Magyarok Nagyasszonyáról nevezett római katolikus leánylíceum, Debrecen, 1933

A volt növendékek háláját tolmácsolta vitéz Szegedy Gyuláné Than Ilona. Az emlékezést nevezik szövétneklángnak, amellyel multak homályába igyekszünk bevilágítani ;... nevezik : szárnynak, amellyel a multak világába akarunk visszaszállni ;... nevezik kutató csákánynak, amellyel a mult eseményeibe akarunk behatolni ; de nevezzék akánminek : jogosultsága és értéke csak úgy van, ha a szövétneket a szívünk tüze lobbantja lángra, ha a lélek röpíti a szárnyat, ha a csákány minden ütését érző szívek dobogása kíséri ! ... így szeretnék én egy rövid pár percre a mult idők világába visszamenni ! ... Újra érzem a szívem dobogását, mikor átléptem a küszöböt, mikor először állottam a tisztelendő Nővérek előtt : újra érzem a bátorító tekintetek selymét, a biztató hang meleg muzsikáját : látom az ablakkeretekbe betekintő kora őszi nap mosolygó fényét, újra érzem a csendesen és boldogan meginduló munka lázát ! ... Érzem a csodás semmivel fel nem mérhető fönséges érzést, mikor az első áldozás fehér fátyolos ruhájában az oltár elölt álltunk, mint valami gyorsan pergő filmnek a szalag — hoz képet — kép után elém a mult ! Mennyi vágy, mennyi remény, mennyi álom,... mennyi törekvés,... ambíció, munka és mennyi minden átsugárzó szeretet!... Aztán eljő a búcsú!... Meghatottság és könny!... és kiszállás a fészek puha öléből : ki az életbe ! ... Mint a szélbe került pelyhek szóródnak, szélednek el a Voll Iskolatársak, s most évtizedek után : Városokban, kis falvakban, iskolák katedráin, családi otthonok hitvesei, édes anyáiként a szomorú ma: a rettenetes tempót diktáló, küzdő életnek a héroszai ! . .. És szívüknek a mélyén kitörölhetetlenül él az eszme : a kettős eszme, amely a zárda áldott falai között meginduló, első tipegő lépésektől kezdve törhetetlen fénnyel világított eléjük a szomorú éjszakában borult magyar égboltan: Az „Isten és a Haza!"... el nem halványuló fénye! Ez a legnagyobb, a semmi kinccsel fel nem cserélhető, fel nem mérhető kincs az, amely kíséri a "Svetits-intézet" volt növendékeit ! Fény, ragyogó lény : az élet minden borulatán, minden fellegén áltörő fény ! ... Fény a kétségek éjszakájában ! ... A lélekre ragyogó, mosolygó sugár a boldog órák örömteljes perceire ! ... Lenyúló fölemelő karja a hitnek a leroskadóhoz, útjelzője a boldogság után indulónak, az — eltévedés, az élet útvesztőibe kerülés veszélye nélkül ! ... Szent előttünk a tisztelendő Nővérek alakja és úgy érezzük, hogy most, mikor má régen az élettől küzdő, birkózó emberek vagyunk magunk is, mint valami fehér örök tisztaságnak — 14 —