Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1938

11 Örvendetes jelenség, hogy ina a jobb belátás kezd erőre kapni, a mai nőnevelésben már kicsendül az elv, hogy az egyén érvényesülését a közösség szolgálatában keresse, a szolgálat, az önfeláldozás értékének helyes felismeréséből következőleg, amely tulajdonságokra csak értéktelen lelkek nem alkalmasak, a magyar leány keresse tehát munkáját a családban, vagy a családért való szolgálatban. Régi ez az elv, a régi magyar református családi élet alapelve éppúgy, inint a nemzetnevelés a református iskolának, tehát egyházunk és történelmünk hagyományai irányítanak bennünket, amikor valljuk, hogy a családi élet, az otthon életén alapszik a inásik két nagy közösség: az egyházi és nemzeti élet. Ez életnek lelke a nő, s a magyar református nőnevelésnek a családi élet, az otthon számára kell nevelni növendékeit. Ezért a ma iskolája vissza akarja irányítani leányaink figyelmét az otthon felé, és úgy igyekszik nevelni, vezetni őket, hogy műveltségűk, ismereteik megkönnyítsék számukra az otthon munkáját, vezetését a mellett, hogy szükség esetén önállóan is megállhassanak a gazdasági és szociális életben. Hogy leányiskolánk nagyrésze ma szinte ugyanazon ismeretanyaggal nevel, mint a fiúiskola, ez onnan van, mert egyenértékű, egyenrangú, az e fokon elérhető legmagasabb műveltséget akarja mind a kettőnek adni. Nem is lehet a leánynevelés színvonalát a mai nemzeti műveltség szempontjainál alacsonyabb színvonalra visszaszorítani. A nagyobb műveltség a többrevaló képesség eszköze, azonban ezt az ismeretanyagot át kell hatni olyan színnel, olyan sajátos tantárgyakkal is, de elsősorban az iskolának a légkörével, amely otthon, a családi élet megbecsülésére, a gyermekben való örömre, áldozatos élet boldogan való vállalására készít elő. Ravasz László egyik beszédében a görög templomok kháriszaihoz hasonlította a magyar leányokat. E nőalakban kifaragott oszlopok — mondotta-—adjákagörög építészetnek azt a bájt, könnyedséget, komolyságot, szépséget, ami a görög szellemnek hü képe volt. A magyar jövendő nagy templomában a mennyezetet és kupolát a felfelé törekvés irányában női lelkek tartják, mint a család nemtői, hitvesek és anyák, akik gyermekeiket nem önző módon, azok veszedelmére és maguknak, hanem a társadalom, az egyház, a nemzet javára nevelik : jövendő református egyházát, a jövendő magyar nemzetet is ez az új női típus, nekünk, reformátusoknak azonban régi, drága ismerősünk fogja megtartani. Találkozunk vele az irodalomban is. Ismeritek-é Raksay Sándor, a nagy író püspök Nádszál papné alakját, az örökké dolgos, hittel és alázattal mindent elhordozó, minden apró örömért hálás, sohasem zúgolódó, sohasem elkeseredett hősies asszonyt és anyát? Ismeritek-é a történelemből és Szentmihályiné Szabó Mária, iskolánk volt növendékének regényéből Lorántffy Zsuzsánnát? A Nádszál papné és Lorántffy Zsuzsánna orcáján ugyanazok a vonások : a szeretet, önfeláldozás és hűség tündökölnek, egy és ugyanazon női eszményt képviselik. Pedig az egyik falusi papné, a másik pedig egy nagy fejedelem hitestársa, de mindkettő a magyar református nő, feleség és anya eszményképe. Kedves Gyermekeim! A Nádszál papné és Lorántffy Zsuzsánna nemes vonásai mosolyognak felétek a Dóczi-intézet volt tanítványainak nem egy megfakult arcképéről. A mi iskolánk arra nevel Benneteket, hogy szeressétek az otthont, bármilyen egyszerű, bármilyen szegény is, mert véd, oltalmaz, vár Benne-