Déli Hírlap, 1981. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1981-01-15 / 11. szám

a miskolciaké a szó Rovatvezető: Radványi Éva— Postacím: Déli Hírlap, liskolc 3501. Pf.: 39. — Telefon: 18-221 Rosszban is van jó Fáradtan megyek haza pihenni, s otthon egy szintén fá- íadt, de ráadásul síró asszonyt találok, aki egész nap em­berekkel foglalkozik, s az utolsó, akinek végül vele kellene emberségesen foglalkoznia, vérig sérti. Nosza, kit védjen meg az ember, ha nem az élete párját! — hát rögvest hívtam is — fáradtan bár, de nyugalmat erőltetve magamra — a sér­tegető ifjií eladó (és nem kereskedő!) főnökét, akivel tele­fonon tisztességgel megbeszéltük a dolgot. S mivel így tör­tént, egy konkrét esetről bár, de megalkuszva teszem szóvá a következőket. A családnak vacsorát vásárolni tért be a párom az egyik üzletbe. Hárman álltak a pult előtt. Egyikükkel — bizonyára ismerőse volt — vidáman cseverészett az eladó ifjú hölgy. Mikor aztán rá — mármint nejemre — került sor, kérte a kiválasztott portékát. „Majd ha a sor végére áll!” — ripa- kodott rá az eladó. „Ne haragudjon, én itt állok jó tíz per­ce... türelmesen nézegettem a szép árukat... akik közben erkeztek, utánam jöttek ...” Szó szót követett, végül a vásárló a megszégyenítéstől sírva fakadt és megkereste (a vezető távollétében) a boltve­zető-helyettest. Aki udvariasan nyugtatgatta, sőt azt is fel­ajánlotta: „Asszonyom, ne sírjon, mit kér, ide hozom.” A vá­sárló nem kért már semmit, azt is csak hüopögve tudta el­mondani, hogy ha kérne valamit, az nem egyéb, mint udva­rias kiszolgálás, vagy ha ez nem lehetséges, legalább a go­rombaságot mellőzze az ifjú hölgy, aki, ha úgy számoljuk, a lánya lehetne. Hát ez történt. így, utólag bagatell. Persze, amikor — is­métlem — egész napi kimerítő munka után fáradt az ember, érzékenyebb, másként reagál. Még akkor is, ha a maga és mások tapasztalatai alapján tudja, hogy sajnos nem egyedi jelenségekről van szó, és ami igaz, az akkor is igaz, ha a többségre nem jellemző. így szokták mondani, akik védik a mundér becsületét. Ámde az objektív igazság vajmi kevéssé vigasztalja a vásárlót, ha történetesen sérelem éri. No, de mit filozofálgatok! Hadd mondjam el a végét. Egy óra múltán a családomban visszatért a nyugalom. Lássunk hát vacsorához. Az ám, de mit!? Hiszen a vacsora ott maradt a boltban, a pult mögött, biz’ ma este a mi ré­szünket valaki más eszi meg. Sebaj! Kenyérhez való még csak akad a házban, hanem kenyér, az nincs... Azaz mégis... A múlt heti maradék. Ide vele, az asztalra! Jó sokáig vacsoráztunk (az asztalnál a legbensőségesebb a családi együttlét!...), lassan ettünk (egészségünkre nézve hasznos volt. hogy jól megrágtuk a falatot), és... és elfo­gyott a kukába szánt száraz kenyér! Megspóroltunk egy fél kiló kenyér árát!... Egye, minden rosszban van valami jó... Igaz a mondás! Bár a történtekből konzekvenciát is levonhatnék, de miért ne legyen az ember optimista? Búnak adni a fejét egy kis semmiségért?... Sőt! Van egy. ötleleml. Már van,Centrum hétfő, vásárlócsütörtök — nem volna célszerű, mondjuk, egy dühös szerda? Ügy érteni, hogy szerda estéken a nem éppen udvarias eladóké lenne — kizárólag az övéké! — min­den élelmiszerüzlet, akik elvenuék a vásárlók kedvét a vá­sárlástól. Sok kicsi, sokra megy. Részben takarékoskodnánk ily módon is. De nem rossz a tipp fogyókúrához se! Ja. még valamit. Az ölet azon az estén nem érvényes, ami­kor a tévében Molnár Margit műsora megy. A Főzőcske, de okosan! Az étvágyunk miatt! —a De előkelők lettünk!