Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1937

XXX VI. Akácillal a Nagyerdőn. Az egykori debreceni poéták gyakran megénekelték a Nagyerdőt, s ezt a figyelmet a régi Nagyerdő meg is érdemelte. Akácfái (jóval több volt, mint ma), virágzás idején óriási illatszóró-üvegek módjára árasztották magukból a nehéz akácillatot. Jutott is belőle bőven mindenkinek: kevesebb a boldogoknak, több a boldogtalanoknak. Mivel pedig a költők inkább hajlanak a boldogtalanságra, nekik több jutott. Valamennyi debreceni poéta szellemi tarsolyában rejtőzködik egy kevés az akácillat édességéből, legtöbb azonban a Tóth Árpádéban. Ez nem véletlen. Tóth Árpád és a Nagyerdő között volt valami benső kapcsolat, mely nem egy szép költeménye megírására ihlette. Ennek a benső kapcsolatnak óhajt beszédes jele lenni az az emlékmű is, mely a Központi Egyetem félé vivő úton, egy hatalmas tölgy árnyékában emelkedik. Klinker-téglából készült négyszögletes, tömör építmény. Tetején kecses görögös bronzváza, közepén kőlapra illesztve a költőnek bronzból öntött képmása, alatta : TÓTH ÁRPÁD 1886—1928. Majd a költő két sora : „Jó így csöndesen nézni a fákat, Érezni a derűt, mely mindent áthat." Lentebb : A debreceni Ady-Társaság — 1934 •— Popper Ferenc arch., Medgyessy sc. Egyszerű, stílusos emlékmű, illő környezetben. Olyan szerényen búvik meg az ősi tölgy árnyékában, amilyen szerényen visszahúzódó volt a költő, akinek emlékét őrzi. Míg kőbe illesztett pápaszemes arcképét nézzük, megelevenedik előttünk Tóth Árpád, az igazi, az élő, aki fáradt volt, csendes és nagyon elhagyott. „Csak sohse sírj, Nem volt az élet én hozzám kegyetlen, Csak sohse sírj. Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Tóth Árpád-emlékmű a Nagyerdőn.