Magyarok Nagyasszonyáról nevezett római katolikus leánylíceum, Debrecen, 1936

I „A reggeli friss szellő hiába próbált jókedvre deríteni bennünket, kissé nyomott hangulatban haladtunkaz állomás felé, mert sűrű felhő borította az eget. Mire a vonatra felszálltunk, végre a sok hő imának nem tudott ellentállni a napocska és az ifjú, vidám sereg láttára nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. Így mi teljes vidámsággal helyezkedtünk el a kocsikban. Feltűnően nagy rendben történt meg ez a nagy esemény, minden osztály tudta a kocsi-számát s egy-kettőre indulásra készen voltunk „bezárva." Az indulással járó erős lökés csak növelte jókedvünket és szívünk örömét egy hő imába öntöttük. Boldogan köszöntük meg az Ég Urának, hogy napfénye által ránk mosolygott s kértük segítségét továbbra is. Isten dicsőítő énekünk biztosan meghallgatásra talált, mert az egész kirándulás folyamán fogyhatatlan melegséggel, vidámsággal mosolygott ránk a nap. Vidám nótázás közben megéheztünk, s még a vonaton megkezdtük napi teendőnk egyik fontos részét: az evést. Miután minden vonaton megtehető huncutkodást, fényképcsiaálást, éneklést és játékot befejeztünk, megérkeztünk a híres-neves guti erdőbe. A néma erdő pillanatok alatt zsivajjal telt meg. Mindenki igyekezett osztályának a legjobb helyet megkeresni s ennek következtében mindenki azt hitte, hogy az ő osztályának van minden szempontból a legjobb helye. Sátorverés után. mely sátor nélkül ment végbe, folytattuk a vonaton megkezdett fontos tevékenységünket : az evést. E fontos teendő igen lekötötte figyelmünket s versenyezve tüntettük el a megszámlálhatatlan sonkászsemlyéket. Tizenkétóratájban végül költői ihlettel jelentettük ki : „Be van fejezve a nagy mü, igen !" Mivel mindnyájan ezen álláspontra jutottunk, közös elhatározással elindultunk megtekinteni birodalmunkat. Az előző napi eső már felszáradt s az erdő teljes pompájában várt reánk. A hatalmas fák lombja összehajtott az út felett s ebben a gyönyörű zöld alagútban haladtunk mindig beljebb s az erdő ezer titokzatos szépsége, csodálatos tarkasága mindig fenségesebben bontakozott ki előttünk. Szívünk-lelkünk megtelt a természet szépségeivel és csodálattal hajolt meg szí vünk a természet alkotójának nagysága előtt. Híven betartottuk a parancsoti sem fákat, sem páfrányokat nem bántottunk, legfeljebb a növénytan szenvedélyes művelői keresték a páfrány levelén a spórákat. Teli torokkal énekeltünk, de éneklésünknek meg lett az eredménye, mert a kis piros szamócák ijedten kinéztek a levelek alól, hogy jaj mi van itt! De vesztükre, mert mi megiohantuk őket, s rövid énekszünet után innen is, onnan is hallatszottak a boldog szamócafelfedezők értesítései: „Három!" — „Tíz!" — „Jaj leesett I" — s hasonló rövid, de velős, azaz szamócás kiáltások. Miután minden szedhetőt leszedtünk, minden elénekelhetőt elénekeltünk, visszatértünk a központba, hogy a nap fénypontját, az ünnepélyt megnézzük, A képző már épen befejezte ünnepélyét, mi lycisták is gyorsan elhelyezkedtünk az egyik nagyobb tisztáson, külön az énekkar, s külön a többiek. A tisztelendőnővérek is teljes számban együtt voltak, s mire kész lettünk és már csend-rend uralkodott, megérkezett az igazgató úr is. Vígan csendültek fel a karénekesek ajkán a tavaszi erdők hangulatát visszatükröző kis dalok. A színdarab vidámsága csak emelte a jó hangulatot. Kedves tavaszi versek élénkítették még a műsort. Az igazgató úr elismerő mosolyát látva, a szereplők megjutalmazva érezték magukat 15