Déli Hírlap, 1989. június (21. évfolyam, 125-150. szám)
1989-06-01 / 125. szám
BIHARI SÁNDOR Emlékezés a Kilátóra Pegazus Szalu/ Lajos rajza 1955-ben jöttem vissza Miskolcra. A TIT-ben dolgoztam, írtam verseket, adtam a Széphalomnak. A feleségem pedig, akkori feleségem a városi tanács népművelési osztályán dolgozott... Sok tapasztalat fölgyűlt bennem Miskolc népművelési életéből és a tapasztalatom fölháborított, idegesített. Persze bennem volt a fiatalos elégedetlenség is, most végeztem az egyetemet, elképzeltem, hogy lehetne dolgokat csinálni. És meg kellene írni. Nekiültem és megírtam. Mielőtt elmentünk a feleségemmel a Nagypostára, feladni, elolvastattam vele. Mondom: ide figyelj, ha ez megjelenik, ennek következményei lesznek. Kérdem: vállalod? A feleségem azt mondta: vállalom. A cikk egy-két héten belül megjelent. SoJUHÁSZ JÓZSEF Adjátok meg ízéta szónak (1957. január — Bihari Sándornak) Szájpadlásomhoz tapad a nyelv, s görcsöket ránt benne az íz. Nyálam összefut: záporból a víz, dadognék, de azt sem tudok. Megnémultam, süket vagyokl? Sósverejtéket nyelhet a garat, és ha már erőd arra sem marad: évek vajúdása — mondd — mire vihet? Kit emészt majd füstté a nyomor, hálátlanság és a félelem? Igénytelenség és bosszú veszejt, nyugtalanság légben és időben, szomjúság a szebbért, nemesért. Nyomorult, ki konokul hallgat, ha a beszéd kívánatosabb, de becstelen, ki akkor fecseg, mikor hallgatni legigazabb! Dobhártyám a zsivajtól remeg, mert a jelszó szüntelen harsog. Míg a nyelvem torkpmba dagad, nem beszélhet úgy, ahogy illik, miként a szív, hogyha kinyílik, s bensőmben az állandóság, ha fejti a folt piszkos rongyait. A fájdalom izzik bőrömön, feszít a vérben, tüdőben és beiben, epe kimarja, a sav kilukaszt - És ezt ki kell üvöltenem! — üvölt a vad is, hogyha sebzett, és sóhajt a szelíd, ha búja van. Ne vess meg hát, ha úgy ordítok, hogy felfigyelnek a néma bokrok, s aljában a mogyoró magok csírájukat meddővé teszik. És ne forduljon tőlem a barát, ha sóhajomból veszendő remény suhan át g téli fák felett . . . Ki tudja, hogy ki lesz átkozott, és ki majd a kegyelt? Kj ül mégis tort, lakodalmat, vagy nyirkos lehű börtöni magányt? De adjátok meg ízét a szónak! Ritmusát a fonnyadó versnek, dallamáta dalnak, örök zenének, színét a képnek és világnak, hajlatát a szoborrá kövült csodás, széD időknek, nagy tragédiáknak .. .! (A költő Arc a tenyérben című kötetéből, amely az Irodalompártoló Egyesület kiadásában a közeljövőben jelenik meg.) ha nem tapasztaltam azt, hogy írásműnek ilyen visszhangja lehet. .. Munkahelyemen két hétig állandóan szólt a telefon. A legkülönbözőbb helyekről hívtak, hogv ez milyen jó, ezt meg kellene írni... Olykor már kellemetlen volt. Hivatalos helyen viszont teljes csönd! Ez meglepett... ha azt mondja a pártbizottság titkára: nézze. Bihari elvtárs, magának igaza van, de várni kellett volna, vagy ebben és ebben nincs igaza .. de síri csend. S ekkor kijött még egy párt- határozat, Rákosi Mátyás utolsó párthatározata volt. Megpróbálta visszarángatni a dolgot. Egy ötszázas