Kegyes tanítórendi kereskedelmi középiskola, Debrecen, 1940

4 időkből a születési elvet mindmáig s mivel gyakorlatilag ebbe az osztályba bejutni nem lehet, kívül áll a társadalmi rétegáramláson. A többi társadalmi osztályok között azonban megszűnt a születés alapján a kasztszerűen elzárt állapot, leomlottak a hűbériség gátjai és gyakorlatilag is mind teljesebb szabadság érvényesül az egyének, családok fölemelkedése vagy lecsúszása. Ma is sokat számít a boldogulásnál, hogy ki-kinek a fia, de távolról sem annyira, mint a múltban. Elvben, munkával, arravalósággal, szerencsével föl lehet jutni a legmagasabb polcra s e gáttalan társadalmi emelkedésnek legjárhatóbb útja az iskola. Közoktatásunk pontosan követi az előbb itt vázolt osztálytagozódása. Vannak egyetemek, főiskolák és gimnáziumok az értelmiségi középosztálynak, polgári iskolák a kispolgárságnak, elemi iskolák a széles néprétegeknek. Eszrevehetik azonban, hogy eddig nem szóltam egy társadalmi rétegről és egy iskolafajtáról. Szándékosan hagytam utoljára. Ez a réteg a vállalkozóréteg s ez az iskolafaj a gazdasági szakiskola, vagyis a kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági iskola. Azért nem illesztettem belé az előbb vázolt keretekbe, mert a magyarországi vállalkozó réteg nem volt magyar, a szakiskola pedig úgyszólván máig magánügy volt, mellékhajtása, hamupipőkéje volt a közoktatás terebélyes fájának. így jutott el fejtegetéseim voltaképeni magvához, hogy felhívjam figyelmüket: társadalomélettani alapon mi irányította a nevelést s a pályaértékelést, pályaválasztást és mi fogja, minek kell irányítania holnap. Nem volt magyarfajú vállalkozó réteg a magyar társadalomban — említettem. Ez történelmi tény, amire ugyan talán épp Debrecen és még egy néhány sziget a magyar néptengerben rácáfol, de országos viszonylatban igaz. A magyar fajtabeliek ezeréves történetünk folyamán vagy földet műveltek, vagy katonáskodtak, vagy kormányozták az állam gépezetét, de üzletileg nem vállalkoztak. Csak csekély töredékük adta magát kereskedésre. Kisiparos még akadt, de komoly értelemben vett vállalattá üzemük hem fejlődött. „Illik-e magyarhoz csalfa kereskedés" — kérdi báró Orczy Lőrinc a XVIII. században. Nemcsak magyar faji hiány volt a vállalkozói eszmétől való húzódozás, a Közgazdasági közöny, hanem fokozódik a tőlünk keletre lakó népeknél, míg a tőlünk nyugatra lakóknál a közgazdasági érzék, az általános s a vállamozó szellem virágoztat föl nagy és gazdag államokat. Hol találjuk a kapitalista szellemet s a belőle eredő magasfokú kultúrát, viszonylagos tömegjólétet, világkereskedelmet, városokat, gyáripart, óriási katonai, külpolitikai és pénzügyi erőt? Az Atlanti óceán két partján, tehát a fiatal Amerikában s az öreg Európában. Itt is az északi részeken, tehát angol, holland, belga, német, északfrancia és skandináv földön. Ahogyan haladunk keletre, annál jobban nő a földmunkásosztály, osztálykülönbség és a szegénység. Annál jobban fogynak a szociális intézmények s hajlanak át zsarnokivá az államformák, mígnem eljutnak a teljesen despotikus, tőkeszegény, tengeri világutaktól elzárt Középázsiáig, ahol félnomádok élnek, akik nem ügyfelei bankoknak, nem szervezkednek tőkés vállalatba, ahol megszűnik a nemzetgazdaság finoman tagolt szervezete. Ugyanígy fogy az üzletember is nyugatról keletre, fogy a városi polgárság és növekszik a nagytömegű földműves, meg pásztorréteg. Ebből a rövid vázlatból már sejthetik, hogy mire akarok kilyukadni. Arra, hogy a mi hazánk valahol a középúton vesztegel ebben a történeti fejlődésben. Magyar társadalmunk a 48-as szabadságharc előtti hűbéri időben főleg a gyapjút és vágómarhát kivivő, külterjes állattenyésztésből élt, a 48 után beköszöntött polgári időkben pedig szemtermelésből, első-