Déli Hírlap, 1989. június (21. évfolyam, 125-150. szám)
1989-06-01 / 125. szám
Magány Feled? Gyula litográfiája Lillafüred, 1969 1969. augusztus 28—G9-én rendezték meg a fiatal írók lillafüredi találkozóját. A koherencia az 1956 utáni irodalmi élet egyik legfontosabb eseménye volt az 1963-as pécsi költőtalálkozó után. A vitaindító referátumot Jovánovics Miklós tartotta. A tanácskozás Darvas József, a Magyar Írók Szövetsége elnökének vezetésével folyt. Felszólalt Varga László, Urbán Gyula, Haraszti Miklós, Mezey Katalin, Rózsa Endre, Kovács Sándor Iván, Kurucz Gyula, Szeder Katalin, Molnár-Péntek Imre, Huszár Tibor, Czakó Gábor, Oláli János, Veres Péter, Oltyán Béla, Tóth Dezső, Do- bozy Imre, Szentínihályi Szabó Péter, Domokos Mátyás, Orosz László* Módos Péter, Kertész László, Varga László, Szabó B. István, Ratkó József, Kabdebó Lóránt, Bata Imre, Pomogáis Béla. A tanácskozás alaphangját Haraszti Miklós felszólalása adta meg. Az Irodalojnpártoló Egyesület tervezi az írókonferencia teljes jegyzőkönyvének kiadását. Két felszólalásból közlünk részleteket, Haraszti Miklós felszólalásából • SzoracMgusamfc, statisztikusaink már több éve nagy biztonsággal és egzaktul kimutatják — Magyarországon egyre szélesedő társadalmi olló nyílik, amely szociológiailag pontosam körülhatárolható. Gyakorlatilag a társadalom nagy tömeged kifelé helyezkednek ei ennek az ollóinak a lent levő szárában, és minden esetben olyanok helyezkednek el az olló fenti szárában, késében, akitk a gazdasági, vagy politikai apparátusban is fent helyezkednek el, hatalmi funkcióban. Az élet, az életmód minden, egyes mutatójában pontosan .megmutatkozik ez a szétnyílás. A kérdés tükröződik az irodalmi életben is, hogy a demokrácia dönti el, mi a társadalom végcélja. A fiatal írókban, költőkben felvetődik a végcél kérdése. Bűnösnek tartanám azt az irodalmat, amely vezérlőelvnek nem a végcélt választaná. Azt pedig egyszerűen vissza kell utasít ártom, hogy a végcélra való összpontosítás során a fiatal írók- költőík többsége nem a mából indulna ki. Egyszerűen nincs is Magyarországon olyan költő vagy író, aki anélkül írna a végcélról, hogy azt a mával ne szembesítené. A szétnyíló társa- { dalmi ollóban való elhelyez- j kedés egyre inkább a ta- j nultság mértékétől függ. Aki tanul, annak függvénye, ki hol helyezkedik el, illetve családja a kialakult társadalmi struktúráiban. Ki riasztó jelenség, amely még riasztóbban véti fel a végcél kérdését. A demokratizmusnak és ezzel összefüggően a hatalom kérdésének a problematikája legyen a fiatal írók társadalmi felelősségének döntő kérdése. Befejezésként még egy problémáról szeretnék beszélni, a klikkek Pomogáis Béla és most Jovánovics Miklós által is fölvetett problémájáról. Én ezt rendkívül hamis megközelítési módnak tartom. Szó sincs arról, hogy a csoportok egyáltalán megalakultak volna már, hogy eljutottunk volna odáig, hogy a csoportok publiciszti kus irodalmi tevékenységükben jól körvonalazhatták volna a maguk elképzeléseit, és ezáltal felélénkítették volna az irodalmi hivataM életet. Teljesen hamis azonosítás, klikkeknek nevezni a csoportokat. Klikkeket csak azok alkothatnak, akik hatalmon vannak. Attól messze vannak még a fiatal írók, hogy ide eljussanak. Arra volna szükség, hogy az eddig megvalósított, egyetlen valóban szocialista és demokratikus irodalompolitikái elvnek, a Lu nacsarsz ki j-féle irodalompolitika elveinek megfelelően a csoportok harcából, együttműködéséből, összeolvadásából, szétrobbanásából alakuljanak ki a magas irodalmi értékű művek, ez a továbbfejlődésnek is egyben a garanciája. Ratkó József felszólalásából Nagyon sajnálom, hogy Jovánovics Miklós referátumában egyetlen egy sor sem hangzott el a külföldi fiatal magyar irodalomról, írókról. A magyarság szerintem nem időszakos, átmeneti, hanem állandó és természetes állapotuk nekik is. Önélkülük nem is lett volna szabad, azt hiszem, megrendezni ezt a találkozót. A másik dolog szintén Jovánovics Miklósnak, a referátumával kapcsolatos. Azt mondta, illetve bizonyos sajnálkozással említette. hogy talán a mostani nemzedékeknek vagy nemzedéknek nincsen osztályel- ménye. Én azt mondom, hogy az osztályélmény hiánya egy olyan társadalomban, amelynek kimondott szándéka