Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1943

11 síik a magyarság nép- és képzőművészetének sajátos szépségű kincseit. De nem csupán ízelítőt adva ebből, hanem részletesen megismertetni, beléjük oltani, szóval átitatni vele a gyermek képzeletét. így elérhető az, hogy a fogékonyabbá tett és kifinomult ízlés a magyar lélek mélyéből fakadó művészetben fogja elsősorban megtalálni a neki tetszőt. Kodály Zoltán egy beszélgetéséből jegyeztem ki a következőt: „Az új magyar zene a magyar népből jön és idegen lélekhez érkezik." Ilyen helyzetnek nem szabad fönnállania a magyar művészet és a magyar közönség között. Ezért addig kell elvezetni a gyermeket a népi művészetek világába, amíg fogékony erre. Teremtődjék meg végre a kapcsolat a magyar nép ősi ízlésének egyre buzogóbb forrása és középosztályunk szép-igénylése között. De ugyanakkor a művészi neveléssel az egyetemes művészethez értő, iskolázott kritikájú közönséget is nevelhet az iskola. Ebben a tekintetben ma is igen nagy hiányosságok mutatkoznak. Elég, ha egy tárlat közönségének egy-két kikapott hozzászólásait hallgatjuk végig. Sokan nem azért keresik föl a kiállításokat, hogy a szép látásában gyönyörködjenek^ de azért sem, hogy esetleg ilyen irányú ismeretüket növeljék, hanem azért, hogy eleget tegyenek egy társadalmi szokásnak, vagy hogy hallassák bírálatuk szavát. Ítéletet mindenki tud mondani, jó kritikát azonban, amelynek az általános objektív megállapítással is találkoznia kell, bizony igen kevesen. Ehhez a látási adottságon, érzéken kívül művészi iskolázottság, hosszabb önművelés, az új fejlődési irányokkal való lépéstartás is szükséges. Na meg szerényebb közeledés, önmérséklő hang a művészetekkel szemben. Ma sok üzlet rossz árúkkal teli kirakataiban szinte versenyre kél a hasonló qualitású festmények egész sora, mely az amúgy sem magas szinten lévő közízlés süllyedését igyekszik eredményesen elősegíteni. Ezekkel kapcsolatban sokszor hallható az ilyen kijelentés pl. : ,,Nekem ez a festmény tetszik, nem törődöm azzal, hogy van-e művészi értéke vagy sem." Igazat lehet adni az ilyen kritikának, hiszen bárkinek jogában áll ízlésével élni. Az is természetes, hogy minden ember csak abban tud gyönyörködni, ami neki tetszik. Mégis meghökkentő, hogy a közönség tekintélyes részének csak ilyen érték nélküli, ponyvaízű festészet elégíti ki művészi igényét. Mert ahogyan van irodalmi ponyva, úgy van festészeti ponyva is. Egy bizonyos, hogy az ilyen tünet alacsonyrendű ízlést és kultúrát igazol. A művészetek iránti közöny és elmaradottság elszigetelten még elviselhető, azonban hogy kiterjedt összességében milyen tragédiát rejthet magában az igazi magyar művészetre, arra a • mult nem egy szomorú példával szolgálhat. Nem elég az, ha a sors nagy tehetségekkel ajándékoz meg egy népet, ha maga a társadalom nem tud biztosítani erkölcsiekben és anyagiakban olyan légkört, mely örökértékű alkotások kivitelezésére sarkalja őket. Legtöbb magyar festő sorsát szimbolikusan rövid ideig káprázatos fényben égő, majd hirtelen kialvó tűzzel ábrázolhatnánk. Hideg közöny, meg nem értés, a támogatás hiánya miatt sok nagy festőnk kényszerült kivándorolni, közülük csak néhánynak a megemlítése is elegendő a meggyőzéshez : Mányoky, Bogdány, Zichy Mihály, Madarász Viktor. Ez utóbbi később visszatér ugyan, de elismerést, támogatást most sem kap, mint ahogy Lyka Károly írja róla : „Elszigeteltnek és fölöslegesnek érezhette magát." Adózzunk Szinnyei Merse Pálnak is, akinek sorsa — mutatis mutandis — hasonló Madarászéhoz. A leverő légkör miatt elkedvetlenedve vonult vissza hosszú évekre a festészettől,