lista készült, ötszáz értelmiségit le akartak tartóztatni. A párthatározat után körülöttem is megtört a csend. Behívattak a megyei pártbizottságra, illetve nem is közvetlenül engem hívtak, hanem Szekrényes! Lajos szólt, hogy telefonáltak, menjünk át. Ö volt az írócsoport titkára, s az ügyben íróként kezeltek...? Szép' nyári nap volt, slattyogtu,nk az akkori pártbizottság felé. Fiatalok voltunk, élveztük az életet, szerettük, amit csináltunk, közben féltünk, majd összecsináltuk magunkat, meg szomorúak voltunk, az Isten verje meg!... Emlékszem arra a teátrális jelenetre, ahogy felértünk 'a pártbizottság kis lépcsőjére. Azt mondja a Lajos: álljunk meg.! Kijövünk-e, meg hogy jövünk ki? Szóval féltünk. Bementünk. Kovái Pál fogadott bennünket. 6 volt a kulturális titkár, a másodtitkár. De még egy apropója volt a berendelésnek. Én akkor a TIT-ben meghirdettem egy irodalmi* estet, Kónya Lajos szereplésével. Ez hozzátartozott a munkámhoz. Miután akkor még minden írói találkzó szellemi megmozdulássá vált, a készülő estnek is volt egy kis botrányszaga. Az írói létnek különös tartalma lett az emberek számára, hogy az írók belevaló, karakán gyerekek, a vezetők pedig minden írót bűnözésre hajlamos vala-' kinek néztek. Bent aztán előjönnek a dolgok. Persze az egésznek csak egy-egy mondatfoszlányára, légkörére emlékszem. Kovái, meg köztem folyt a diskurzus. Szekrényes! csak ült. Azt mondja Kovái a cikkemről, hogy ha ennyire kifogásolom itt a népművelési munkát, ha én ilyen jól tudom, mi a baj. akkr miért nem csinálom én! Kérem — válaszoltam —, Déry Tibor megír egy regényt, erről kritikában megírom, hogy a regény elhibázott, mégsem tudnék jobb regényt írni, de ez a kívánalom, hogy Déry jpbb regényt írjon. Hozzátettem, a cikkemet jó szívvel, meg hittel, bizalommal írtam, hát bizalmat kérek. Kovái így szólt: nézze, ha én nem bíznék meg magában, akkor nem diskurálnánk itt, hanem venném a telefont, s magát vinnék, is! Ez... mindent megmagyarázott. — Mi is akkor hát az irodalmi est? Az irodalmi est azért jött szóba, mert Kovái rá akart beszélni, hogy ne tartsam meg. Magyaráztam neki: nézze Kovái elvtárs, ha ezt most elhalasz- tanánk, rosszabb lenne, jönne a susrhus, hogy betiltották, stb. Csak beszéltem, beszéltem. Ö nem parancsolóan lépett fel, hogy nem, hanem kért, hogy ne! Tehát alkalmam volt megmagyarázni, hogy igen. És Kovái lehetővé tette nekem, hogy az utolsó szó az igen maradjon, A végén eljöttünk végső konklúzió nélkül. Kibeszéltük magunkat. Elővigyázatosságból meghatározott számú meghívót küldtem csak ki, amit lepecsételtettem a TIT-bélyegzővei, s volt egy listám, hogy kinek küldtem. Azt terveztem, hogy csak ezzel a meghívóval engedünk be embereket, nehogy boldog-boldogtalan bejöjjön. Olyan embereket hívtam, akikért vállalom a felelősséget, nekik pedig vállalni kell magukért. A találkozó napján ideges volt mindenki, mi lesz? hogy lesz este? . .. Délután csörög a telefon. Földvári Rudolf, a megyei első titkár az, (ő funkcionáriusként került ide, s nem rokona a miskolci Földváriaknak) — kit kérne