Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1939

8 van rá mód, hogy külső hatások döntően befolyásolják egyik vagy másik képesség kibontakozását, sőt mintegy beültessenek a lélekbe egy olyan vonást, mely annak maradandó alkati elemévé válik ? A tapasztalat ismét az utóbbi feltevést látszik igazolni. Vannak helyzetek, midőn az objektiv és szubjektív miliő oly szoros és közvetlen kapcsolatba kerül, hogy szinte azonosul s egy nagyon erős külső hatás a szubjektív környezet gyűrűjét áttörve, mintegy ellenállás nélkül válik lelki tartalommá. Gondoljunk csak a szuggesztió és hipnózis jelenségeire, s mint szélső esetre, a tömeghipnózisra. A legkülönbözőbb individiumok sokasága egyszerre lát, hall, érez teljesen azonosan, egyéni hajlamainak teljes kikapcsolásával, egy külső akarati aktus hatására. A nevelésben természetesen nincs keresnivalójuk az ilyen szélsőségeknek. Ott enyhébb formájában jelentkezik, mint a nevelő személy szuggesztió ja, (1. a pár sorral előbb mondottakat). A hatást intenzitását pedig a gyakorisága pótolja (repetitio est mater studiorum). Hogy maga a lelki folyamat: egy új sajátság, képesség, lelki birtokká válása hogyan megy végbe, az egyelőre még sötét titok. Valami, amit „utánzási ösztönnek" neveznek, bizonyára nagy szerepet játszik benne. Genetikus fejlődésre vall, hogy az új képesség fokozatosan erősbödő. Ebben azonban a gyakorlás és a lelki érés (Reifen) hatásaira ismerünk. Conditio sine qua non-e a gyakorlás (training) ? A pedagógiai tapasztalat szerint: igen. És itt valóban kísértésbe esünk, hogy a lelkiélet legalapvetőbb törvényének nyomait fedezzük fel ebben a jelenségben. Ebben csak megerősít a fiziológiai lélektan egyik megállapítása : a genetikus fejlődésben fiatalabb nagyagyvelő minél több örökölt reakciómód hordozója, annál fejlettebb alkalmazkodási hajlamot mutat. Viszont az ősibb keletkezésű gerinc- és nyúltagy meghatározott funkciókat végez, melyek egyedenként alig változnak és adoptációs jelenségeket nem mutatnak. Ha ehhez hozzátesszük a közismert jelenséget, hogy számtalanszor begyakorolt, „beidegzett' képesség az inger hatására automatikusan váltódik ki, tehát a vele járó lelki mozzanat a „tudat alá" vonul, — egyben az ilyen folyamat feltűnő állandóságot, a változtatási törekvésekkel szemben merev hajlíthatatlanságot mutat: óriási perspektíva nyílik annak elképzelésére, miként alakult ki a környezet folytonos és sűrűn ismétlődő behatására az ösztönélet, ennek első érvényesülési törekvéseivel a szellemi élet primitív foka, míg az egyre nagyobb akadályokkal megküzdő élet a lélek mai képességeihez vezette az élő organizmust. Nem jelentené természetesen egy ilyen folyamat teljes tudományos beigazolása sem a mechanisztikus-materialista fejlődéstani felfogás diadalát, sem pedig azt, hogy egy kezdeti, egészen primitív lélek a fajfejlődés folyamán eljuthat a csodálatos emberi lélek fejlettségi fokára. Az ősi hajlamok és törekvések — mint láttuk — döntő szerepét, a lelki jelenségek elsődleges, s az idegpályák és gócok alkalmazkodásának másodlagos voltát pedig a pszihofizikai parallelizmussal megmagyarázni semmikép sem lehet. * De egy másik nagy tévedés is származhatik e kérdések egyoldalú, fiziologikus-materialista szemléletéből: az emberi és állati tevékenységünknek és pedig a primitív életösztönöknek épp úgy, mint a magasabb szellemi tevékenységeknek közös értelmezése és megítélése, amiből óhatatlanul következik a rendszertani tévítélet: az embernek, mint egy magasabbrendű állatnak elképzelése. Nagy gondolkodók