Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1943

12 hogy egyszerre mondjon le az ő és nemzete világsikeréről. Szomorú és elgondolkoztató problémák ezek, melyek most legalább arra jók, hogy fölhívják a figyelmet kötelességeinkre, lelkiismeretünk ébresztgetésével. Valahogy úgy van az, hogy a nagy ember mindig idegen, sőt elérhetetlenségében ellenszenves az átlagembernek. Ezért maradnak a nagyok mindig egy kissé egyedül. Az élő nagy egyéniség, legyen az tudós, író, muzsikus vagy festő, mindig újat hoz, egyénit ad, amivel meglepi a világot, vagyis olyannal jön elő, amilyennel a nagyközönség még nem találkozott. Az újszerűség pedig legtöbbször erős ellenállást vált ki, melyért az újítónak néha még élete árán is meg kell küzdenie. Gondoljunk Galileire, akit a távcső használata majdnem az inkvizíció kezére juttatott, vagy Newtonra, a gravitáció elméletének feltalálójára, aki „elmondhatatlan zaklatások és keserves nyomorgás közepette élt". Mozart munkáját „kotta-zürzavarnak" minősítették viszontagságokkal teli rövid életében. Milton, a költő, olyan szegényen halt meg, hogy egy barátja fizette ki a temetési költségeket. A festők fejedelme, Rembrandt, akinek egyik munkája 1941-ben 300.000 holland forintért cserélt gazdát, a társadalomból kitaszítva, a legnagyobb nyomorban fejezte be életét. Hosszan folytathatnánk a világ nagy művészeinek, szellemeinek úgynevezett „romantikus" élettörténetét, jobbanmondva tragédiáit. De itt nem ez a célunk. Csupán azért mutattunk be egy-két élettorzót, hogy megláttassuk az alkotó és a közönség viszonyát, életbevágó kapcsolatát. Hogy melyik részről történik leginkább mulasztás, ahhoz nem fér kétség. Pedig világosan megállapítható, hogy milyen nagy veszteséget jelent nemcsak egy nemzetre, hanem az emberiség számára is a kimagasló értékek fel nem ismerése. Kis közéleti nagyságok szinte kötelező tisztelete, életelőnyei mellett milyen kevés jut, sőt sokszor semmi azoknak, akik alkotásukkal évszázadokra beírják nevüket a kultúra történetébe ! Ennél a problémánál megint előtérbe kerül a nevelés szerepe. A hoszszú évek anyagát képező pszichológiai és esztétikai mozaikszemcsékből tevődik össze az a művészeti intellektualizmus, mellyel ifjúságunkat az egyéni kereséshez is eljuttatja. Nem az ismétlődést és a hasonló fölfogást fogja keresni és megérteni egy festményen, épületen vagy szobron, hanem elsősorban az eredetiség új kifejezését, mely másoktól megkülönbözteti. Sokan ugyanis csak azt értik meg, amit már megtanultak látni. A művészet iránti szeretet és megbecsülés érzéseit nem biztosíthatja csupán az iskola, illetve a rajz és művészeti órák munkája, hanem csakis olyan légkör, mely ennek nélkülözhetetlen kiegészítője. Ide sorolható a kulturát sugárzó város, a jóízléssel berendezett és fölszerelt iskola, az otthon, a természeti szépséggel megáldott vidék stb. Sok tanuló otthona nélkülözi a szép feltételeit. Ezért szükséges, hogy az iskola pótolja ezeket a hiányosságokat, meg az olyan irányú fejlesztést, amelyet a szülői ház nem adhat. A szépérzék fejlesztését az iskolán kívül elsősorban az otthon segítheti elő. Hiszen a gyermek idejének legnagyobb, részét otthon tölti, tehát legnagyobb hatással is ez kell, hogy legyen rá. Bizonyára sokan vallják velünk együtt azt, hogy nem mindegy, mit hall az ember gyermekéveiben a szülői házban, környezetében, de az sem mindegy, hogy mit lát! Nemcsak a hallott szó, hanem a látott kép is nyomot hagy az ember lelkében. Ez is éppen úgy építhet v&gy rombolhat érzéseket, mint az előbbi. Sőt a vizuális típusúaknál ez még maradandóbb nyomokat hagy.