mást, mint engem. Földvárit én, ha belegebedtem volna is, nem tudtam volna soha telefonon elérni — s most ő hívott. — No, Bihari * elvtárs, mi újság? Meglesz az est? — Meglesz! — Hát mi most megyünk a DIMÁ- VAG-ba, ahol aktíva lesz, de utána ... nem tudom, ha lesz időnk, benézünk. Délután elmentem valahová, jövök vissza, mondják, hogy itt voltak a rendőrségtől, hoztak ötven meghívót, lepecsételték, és elvitték. Úgyhogy lényegesen több személy volt jelen este, mint amennyit meghívtunk. Megérkezik Kónya Lajos. Mondom, hogy mi van. Erre ő: na, ide figyelj, ha azt mondod, ne tartsuk meg. én nem haragszom. Megértelek. Én elmegyek, de te itt maradsz. Nem, mondom, megtartjuk! Elkezdődik az est, Lajos fólolvas, kérdéseket tesznek föl, az akkori helyzetben szalonképes kérdéseket. Feláll egy nő, azt hiszem, valami káderes. Akkoriban már megmegjelentek a rehabilitációs cikkek, engedték ki a börtönökből az ártatlanul elítélteket. Azt kérdi ez a nő, hogy mondja meg nekem Kónya elvtárs, az Irodalmi Újság miért egy volt csendőrről közöl rehabilitációs cikket? Miért nem munkásokról? Itt volt a- poén. 13 ezer munkás volt ugyanis becsukva, több, mint a Horthy-rendszer- ben ... Közben megérkeztek Földváriék js. Irodalmi estemre első titkár még koha nem jött el. Ott ül elöl egy kis emberke, s egy- szercsak mondja, Kónya elvtárs. mi a véleménye a legutóbbi pártvalamiről. Lajos kijelentette, hogy nem hajlandó mellébeszélni, nem hajlandó mást mondani, mint a meggyőződése. Valamikor éjjel kettő óráig tartott a vita. A terem teli volt. Bármenynyire félt is a Kónya-esttől mindenki, jól ért véget a dolog. A helyi sajtó is úgy reflektált rá, hogy milyen nagyszerűen sikerült, látszik, hogy fejlődik szellemi életünk, és nem igaz, — a miskolci kocsonya ... A Művelt Népbeli cikkem kavarta indulat to- vábbhömpölygött, főleg helyi szerzők által írt cikkekben, a Művelt Népben is, azután más lapokban is. A Szabad Európa is foglalkozott; vele, sőt, még valahogy a Központi Vezetőség is. Ez a vita valahogy önmagáért hömpölygött. Amennyire eleinte örültem neki, hogy foglalkoztatja a közvéleményt, a végén csömöröm támadt, mert hőssé váltam, botrány-előidéző hőssé, s ez a szerep nem állt jól nekem, nem is kívántam. Egyszer újra felhívott Koval Pál. szeretne velem beszélni. Érdekes, .hogy akkor olyan sokan akartak velem beszélni, amin én ma is csak mosolygok, mert én akkor csak egy 24 éves emberke voltam, egyáltalán nem bölcs, és ezt tudtam. Viszont hogyha nem állok elibe, akkor csak bonyolódik a dolog. S akkor eljött hozzám- Koval, az én munkahelyemre. Közvetlenül Rákosi leváltása után történt. Emlékszem, beteg voltam, s csupán ezért mentem be, hogy találkozzunk. Később nagyon megtanultam becsülni azt a Koval Pált, akit akkor olyan morózusan néztem. Elkezdtünk beszélgetni. Kérdezi, mi a véleményem arról, hogy Rákosi elment. Hivatalosan azt közölték, hogy betegsége miatt visszavonul, megválik tisztségétől. 