­Boldogult úrfi koromban, legtöbb lányismerősömet Má­riának hívták vagy Margit­nak, Az elmúlt esztendőkben mintha kivesztek volna ezek a szép régi magyar leányne­vek, amelyeket egyaránt vi­seltek polgárlányok és pa­rasztmenyecskék, hiszen mindkét névnek „pedigréje” volt: az egyik a bibliai Mir­jam, a másik a latin Marga­rita leszármazottja. A Máriák még azon se sértődtek meg, ha póriasán Marinak becéz­ték őket. De ez már az elő­kel ősködő ántivilágban volt. Az ántivilág elmúlt és — csodák csodája — a Máriák, Margitok francia arisztokra­tákká lettek, vagy Marian- nok vagy Margók ma már, mint az egykori grófkisasszo­nyok. Mégpedig nem is a légiek, hanem a Habsburg- világ újdonsült, nagyobb­részt francia és spanyol ere­detű grófkisasszonyai, aidk életük nagyobb részét élték Becsben vagy Párizsban, mintsem Budán, vagy — mondjuk — Debrecenben. Amennyiben történelmi is­mereteim nem csalnak. Nagy Lajos király lányának még jó volt a Mária név, IV. Béla. a „második honalapí­tó” Margitra kereszteitette gyermekét és a Margit-szi- get ma sem lett „Margó-szi­get”, Jó neki a régi név. Számos magyar helység vi­seli a Mária nevet, egyik sem cserélte fel azt — mond­juk — „Mariann-Besenyőre”. — Ha ezeknek a régieknek ió volt a Mária, vagy a Margit mai népi világunknak is jó lehetne. Senkinek se esne le 4* aranygyűrű az ujjáról, ha úgy hívnák, mint cseléd­vagy munkássorsban élt anyáit: Máriának vagy Mar­gitnak. Elvégre a királylá­nyoknak is jó volt valaha! (máié) Sóból is megárt a sok! Furcsa jelenségre hívta fel a figyelmet az egyik isme­rősöm. A Szentpéteri kapui nagy parkolóban — a nővér- szállással szemközt —, sorra pusztulnak ki a nagy kínnal- kaservvel megnőtt iák. Vala­mi titokzatos járvány? Egy­szerűen tavasszal nem hajt ki egy-kettő, rendszeresen el­szárad. Nem kellett kutatómunkát végezni: a kórokozó, a titok­zatos rákfene ott hevert nyo­mokban a fa tövében. Só! Fűrészporral keverve utakra szórják, s valami nagysze­rű (?) ötlettől áthatva, a fa tövében tárolják. Ahogy az ottlakó ismerős elmondta: ráadásul szép módszeresen, telenként más-más fáknál. Jusson mindegyiknek egyfor­mán! Nem valami hatékony módszer, — sokkal egysze­rűbb lenne, ha mindegyiknek egyszerre adnának —, de így izgalmasabb... Könyökünkön jön ki a ter­mészet- és környezetvédelem propagálása, de úgy látszik mégsem eléggé. Köteteket le­hetne már megtölteni vele, hányféle, igen költséges mód­szerrel próbálják védeni szer­te az európai városokban a fákat a sózás káros követ­kezményeitől. Sorra pusztul­nak így is, ritkán sikerül megmenteni egy-egy fasort. Nálunk ez idáig nem sok minden történt gyakorlatban a íagyilkos sózás és követ­kezményei ellen. Főleg azért, mert nem bírja a pénztár­cánk. De azt se nagyon, hogy 'súlyos érékbe kerül egy va­lahogy már kinéző, az ujjnyi vastagságot már meghaladó korosabb fa ki ültetése. Zsupsz, egy kis sós fűrész­por, s máris leírható a vesz- teségrovatba az összeg. Az egyik intézmény ülteti a fákat, a másik pusztítja Ráadásul mindketten ugyan­azon célért, a város szebbé-, egészségesebbé tételéért dol­goznak. Azt hiszem, erre nyugodtan ráillik a mondás, a balkézről és a jobbkézről. Persze, itt inkább két bal­kézről van szó. Azéról, aki odapakoltatja a sót... (k—o) Minden hiába? jf: Esztendőről esztendőre visszaköszön ilyentájt az örökzöld