Magyarok Nagyasszonyáról nevezett római katolikus leánylíceum, Debrecen, 1930

kált fáradhatatlanul s hogy a lelkek krisztusi szellemben val6 [nevelését, az új nemzedéknek a katholikus szent hitben való megerősödését biztosítsa, apácákat telepített Debrecenbe. Két évvel azután, hogy Wolafka Nándor Debrecenbe jött, 1896 őszén újra a vasútállomáshoz sereglettek a debreceni katholikusok. Templomi zászlók alatt, szent énekeket zengedezve, egyházi körmenettel, amelyet Wolafka vezetett. Várták a lángoló lelkvr plébános új alkotásának, az apácazárdának első lakóit, a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővéreket. Leírhatatlan volt a jó hívek öröme, sokan könnyeztek a túláradó, boldog örömtől s hozták a jó apácákat körmenetileg a templomba hálaadó ájtatosságra. Mindenki kezében égő gyertya volt s a hatalmas körmenet addig soha nem tapasztalt, megcsodált látványt nyújtott. Az apácák idetelepítésével megindult az eleven, lüktető munka, amelynek éltető lelke maga Wolafka Nándor volt. — A szerény kezdet is szép gyümölcsöket termett, a munkás lelkek imádsága pedig Istennek azt a kegyelmét esdették le, hogy a zárda egyre fejlődött, nagyobbodott s az intézet, amely a nőnevelés munkájába felsőbb népiskolával állott bo, ma már ötféle iskolatípust egyesít magában. Wolafka Nándor nagy reményeket fűzött a Svetits-intézet. működéséhez. Rajta is volt, hogy reményei ne maradjanak Imi ábrándok. Az intenzív lelkipásztorkodás, amelynek Wolafka mestere volt, lekötötte ugyan minden tennitudását, a keze nyomán létrejött új, meg új intézmények igénybe vették minden energiáját, a Svetits-intézet mégis különlegesen közel állott szívéhez. Egytől-egyig ismerte a növendékeket, tisztában volt azok családi körülményeivel. Pompás nevelőérzékével mindig megtalálta azt a hangot, amellyel tanítványainál könnyűszerrel elérte a komoly és maradandó gyarapodást a lelkiekben s az igaz és mély tiszteletet az Egyház és az egyháziak iránt. Wolafka neve fogalom volt a növendéksereg előtt, aminthogy fogalom ma is volt tanítványai lelkében az ő emlékezete. Nevének említésére mosolyra nyílnak az arcok, boldogan és kellemesen gondol vissza reá mindenki. Okos, szép előadásait, lelkének állandóan csillogó, finom derűjét, a katedrán is lelkipásztori szívvel aggódását az ő nyájáért, tüneményesen vonzó, nemes egyéniségét nem győzték csodálni és szeretni. Melyik tanítványa tudná elfelejteni ezt a jó embert, a jó szívnek és a nemeslelkűségnek ezt az istenáldotta pedagógusát! ? Kinek szeme előtt ne elevenednék meg az ő alakja, amint belép az. _ 4 __