1954 óta tagja voltam a pártnak, amit komolyan vettem. Azt hiszem, az volt a baj velem, s a hozzám hasonlókkal, hogy én nem konjukturális meggondolásokból, vagy okoskodásból hittem a szocializmusban, hanem családi indíttatásból. Anyai nagyapám munkásember volt, aki részt vett a munkásmozgalomban. A kis- győriek nagyobb része a vasgyárba, illetve a gépgyárba járt. 25 éves szakszervezeti tagsága volt már 1945-ben, a szociáldemokrata pártnak is tagja volt, sőt a helyi képviselőtestületben is, mint szociáldemokrata képviselő volt jelen — szóval ő volt a kis- győri ellenzék, és újságolvasó. Ott játszottam mindig a lábánál, miközben jött Pety- kó úr, a másik munkás, Gál úr, a nyugalmazott csendőr, és mondták, mondták a világot. Úgyhogy én Sztálin, Hitler, Roosevelt, Churchill nevét szinte az anyatejjel szívtam magamba. A pártot én komolyan fogtam fel, az általam vélt erkölcsök alapján. Koval azt kérdezte, mi a véleményem arról, hogy Rákosi elvtárs visszavonult. Hirtelen rávágtam, hogy nekem erről az jut eszembe, amikor a régi urak sikkasztottak vagy botrányt csináltak, akor rögtön beteggé' nyilvánították vagy becsukták az elmegyógyintézetbe. De azt nem mondták, hogy bűnös, vagy valami disznóságot csinált A Rákosi-betegség is bűzlik. Nem hiszem, hogy őszintén megmondták, az igazat. Koval csak hümmögött. Később, Szabó Lőrinc-estet szándékoztam rendezni Miskolcon, Illyés Gyula vezeti be. Autót kellett szereznem ahhoz, hogy Szabó Lőrincért meg Illyésékért eljöjjön Pestre, elhozza őket Miskolcra. Fölhívtam Földvári Rudolfot, hogy elkérjem az ő kocsiját, az első titkár kocsiját. Megállapodtunk, vár 9 órakor. Útközben vettem egy Észak-Ma- gyarországot. S ahogy gyalogolok a pártbizottság felé — kinyitom, s mindjárt benne, a 2. oldalon van egy teljes oldal cikk. az a címe, hogy Nem egyformán látunk mindent. Rólam szólt, engem szapult. Aki írta. maga is köitőernber volt és ávós' funkcionál ma is. Nyilvánvaló, hogy a cikket nem ő találta ki. Földvári nagyon kedvesen fogadott. — Na, Bihari elvtárs, mit parancsol? Elmondom neki, hogy jönnek az írók. adja ide Földvári elvtárs, a szolgálati személyi autóját. Fél perc alatt elintéződött. Kezdtünk kvaterkázni, mondom, kutyául érzem magam — jövök ide és az Észak-Magyar- országot olvasom, ezt a cikket... — Igen. no, ne mondja, a mai számot még nem olvastam. majd elolvasom. Jellemző volt. hirz a cikket nyilván ő inspirálta. Föluvárí mái kezdett közeledni az írókhoz, és haverkodni velünk. Ugyanakkor a másik irányban a párt újságíróit ellenkező intenciókkal látta el, íratta a támadó cikkeket, ő meg nyá- jaskodott. Nekem eljátszbtta. mintha nem olvasta volna az Észak-Magyarországot. Nyár vége felé az a régebbi eredetű elképzelésünk. hogy kéne ide a folyóirat mellé egy irodalmi hetilap, támogatásra talált a pártbizottság részéről. Egyik segítője Grósz Károly, volt, aki akkor á megyei pártbizottság agit.