téma: az ablakokon át az utcára ledobott, tűlevelűket hullató karácsonyfák látványa. Úgy tűnik, minden hiába, városunk némely lakói nem hajlandók oda se figyelni a felhívásokra, amelyekkel a köztisztasági vállalat kéri a tisztelt állampol­gárokat: a fenyőket a hulladékgyűjtő edények mellett gyűjt­sék össze, ne csúfítsák lakótelepeink környezetét a szétdobált fákkal. Úgy tűnik, meddő a hadakozás a Dankó Pista utcá­ban is. A ll. szám előtt kaptam lencsevégre ezt a kis fát, amelyen meg az üres szaloncukor-papírok is rajta marad­lak.,. Meddő a hadakozás a bérházak falára való firkálás ellen is. Persze, a tiltott dolgokat művelő szülőkre nemigen hallgatnak a gyermekek. Pedig az ilyenfajta „dekoráció” nem javít új bérházaink küllemén. (J. L. felvétele) Befagyott a díszmedence •Xóácíítö Lakatos János, Miskolc, Mes­ter u. 5. sz.: A levélben írt témároJ szíve­sen vitatkoznánk — személye­sen. Örömmel fogadnánk, ha felkeresne bennünket. Futballpálya ieligére: Nagyon sajnáljuk, hogy nem írta meg sem a nevét, sem a lakcímét. Emiatt sajnos nem tudjuk azonosítani a panaszolt területet. A Bul<?áríöld ugyanis eléggé nagy kiterjedésű. Kérjük, írja meg. hogy melyik részről van szó. Dr. Szakonyi Károly. Miskolc: Észrevételét köszönjük. *ól’^et a téma már aktualitását vesztet­te. A kifogásolt felirat nyilván f eled éken vs égből maradt a villa­moskocsiban. Gondolom, nem csekély beruházási költséggel létesí­tették a Katowice étterem előtt levő téren a díszme­dencét, s nyilván azzal a céllal, hogy gyönyörködtes­sen bennünket. A célt — legalábbis nálam — nem ér­tele el. Jómagam ugyanis többnyire csak bosszanko­dom, ha erre a medencére nézek. Nyáron tele van hul­ladékkal, szeméttel, télen pedig — mint most is — be­A megszokottnál csende­sebb a Tiszaira érkező és innen Budapestre induló dél­előtti személyvonat. A fülké­ben én vagyok a harmadik utas. A sarokban jóízűen al­vó fiatal fiú, 18—19 évesnek saecolom. Korához illően nem zökkentette ki a meg­álló és elinduló vonat, irigy­lésre méltóan durmol. Rövidesen kicsapódik a fülke ajtaja, szigorú, terme­tes kalauznő kéri a jegyeket. Ketten pattanunk, jegyeink rendben... A fiú még min­dig az igazak álmát alussza. A kalauznő vállon ragadja; rázza a srácot: „Fiatal ba­rátom, mi lesz? Nem hal­lunk? Vagy nincs jegyünk?” Hangja erélyes ... Ha „sikerélményre” szá­mított, nem jött be. A fiú felriad, álmosan kotorja elő jegyeit. A kalauznő morgo­lódik, de csak az orra alatt... Aztán csapódik a fülke ajtaja, a kalauznő egyetlen köszönöm nélkül távozik. Szivem szerint biztatnám a fiút, aludjon tovább, pihen­jen, hisz nyilván dolgozott, tanult, vagy éppen diszkó­zott éjszaka. Nem kell soká­ig várni, az álom ismét el is nyomja. Csak én meditá­lok még sokáig, hogy ha me­részebb vagyok, talán meg­köszönöm a kalauznőnek, hogy lekezelte a jegyein­ket... ☆ Kényelmes az elsőosztály, de kényelem ott sincs a hét­fő reggeli vonaton. Az uta­sok bőröndökkel megpakol­va ácsorognak a szűk folyo­són. A hatszemélyes fülké­ben bőbeszédű néni, 16 év körüli leány és 10 év körüli fiúunokával. Zsörtölődik, mo­rog, senki ne rakja a bő­röndjeit a csomagtartóra, mert még elcserélik — bi­zony járt így már. S vélt „jogaival” élve uralja a fül­két. Szerencsésen helyezked­tem, Nyékládházán egy utas leszálláshoz készül és a he­lyére invitál. Csomagom nincs, szóváltás nélkül leül­hetek. Perceken belül egy ácsorgó mamát is behívok a lefagy a szennylé. Akár