az osztálynélküli társadalomi felépítése, nem lehet baj akkor, ha ezt az osztályélményt helyettesíti a magyarságélmény vagy a magyarságélménytől nem idegen közösségélmény. Véleményem szerint a Tiszta szívvel-esek nemzedéki csoportját éppenséggel osztályélmény, közös osztályélmény tartja össze. Még egyszer a Pilvaxról (folytatás az 1. oldalról) két mi is példaképünknek tekintünk, s akiket más is tekinthet annak, ha a szíve meg az esze úgy diktálja. Kétségtelen, hogy a ’48-as Pilvax érdeme, tette és munkája, összehasonlíthatatlan annak a néhány „forró fejű” embernek a tetteivel, akiket a mi Pilvaxunk tudhat magáénak, ámbár a megtisztult forradalom, — a szocialista forradalom ügye egyet jelent a dogmatizmus elleni könyörtelen harccal is, meg a demokratizmussal is, meg az emberséggel is, amelyről nemcsak mi beszélünk —, hanem mindenki, akinek most hivatalból ez a kötelessége, viszont a tettekből részt kérünk! Petőfiéknek akkor nem kellett a szektariánusok ellen harcolni, s az a világ legtermészetesebb dolga volt (más kérdés, hogy politikai vakság is), hogy Petőfit, mint képviselőjelöltet, a kerületéből — ha meggondolatlanul is — elzavarták, — nálunk pedig a szocialista demokrácia megerősödését látszik bizonyítani a hihetetlen tény: a KV tagját, a megye egyik vezetőjét is meg lehet bírálni! Persze, az igaz, hogy ma már lehet —, de nem ez az erény. — hanem az a bűn, hogy eddig nem lehetett! ahol választott vezetők vezetnek — s valóban népképviselet kormányoz —, ott ezeket megbírálni, visszahívni, beszámoltatni akkor lehet, amikor a választóknak kedvük szottyan. Enél- kül se demokrácia, se szocializmus, se szabadság nincs, csak önkény, meg törvénytelenség, amiből pedig egyetlen nép sem kór jottányit sem. Hol tartana ma már a mi népünk, ha felszabadulásunk tizenegyedik esztendejében nem kellene bizonygatni, hogy a vezetőt bírálni minden állampolgárnak alkotmányos joga, ha ugyan nem kutya kötelessége! Ebből következik: „nem azért virrad, mert a kakas kukorékol, de a kakas kukorékol, merthogy virrad”, de se nem író, se nem ember, akii csak akkor merészel kukorékolni, amikor már a virradatot nemcsak a- fényes nap jelzi, de pecsétes írás is bizonyítja. Miskolcon sem kéne sokáig keresgélni, míg megtalálnánk azt, aki mindig kukorékol, mindenre van kukorékolni valója, — de csak pesti újság, meg a pecsétes írás után. A világ legkönnyebb mestersége ez, de érthetően nem* lehet sohasem rokonszenves, sem emberi. A Pilvax szelleme emberibb magatartásra, — önálló gondolkodásra is tanít! De tiltakozásra is tanít, az ellen, hogy hazánk jeles költője Miskolcon csak a belügyi szervek „felügyelete” alatt tarthasson irodalmi előadást. Erre a jelenségre vissza kell térni —, mert Földvári elvtárs, aki a szocialista demokratizmus erőteljes kibontakozását bizonygatja, elismeri ugyan, hogy erről tudomása volt, — ellenben a belügyi szervek tagjainak is elismeri a jogát az ilyen estéken való részvételre. Ezt mi is elismerjük, mindenkinek el kell ismerni. De ki hiszi, hogy a belügyi szervek tagjai az irodalom iránti forró szere- tetüktől fűtve cirkáltak az Írószövetség előtt, s noha Miskolcon volt már néhány irodalmi est, az Írószövetségnek is minden hétfőn van összejövetele, — csak ekkor és soha máskor nem érezték szükségét irodalmi érdeklődésünk kielégítésének? Joggal vártuk volna, hogy Földvári elvtárs, a megyéi pártbizottság első titkára, a központi vezetőség tagja, ezt a jelenséget, mint eléggé el nem ítélhető, mint a szocialista módszerektől teljesen idegen módszert a maga nevében is visszautasítsa, s megfelelő intézkedéseket foganatosítson, vagy foganatosíttasson hasonló esetek elkerülésére. Hogy az eset megtörtént, talán nincs is olyan káros és súlyos —, mint az, hogy Földvári elvtárs a központi vezetőség július 18—21-i határozata után ezt még mindig megengedhetőnek tartotta. Azt hiszem, a belügyi szervek is eljutottak már a párt önbirálata es útmutatásai után odáig, hogy az ellenséget ott keressék, ahol az valóban van, — s ne hintsék akaratlanul is a bizalmatlanság légkörét éppen akkor, amikor a párt értelmiségi politikája, illetve annak gyakorlati kivitelezése merőben eltér a néhány év előtti káros gyakorlattól. Ha pedig még nem jutottak volna