-prop. osztályát vezette, mellette még ott volt Leh'oczki' Sándor, akivel nagyon szoros kapcsolatban álltunk, nemcsak hivatalosan. A jó szándékukat az bizonyítja, hogy nekünk .a lapra nem volt engedélyünk, ezért úgy jelent meg, mint a Széphalom ‘ egyik rovata. Kilátó címen — kéthetente. Öten csináltuk, mind az öten párttagok. Én a versrovatot gondoztam, természetesen ingyen, sőt, a szerzők is ingyen dolgoztak. Pár szám jelent meg, talán négy, de olyan népszerűségre tett szert, hogy amikor vitték a strandra, már útközben elfogyott. Nem azért volt ilyen népszerű, mert olyan jó volt, hanem azért, mert akkor minden irodalmi színezetű lapnak fokozott becsülete volt. A vezércikket Kordos László írta, 6 a megyei könyvtár munkatársa, sőt, igazgatója volt. Mi nagy tisztelettel néztünk őrá. Európai kultúrájú ember volt, idősebb nálunk, aki szeretett bennünket, jóindulatú volt irányunkban, s mi éreztük azt, hogy sokkai műveltebb, mint mi. Szükségünk volt rá, s úgy került a szerkesztőségbe, hogy mi húztuk magunkkal. Tele voltunk vállalkozási kedvvel, s tudtuk, hogy ha valami komolyat akarunk, azt igényesen kell csinálni — és mi őt tartottuk közöttünk szellemileg olyannak, aki kellő módon ki tudja mondani azt, amit akartunk. Rendkívül népszerű lett a lap. Ügy éreztem, ha sok salakkal is, sok szemét fölbolygatásával is, fő áramaiban jó irányba haladnak a dolgok. Áz alapmagatartásom mögött az állt, hogy én kommunista vagyok, ebben az országban, ami lényegében eddig történt, azt a kommunisták csinálták, értve ezalatt, hogy ami rossz, az az ő tudtukkal és közreműködésükkel az, tehát elsősorban ők az illetékesek, hogy kimondják, mit rontottak el. Elsősorban a kommunisták dolga, hogy kimondják az igazat, és jóvátegyék, amit elrontottak. Tehát illetékesnek éreztem magamat. 1956. október huszonharmadikán — ki gondolta még nyáron, amikor megszerveztem, hogy ez a keddi nap mily nevezetes történelmi évforduló lesz — véget ért a Szabó Lőrinc-est, és akkor már jött a híre, hogy Pesten valami történt^A vendégeket átvittem a TIT-be, és onnan próbáltam telefonálgatni Illyés lakására, ide-oda. Illyé- sék nyugtalanok voltak, mert a kislányuk otthon maradt egyedül. Végül Földvárit hívtam fel, tőle tudtam tájékozódni. Otthagytam Szabó Lőrincéket, elmentem az Észak-Magyarország szerkesztőségébe, az akkor a Selyemréten volt, ahol most diákotthon van. Sokan gyűltünk össze. S akkor felvetődött, hogy ki kell gyorsan adni a Kilátót. Emlékszem köd volt, öt méterre nem lehetett látni. Mit írnál most a Kilátóba? Mi történik az országban? Az, ami történik, amellé odaállhatunk? Vagy szembe kell fordulni vele? Tájékozottnak kellene lennünk. Szorongás, meg felelősség. Mikor már kimennek az emberek az utcára, mikor már vér folyik, akkor már nincs esztétikai, meg irodalom. Egyik percben kezdjük! írjuk! legalább egy számot kiadni! A másik percben: ne... Mikor milyen hírek jöttek. Még ott tanakodtunk, éjfél után, már jött egy-két irodalmár, hozta a versét — Csatadal, Előre. Ügy elszomorodtam. Úristen, ezeknek ennyi az irodalom. Előzőleg a munkáversenyekről írtak. No, mondom, álljunk meg. Ezeket az órákat ilyen bizonytalanságban töltöttük el. Igen iragy nem. igen vagy nem. És végül is nem, nem jelentettük meg újra a Kilátót... (Az emlékezés eay l!)S2-ben készült irm dalo.niu, iéue-.L célú iimjnófelvéíel részlete.)