kor­csolyázni is lehetne rajta. Csakhát drága mulatság ez. Mozaiklapjait emészti a zord idő, a fagy, a jég. Minek az ilyen létesítmény, ha gon­dozni nem tudjuk? Hiszem, hogy két-három ilyen dísz­medence árán akár uszodát is építhettünk volna.. Annak hasznossága legalább nem lenne vitatható. A. M. Miskolc kislányával, szűkösen elfé­rünk, még a csomagjuk is felkerül. A levegő kicsit megder­med, mindenki feszeng és fanyarul mosolyog. A bőbe­szédű nagymama leányuno­kája, úgy látszik, unja az ülést, kimegy a folyosóra. A néni utána szól, nem ve­szi jónéven, hogy a fizetett hely üresen marad; még el­foglalják ... Aztán hosszú csend, a nagymama az elsuhanó tá­jat nézi, mintha vívódna ön­magával. Majd dönt, kiszól a folyosón álldogálóknak: „Tessenek feltenni a csoma­gokat. Meg hát ide is elfér még mellém valaki... Hosz- szú az út Pestig ...” A feszültség felenged, a mosolyok igaziak lesznek. Lehet, hogy még nagyma­ma-korban is nevelhetők va­gyunk? — rav — A papírbabák Honti Gyulane, Miskolc, Elek Tamás u. IS. sz.: Kérdésére rovatunk le e köze­lebbi — hétfői — számában . részletesen válaszolunk. Telitalálat! + Elnéztem ezt a közvilágí­tási célokra szánt lámpates­tet a megyei könyvtár mel­lett, az autóparkolóban. Ezt bizony nyilván telitalálat érte, valamelyik céldobó ifjú bizonyíthatta buráján virtuo­zitását. Sajnos, nem egyedül­álló az ilyen látvány, város­szerte találhatunk hasonló módon megrongált lámpates­teket. Mikor nő be végre azoknak a feje lágya, akik örömüket lelik a vandál pusztításban? J. Miskolc megmaradtak A fenyőillat már tovaszállt a folyosókról a Szentpéteri ka­pui Gyermekkórházban is. Elpergették tüleveleiket a kará­csonyfák, s díszeiket a nővérek elrakták a kővetkező szere- tet-ünnepig. A szeretet azonban itt ünneptől ünnepig tart, ezt nem le­het — és nem is akarják — „lebontani”... S nemcsak a kór­házi dolgozók szeretetét, hanem másokét sem, akik rendsze­resen törődnek a kis betegekkel. Mint például a selyemréti (14 számú) Általános Iskola gyerekei és pedagógusai. Ennek az iskolának az úttörőcsapata ugyanis (dr. lglói Tiborné csa­patvezető-helyettes irányításával) már csaknem nyolc éve rendszeresen látogatja a gyermekkórház betegeit. Es több­nyire nem üres kézzel. Mivel azonban egy iskolának általá­ban nem nagyon van pénze ajándékok vásárlására, az út­törők maguk készítette játékokkal kedveskednek kortársaik­nak. így volt ez most karácsonykor is. — ötven darab, szebbnél szebb papirbabát kaptak gyer­mekbetegeink a 14. számú Általános Iskolától — mesélte Vermes Lászióné, a kórház gazdasági vezetője. A kis betegek egyébként kaptak másoktól is ajándékokat. A kórház például tízezer forint értékű csomagocskákat osz­tott szét közöttük. Sajóbábonyból az Eszakmagyarországi Ve­gyiművek szocialista brigádjai lepték meg őket. értékes játé­kokkal. Am a kisdiákok által készített papírbabák valahogy mindenekfölött különös tetszést arattak. Nem egyet közülük hazavittek magukkal azok a kis betegek, akik már meggyó­gyultak. A többit pedig máig úgy dédelgetik a gyógyulok, hogy megőrizzék e papirbabak varázsát. A selyemréti úttörők öröinszerző akciója tehát sikeres volt. Köszönet érte mindazoknak, akik részt vettek benne, s külön köszönet Lávóné Kulcsár Aliz pedagógusnak, akinek az irá­nyításával e papírbabákat a selyemréti iskolások elkészí­tették. <r. aj Epizódok a vonaton

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents