Délmagyarország, 1910. május (1. évfolyam, 1-7. szám)

1910-05-31 / 7. szám

I. évfolyam 7, szám Kedd, május 31 ÍRORSZÁG ftóíponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, Korona-utca 15. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . K 12 neflyedévre. ft 6'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 2'— ELŐFIZETÉSI AK VlüÉRENs egész évre. R 28-— félévre . . . R negyedévre. R egy hónapra R szám ára 10 fillér . T TELEFON-SZÁM >40 Szerkesztőség 835 •• Riadóhivatal 836 I Interurbán 835 A döntő harc. Még két nap és eldördülnek az ágyuk PS lesz olyan izgalmas, elkeseredett harc, amilye még alig látott az alkotmányos Magyarország. Legalább az előcsatározásokból erre lehet következtetni. A tömegek eddig nap-nap után olyan dühvel rontottak egymásnak mindenfelé, mintha legalább is átértenék, milyen hatalmas kérdések kerülnek kardélre ebben az ütközetben. Pedig hát nem értik át; fizetett kortesek járszalagán tobzódik országszerte a vak szenvedély és a nekivadított fanatizmus. Minden századik választó tudja csak megmondani, miről is kell tulaj donképen vótumot adni abból a székből, ahová 5t bírónak ültették. A bicskát, a fokost, meg a boroskancsót — azt nagyszerűen tudja forgatni és gyakorolja is velük a „szavazati jogát" olyan derekasan, hogy ina már mozgósítva van választási célokra a magyarországi haderő legnagyobb része. Távolról sem akarunk puskaport liferálni a maradi választójog híveinek táborába. Nem azért hány torgátjuk föl a választói matériának kétségbeejtő silányságát. Sőt épen halálát óhajtjuk a legsürgősebben a mostani cenzusos parlamentnek, amely már évtizedek óta ugy frissíti föl magát, hogy belefekszik egy nagy alkohol-pocsolyába és ott alaposan megfürdeti erkölcstelen tagjait. Aztán kimászik és veri a mellét, hogy no, most itt vagyok tisztán, mint a patyolat, fehéren, mocsoktalanul, hisz én vagyok a nemzet megfölebbezhetetlen ítélete. El kell múlni felőlünk ennek az erkölcsi mételynek, mert addig nem léphetünk be a kulturáltam ok sorába , amig alkotmányos harcainkat nem tudjuk megvivatni a nemzetközileg elfogadott fegyverekkel. De nézzünk csak egy kicsit a veséjébe annak a frázisnak, mikor azt mondjuk, hogy „a nemzet ítélete." Nézzük csak meg, milyen erkölcsi alkotórészekből formálódik is ki ez az ítélet. A mai helyzetet az hozta létre, hogy Hollóék a bankkérdésben megbuktatták a koalíciós kormányt. Azt mondták: a nemzet többsége velünk van, a nemzet többsége okvetlenül föl akarja állítani az önálló bankot. Hát valljuk csak be magunknak őszintén, legalább magunknak no, egészen őszintén, hogy a nemzet többségének halvány sejtelme sincs arról, mi az az önálló bank. Sőt ha már magunk közt Vagyunk, legyünk még őszintébbek és ismerjük be, hogy a kimúlt koalíciós parlament többségének is csak igen hiányos fogalma volt arról, mi is voltaképen az az önálló bank és mik fölállításának pénzügyi és technikai föltételei. Egy másik kérdés: a választói jog. Erről is most kéne határozni. Legalább Justhék azt hirdetik, hogy a mostani választáson fog eldőlni, akarja-e a magyar nép az általános, egyenlő és titkos választójogot vagy sem. Hát ha igazán a választók, a mostani cenzusos választók döntenének erről, akkor ugyan az általános, egyenlő és titkos választójogból sohase lenne törvény. Mert Justh Gyulának kell tudni legjobban, hogy a magyar kisgazda sohase akar egy sorban lenni a cselédjével. A magyar kisgazda, ha valaki őszintén fölvilágosítaná, hogy általános, egyenlő, titkos választójog annyit tesz, hogy a cselédeknek is épen annyi szava, jussa legyen, mint neked, ásóval-kapával verné ki a határból az ilyet hirdető vakmerő apostolokat. Hiszen mikor a plurális szörnyeteg születése idején Kossuth Ferenc turnusonkint vezette föl függetlenségi képviselőtársait a kis idióta bölcsőjéhez, ép azért nyugodtak bele a függetlenségi urak a pluralitásba, mert e szerint a magyar ember ősi szokásához híven, külön kategóriába sorozhatták a gazdát és cselédjét. A nemzet Ítélete! Istenem, milyen szép szó ez, de nem tudjuk fölruházni erkölcsi és értelmi erővel. Szuronyerdő fedezete mellett néznek farkasszemet fölizgatott csoportok. Mindegyik lázban, vérszomjasán, boszut lihegve. És egyik sem tudja, miért ? Nem