két kézzel szórják a pénzt. Es nevetségesen boldog-ok. Kártyázó asszonyok. Budapest, julius 8. Amikor az ördög bibliájának frázisát halljuk, mindig az erősebb nem gyöngéjére gondolunk, pedig a kártyaszenvedelem hatalmas módon grasszál a nők közt is, sőt az elfajulásában fátumosabb bajokat is okoz a Teli Vilmos szoknyás híveinek sorában. * Az utóbbi években csaknem minden pesti zsurlix blattverés kedvéért adódik, az úgynevezett asszönyzsurokon, a zártkörű extra fogadónapokon pedin' egyebet sem csinálnak, mint anr/én-1, ferbli-1, ujabban póker-1; de — fájdalmas ellentétben a női kalapokkal — makacsul tartja divatját a kocsisjátéknak bélyegzett huszonegyes is. Tudjuk, hogy ettől lenézően fordul el minden valamirevaló gentleman s régóta kiszorult már a konflistand-okra, vagy a füstös kültelki bájzlik-ba. A teréz- és lipótvárosi szalonok Madame Recamier-je (nálunk persze Reichné a neve) ós Mme Sevigné-je (itt Singemé őnagysága) a legdalibb lovagról is megfeledkezik, ha a görbeliátu stöszi vadász-szal kerül szembe a letűnt elitebálok epigonja: a piknik, sőt a five o' clock ted sem azt a főcélt szolgálja már, — kevés kivétellel — hogy a lányok jó pártit esi. náljanak, csak az asszonyok akarnak jó kártyapártit összehozni . . . Minden vérbeli alsósjátékos ismeri és alkalmazta is már a régi lóviccet. Amely szerint odaszól a paccerező pártnernek: — A fészkes . . . fenyő üssön belé a Jellinekbe ! — Miért? — Amióta a lóvasutat megszüntette és villamost járat, minden gebe kaláberezni akar. S ennek a normájára sóhajtja mostanában nem egy férj: — Az ördög vinné el azt a Bárczyt! V Polgármester létére nem tud elbánni ezzel a rémes drágasággal. Ez a fohász rendszerint az asszony panasza után száll az égnek. A menyecskéé után, aki elkártyázta a konyhapénzt s dupla hévvel s/.idatja utóbb a drágaságot, szegény gyanútlan • Bárczyval együtt. A viccet pedig nem azért reprodukáltam, mintha nagyon szellemesnek tartanám, — csak a karakterizáló célzata miatt.