Református tanítóképző intézet, Debrecen, 1910

8 Búcsúszavak Dr. Barcsa János sírjánál. Egyszerű alföldi község igénytelen házikójában, egyszerű igénytelen munkás család körében született s abban a légkörben növekedett, melynek a munka az emberi léi alapfeltétele, amelyben életünk, örömünk, szórakozásunk, vígasztalónk, boldogságunk, mindenünk a munka. E hatás alatt korán kifejlett és égett lelkében az olthatatlan vágy. hogy a munkából kivegye ő is a maga osztályos részét, sőt a belső tűz által előrehajtva abban első is kívánt lenni. És ha fájó szívvel, csüggedten látta, hogy gyenge tesli szervezete nem képes másokkal, az erőteljesebbekkel felvenni a versenyt : már zsenge ifjú korában a szellemi munkában küzdők sorába állott és ott, bár jó részben magára hagyatva, csekély anyagi" eszközzel, lelki erőinek is megfeszítésével vívta a nagy harcot, azzal az erős elhatározással, hogy rendíthetleníil tör előre, még ha minden lépést erejét haladó fáradsággal és önfeláldozása árán kell is kiküzdenie. Igv aztán egész ifjúsága nem egyéb, mint a gyenge emberi erőnek az útjába tóduló, szinte legyőzhetlen akadályokkal folytatott szakadatlan küzdelme, amelyet a nagyratörő lélek szüneteltetni egy pillanatra sem enged. Természetes, hogy aki gyermek létére az erős testi munkában ismerte meg környezete után az élet végcélját : az a szakadatlan szellemi munkában kereste azt első ifjúságától férfikoráig s mint meglett férfiú is csudás szívósággal állott meg amellett és ez maradt hű kísérője szíve utolsó dobbanásáig. A munkát, egyedül a munkát látta életének minden szakában, minden változásában ; azt látta tanári hivatásában, a család alapításban, egész köz- és magánéletében.