tudja, hogy a nemzetnek vérkeringését akasztották meg és parlamentarizmusát vitték a sir szélére. Nem látja, hogy az Az egyiptomi menekülés. Irta Lagerlöf Zelma. Távol napkelet sivatagján élt sok-sok év előtt egy rendkívül öreg, hihetetlenül magas pálma. Akik átvonultak a sivatagon, megálltak alatta és szemügyre vették, mert magasabb volt minden más pálmánál, sö't azt szokták róla mondani, hogy bizonyára magasabbra fog nőni a piramisoknál s az obeüszkeknél is. t Alit a pálma nagy magányosságban s ahogy egy napon elnézett a sivatag fölött, látott valamit, ami annyira meglepte, hogy csodálkozásában ide-oda ringatta hatalmas lombkoronáját karcsú törzsén. A sivatag széle felől két magányos vándor közeledett. *Mf-g nagyon-nagyon messze jártak, valósággal hangyáknak látszottak, de bizonyos, J'ogy két ember volt. Két idegenje a sivárak —- a pálma ismerte a sivatag népét — r'gy férfi és egy asszony. Az asszony szagon ült, a férfi mellette ballagott. Nem yolt se vezetőjük, se sátruk, se teherhordó s'iatjuk, se vizes tömlőjük. No, — mondta a pálma magában, — zek ketten meghalni jöttek ide. A Pálma gyorsan szerteszét tekintett. — Csodálom, — folytatta, — hogy még "Csenek itt prédájukért az oroszlánok, eni mozdul egyik sem. Sivatagi rablót sem l4t°k. l)e majd jönnek. a Hétszeres halál vár rájuk, — tűnődött h;ii 'i 7~ Oroszlán szétmarcangolja, kigyó " lUra csipi, szomjúság elepeszti, homokviha-i eltemeti, rabló megöli, napsugár elégeti, félelem elemészti szegényeket. Megpróbált másra gondolni. Ennek a két embernek sorsa elszomorította. De körötte, a szétterülő egész sivatagban nem akadt semmi, amit már évezredek óta ne ismert és figyelt volna. Semmi sem érdekelte. Újból a két vándorra kellett gondolnia. — A viharra és a szárazságra! — szólt s az élet két nagy ellenségét emlegette — mit hord a karján ez az asszony? Azt hiszem, ezek a tébolyodottak kis gyermeket is visznek magukkal. A pálma, mint az öregek rendesen, távollátó volt s valóban jól látott a messzeségbe. Az asszony karján egy gyermek ült, fejét anyja vállára hajtotta és aludt. — A kicsikének nincs is elegendő ruhája, — folytatta a pálma. — Látom, anyja rongyaiba van takarva. Szerencsétlen asszony, nagy sietve ragadhatta ki a bölcsőből s rohant vele tova. Most már értem. Ezek az emberek menekülők . . . — De mindazonáltal bolondok. Hacsak angyal nem oltalmazza őket, jobb lett volna ellenségeiktől minden rosszat eltürniök, semhogy a sivatagba vonuljanak. — Képzelem, mi történhetett velük. A férfi munkája mellett volt, a gyermek aludt a bölcsőben, az asszony elment vizért. Alig tett az ajtóból két lépést, látta, hogy ellenség tör hajléka felé. Visszarohant a házba, karjába kapta gyermekét, odakiáltott urának, hogy kövesse, aztán elmenekültek. Egész napon át bujdokoltak, bizonyára* nem nyugodtak eey pillanatra sem. Igen, így történhetett; s én mégis azt mondom: ha csak angya! nem oltalmazza őket . . . — Annyira meg vannak rémülve, hogy fáradtságot s más testi fájdalmat nem is éreznek; ele látom, hogy a szomj-halál már csillog a szemükben. Ismerem a szomjuhozók ábrázatát. A szomjúságra gondolván, görcsös rángás lepte meg a pálma karcsú törzsét s hosszú leveleinek tömérdek apró vége felkunkorodott, mintha tíiz pörkölte volna meg. — Ha ember volnék, sohasem merném a sivatagot felkeresni. Nagyon bátor lény az aki ide beteszi a lábát, holott nincsenek gyökerei, melyek lehatolhatnak a soha el nem apadó vizerekhez. Még pálmákra is veszedelmes itt az élet. Olyan pálmára is, minő magam vagyok. — Ha tanácsot adhatnék nekik, arra kérném őket, forduljanak vissza. Ellenségeik sem lehetnek velük kegyetlenebbek, mint a sivatag. Talán abbak bizakodnak, hogy a sivatagban könnyű az élet. Én tudom legjobban, hogy néha magamnak is nehéz életben maradnom. Emlékszem, ifjúságom idején egyszer a szélvihar valóságos homokhegygyel borított el. Közel voltam a megfuladáshoz. Ha egyáltalán meghalhattam volna, ez lett volna utolsó órám. A pálma folytatta hangos gondolkodását. Szokása már ez az öreg remetéknek. — Hallom, hogy csodásan dallamos bugás fut keresztül lombjaim koronáján. Minden levelem szárnyat öltve zeng. Nem is tudom, mit érzek ezeknek a szegény vándoroknak 'átásán. Az a szomoru asszony olv szép,