Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1944

4 kor nagyon hálátlannak látszott ennek vállalása. A hálát nem kereste, a jóra emlékezett, a rosszat mindenkinél felejtette. Szerette tanítványait, tanártársait, de szeretetének fénye legteljesebben és legmelegebben azokra ragyogott, akik szívéhez legközelebb álltak: édesanyjára, testvéreire, unokahúgaira és öccsére. Fáradhatatlan volt a róluk való gondoskodásban, a gondok titkolásában, az örömszerzésben. Nagy volt a szenvedésben : többször állott az élet és halál határmesgyéjén, és mindannyiszor alázattal vállalta a kereszthordozást. Szerény volt abban, amit az élettől a maga számára kívánt : a napfény, kertjének fái, csöndes, magányos séták, a bibliaórák meghitt közössége ajándék volt számára,. amelyet mindig hálás és örvendező szívvel fogadott. Amikor a földi életre búcsúzunk tőle, a fájdalomnál erősebb bennünk, akik ismertük, az öröm és hála, hogy a mienk volt, vele dolgozhattunk, tőle tanulhattunk, barátai lehettünk. A magyar református nevelés épületébe minden idegszálával beépítette magát, s a legbiztosabb, leghatározottabb vezető helye maradt üresen távozásával. km. KÖRNETT MÁRIA RIZÁ DEBRECENI MÁRIA EDIT iskolanővérek. Egy cím alatt emlékezünk meg a két iskolanővér haláláról, mert hivatásban, sorsban és halálban egyek voltak. A Svetits-intézet tanári testületét mély gyász érte két ideális lelkületű, fáradhatatlan és páratlan nevelői rátermettségű kartársának szinte tragikus halálával. Mindketten hasonlítottak egymáshoz abban, hogy tanítványaik őszinte, mély gyermeki ragaszkodással vették körül őket. Riza nővér mint testnevelő tanár, Edit nővér mint gimnáziumi tanár nagy lélekkel, egész szívvel karolták fel tanítványaikat. Nemcsak iskolai, hanem magán-és családi életük gondjaival is bizalommal keresték fel őket. A bizalomnak és ragaszkodásnak számtalan megnyilatkozását lehetne felsorolni. Hős lelkek voltak. Itt maradtak az összeomláskor is. Otthonukból kiűzetve egymás mellett maradtak és a klinikán Riza nővér vállalta Edit nővér ápolását. Sorsuk is összekötötte őket. Itt mindketten kiütéses tífuszban betegedtek meg. Egy nap különbséggel haltak meg és 1944 december havában egyszerre temették el őket közelről halló ágyúlövések mellett. Visszatért tanítványaik már csak sírjukat kereshették fel. Gyászukat és bánatukat az a sok friss virág igazolja, amellyel sírjukat állandóan ellátták. Ők hősi harc után eltávoztak, de szeretetüket tanítványaik lelkében hátrahagyták, akik kegyeletüket érettük elmondott sok imádságban és fohászban róják le. R, I. P. MM. Búcsúszavak. Elmondotta a kibocsátó ünnepélyen dr. Kopányi Mária nib. igazgató. Kedves leánysereg, szívünkhöz nőtt reménysége egyházainknak, hazánknak, kiröppenő ifjú munkásai egy új magyar életnek — kibocsátunk Benneteket az otthont adó ősi falak közül. Ti vagytok az első leánysereg, melyet a régi Kollégium befogadott. Befogadott akkor, amikor szinte leküzdhetetlennek látszottak a nehézségek, amikor az egyetemes gondok sivatagában alig mertek előtörni az új élet palántái.