Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1939

3Cörny£Z£tkatáfok ési nemién. Nevelő munkánkban néhány a priori igazságra támaszkodunk, melyeknek épp a nevelői tapasztalaton kívül szigorú bizonyítékuk nincs, de nélkülük nevelői munkánk indokolatlan és értelmetlen volna. Érvényességük követelménye az emberi kultúrával egyidős és egyértékű nevelésnek. Ilyen alapigazság — sorrendben a legelső — a nevelhetőség ténye, s a következőkben erről elmélkedünk. A lélektan mai álláspontja szerint ez az állítás így fogalmazható : A gyermek lelki arculatának alapvonásai veleszülettek, de fejlődésében a lélek külső hatásokkal befolyásolható, sőt új vonásokkal gazdagítható. Ezzel egyrészt elfogadtuk a születési hajlamoknak, mint változhatatlan lelki vonásoknak alapvető fontosságát, de ugyanakkor valljuk, hogy a lélek alkati átalakulásra képes. Ezt tagadni annyit jelent, mint a lélek fejlődését tagadni, melynek lényege kétségkívül új elemek felvételében, feldolgozásában és megőrzésében rejlik. A modern lélektan nyelvén szólva : elismerjük az átvitel („transfer of training") lehetőségét, mint a nevelhetőség lényeges feltételét. A nevelői tapasztalat a begyakorlás hatásaként ennek az átvitelnek három fokozatát ismeri: a) bizonyos körülmények között szerzett képességek más körülmények között való érvényesítése, b) egy megszerzett képességnek általánosabbá, tökéletesebbé válása, c) a szerzett képességnek valamely más képesség elsajátítására való befolyása. Mit értsünk „szerzett képességen ?" Ez a lélektan legnehezebb kérdése. Lehet, hogy az emberi lélek minden aktusának örökölt hajlam a magja, — de biztos, hogy a legerősebb hajlam sem fejlődik úgy és nem fejlődik olyanná, amilyen, ha gyakorlása más lett volna, mint ami volt. A gyakorlás viszont külső hatások eredménye, s így merőben új vagy újalakú lelki vonások külső hatásra jöhetnek létre. Ám, hogy egy külső hatásra a lélek hogyan reagál, tehát a gyakorlás lelki folyamata: az megint csak örökletes, őseredetű, belső folyamat. Circulus vitiosushoz jutottunk tehát, melyből csak az vezet ki, ha elfogadjuk, hogy az örökletes hajlamok is módosulhatnak, azaz hajlíthatok (flexibilitás, Anpassung). Mindez bennefoglaltatik a nevelhetőség feltételének előrebocsátott fogalmazásában. Ezek után a nevelés, legáltalánosabb biológiai értelmezésében : környezethatás. Ez azonban lélektanilag csak a fejlődő lélekkel állítható viszonyba, annak flexibilitását feltételezve, amint láttuk. De a fejlődés nem puszta alkalmazkodás (Anpassung) az objektív külső életkörülményekhez, hanem ősi eredetű törekvés arra, hogy e feltételeknek föléje kerekedjünk, korlátjait tágítsuk, ellenállását leküzdjük. Már az állat is, pl. azáltal, hogy búvóhelyének, fészkének környezetét átalakítja, visszahat a külvilágra. Az ember még többre képes: ebben az ősi küzdelemben legyőzi, szolgálatába állítja és kényére-kedvére alakítja át természeti környezetét. És pedig az egyén épp úgy, mint az emberiség. A kultúra története nem más, mint a természeti erők és az anyag