Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1943

9 A magasabbrendű ember már többre vágyik a materiális életcél elérésénél, mert feljutott arra a szellemi szintre, ahol csak fokozódhat az érzelmi élet igénye, mely egyre közelebb viszi az esztétikai érzések révén a tiszta humánumhoz. A legtöbb embernek munkaköre nem adhat átnemesítő élményt vagy tiszta örömöt, tekintet nélkül arra, hogy értelmi, vagy fizikai pályán dolgozik. De éppen ezen elzártság révén válik számára nélkülözhetetlenné a művészi szép. Ennek a hiányérzetnek kielégítésére sorakozik föl a természet ezernyi szépségén kívül a művészi szép a zenében, az irodalomban és a képzőművészetekben. E sokféle szép szeretetére és befogadására készíti elő a gyermek lelkét a nevelő. Ez az a távolabbi és igazi cél, mely szeme előtt lebeg akkor, amikor az egyszerű vonalképektől a távlat törvényeit magyarázó ábrákig jut el, vagy ha a színek pompázó világát ismerteti. Természetesen a művészet teljes élvezéséhez és értékeléséhez vezető út hosszú, melyet a tanulónak éppúgy végig kell járnia, mint annak a túristának, aki egy magas hegycsúcs elérését tűzte ki célul azért, hogy onnan gyönyörködhessék a hatalmas látókörben kibontakozó természet szépségében. Sokan a rajzórákban csak a kivitelező manuális munkát látják meg, jóllehet e kulissza mögött rejtőzik az óra igazi lényege : a művészi nevelés, melyet a gyermek érzékeny és fogékony lelkében végez el a látott és az öntevékenységben átélt szép. A feladatokkal alkalmat adunk arra is, hogy az egyszerű érzékelő észrevevéstől, az asszociációtól, elvezessük az intuitív meglátásig. Itt a fejlődés egész skáláját építhetjük föl az egyre emelkedettebbé váló művészi látás, ízlés és a kivitelezés útján. A helyes meglátásra szüksége van nemcsak az alkotónak, de a közönségnek is, hogy a szépérzések elérésében találkozhassanak. Téves hit az, hogy mindenki egyformán lát. Még fizikai értelemben sincs így. Alacsonyrendű szemléletnél a táj egy részlete pl. csak ennyi: facsoport roskadozó házzal, előtte pocsolya. De mivé válnék ugyanez a kép Munkácsy vagy Mednyánszky ecsetén ? A látásnak ez a különbsége a tanuló ifjúság körében a rajzórákon is igen érdekesen mutatkozik meg. A rajzolásra kitett ábrát együtt és fizikailag egyformán az osztály minden tanulója látja, mégis milyen eltérő különbségek vannak ezek között. A tanulók egy csoportja pl. az első észrevevés után azt latolgatja magában, hogy könnyű vagy nehéz-e a feladat. Tudják, hogy azt meg kell rajzolni, azért vállalják ennek elvégzését. Ez a prózai látók és dolgozók csoportja. Sokan vannak, akikre azonnal hat a feladat szépsége, újszerűsége. Meglátva a vonalak ritmusát, a színek meséjét, meg is vallják ezt a fölébredt lélek „jaj de szép" önfeledt kimondásával. A legértékesebb részét ők, az érezve látók képezik az osztálynak. Viszont vannak olyanok is, akik értelmükkel közelítik meg a témát, logikájukkal látva és keresve meg az utat a megoldáshoz. Láthatjuk tehát, hogy a szép iránti fogékonyság mennyire különböző fokokat és adottságokat mutat az ifjúság lelkében. Tény azonban az, hogy ennek az érzéknek a csirája minden emberben megvan és fejlesztését gyermekkorban kell megkezdeni, amikor az a legfogékonyabb. Nem azért van szükség művészi nevelésre, hogy gyermekeink egy kézmozdulattal szabályos kört tudjanak rajzolni, de azért sem, hogy jó kalkulust kapjanak, hanem a jóízlésért, a tiszta, nemes érzések bírásáért. Az ízlés kultúrát is jelent. A művészi szép látása nemcsak arra való hogy szemünket gyönyörködtesse, hanem hogy érzé-