idáig, — éppen a megyei pártbizottság első titkárának a kötelessége, hogy letérítse őket a helytelen útról. (...) Valamiféle új módszer van kialakulóban, mely a régi rossznak egy új, „demokratikusabb” változata, amelynek nincs még neve, — de amelynek nevét nem kétséges, leleményes népünk mielőbb megformálja. Ez a módszer pedig nem más, minthogy a „kispolgári értelmiséggel” barátkozó, és- ezek vonalára csúszó embert egyesek munkahelyéről áthelyezik — nevelési szándékkal —, ugyanakkor jó munkája elismeréséül pénzjutalomban részesítik. (Ilyen eset adódott például egyetlen napilapunknál, az Észak- magyarországnál.) Most mit gondoljon az ember, egy olyan értelmiségi, aki maga Is a napszámos sorból indult el, — s akiből talán sohasem lett volna értelmiségi, vagy pláne író, hanem szól bele életébe 1045-tel a történelem? Hát érdemes voét? Érdemes volt verekedni, küzdeni. tanulni, értelmiségivé válni? Ha már az ilyen emberrel való barátkozás is káros következményeket jelent? Mi ez? Nem szeretnénk, ha megint más lenne a sző, éa megint más a tett. Ezt a néhány sort a miskolci kulturális élet vitáihoz szántam, eredetileg tele javaslattal. De hát itt a bizonyíték: az alkotókedv, a helyesnek vélt javaslatok is mákszemmé zsugorodnak —, ha a tisztuló levegőbe korom is vegyül, s éppen onnan, ahonnan mást várnánk. De talán még visszatérhetünk a javaslatokra is — addig hadd kristályosodjanak a Pilvaxban. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok terjengenek a Pilvaxnak nevezett A vasi kávéház törzsasztalánál, az illatos fekete párolgó gőzében, elmerengve a múlton és jelenen, s még inkább a jövőn, — nem kis felelősséggel az előbbiért, — terveztetéssel, álmodozással az utóbbit illetően, amelynek immár valamennyien alkotói, formálói vagyunk, népünk nagy és magasztos hagyományaihoz híven. A csöndes Pilvax asztalain délután napfény játszadozik. az ablak alatt emberek sietnek, gondterhesek és vidámak, miskolciak, magyarok. — jelen és jövő. Gondolnak-e Petőfire, » Pilvaxra? Talán igen. (Merjielent a Kilátó 7056. szeptember 9-i számában.) Az Irodalompártoló Egyesület kiadásában előkészületben OLVASÓKÖNYV Abaúj, Borsod, Görrtör és Zemplén megye irodalmából Főszerkesztő: Kováts Dániel és Zimonyi Zoltán Szerkesztők: Fehér József Porkoláb Tibor A kötet szerkesztői minden ötletet várnak. A mű szerzőjének nevét, a mű címét' és a lelőhelyét kérjük megjelölni. Minden használható ötiet adójának nevét ■ a kötetben feltüntetjük. Széles e világon mindenütt, FÜZES LÁSZLÓ Vallomás a szülőföldről Crészfef) VL szonett Az öfömdtcfv- rahun a korom ahogy nő kocsma, presszó és butik, — s nem építettünk még egy új mozit — külvárosok bon félhomály bolyong. Az Avas mór egy Rogy beton vödön. A harangjáték Kongja elbukik. Halált rikolt a vésztjósló kuvik elítélt fákon hajló ágakon. Hiába óvná kincseit a táj, a „mit számít az" mindent felzabál, aüg látszik a kilátó torony nyújtózó tűje. — Karcsú és feszes. — De éJ bennem a régi, zsirdelyes, mint eső mosta szikla hegyfokon. SZEGEDI LÁSZLÓ Itt kell maradni Mrfy gyors az idő, megint vége-a nyárnak, és újra feltámad az északi szél, már vége lesz lassan a szép vidámságnak, megsárguí a Bükk és lehull a levél Már száflnak a fecskék s a gályák rs delre, a szárnyuk acélos, nagy vihart kibk. az én életemnek e táj menedéke, én nem vagyak vándor, itt készül a sít. CSORBA PIROSKA Nemlétből fényre Wa már egyszer a sors-szeszély nemlétből a fényre dobott, legyünk elevenek, egyek, a fájdalomig boldogok. Talpunk alól a tiport fű zöld ellve testünkre nevet, Kainknak — a létről válaszul itthqgyunk egy kérdőjelet. AKÁC ISTVÁN A tárgyak megőriznek Dottoma von a fának, íohászc wtfí a víznek, mindenben zene zendül, a tárgyak megőriznek. Mindennek varázsa var; csóknak, emléknek, íznek, mindenben zene zendül. a tárgyak megőriznek. Szerelmes áradások szűz csillagokig visznek, mindenben zene zendül, a tárgyak megőriznek. HORVÁTH GYULA Cigánytelep Ezek a fölcfházak olyanok, mint a temetők, az anyák szirénázó sírására figyeljetek, ti faluk, városok, istállótestemben megkötött csikószívem nagyot rúg. Már két hete nem ríttam, mint cigánylányok, úgy ülnek körül a bokrok, táncba viszi őket a legényszél, vesszőhajuk szétbomlik, mint a sorsunk.
