Állami főreáliskola, Debrecen, 1946

6 tályok kiváltságait védték, „nemzeti érdek"-nek kellett nyilvánítani a tízezerholdak fenntartását, a nyílt, csendőrszuronyos választást, a németbarátságot, s. i. t. Kezükben a hazaszeretet a legvadabb gyűlölködés fegyverévé lett nemcsak más nemzetek fiaival szemben, hanem saját nemzetük tagjaival szemben is. Ez a hazafiság csak — nacionalizmus, sőt több: sovinizmus volt és semmi köze nem volt az embernek ahhoz a természetes érzéséhez, amelyet nemes hazafiságnak nevezhetnénk, amely sohasem tartalmaz más népek fiai iránt gyűlöletet, amely a becsületes, dolgos, népüket szerető és népük haladásáért küzdő emberek igaz hazafisága. Csak az hazafias — írja Andics Erzsébet —, ami a nemzet túlnyomó többségének anyagi és szellemi boldogulását elősegíti, a hazafi nevét csak az érdemli meg, aki minden erejével azon munkálkodik, hogy Magyarország ne a „hárommillió koldus" hazája legyen, hogy a magyar parasztnak ne kelljen kivándorolnia az országból, vagy elsorvadnia az ezerholdak árnyékában, aki arra törekszik, hogy a csecsemőhalandóság, a tuberkulózis csökkenjen, az egyke pusztuljon, több legyen a kórház és az iskola, kevesebb a csendőrlaktanya, a kocsma és a nyilvános ház. Az igazi hazaszeretet nem más népek kifosztására és elnyomására, hanem önmagunk teremtő munkájára épít. Nem felsőbbrendűséget hirdető, gyűlölködést szító, rablóháborúkat előidéző sovinizmus, hanem ellenkezőleg, a nemzet erőinek békés körülmények között való kifejlesztése, kivirágoztatása, az egyéni érdek alárendelése a magasabbrendűnek: a közös érdeknek, az egyén alárendelése a közösségnek: a nemzetnek. Ezt a hazafiságot vallották a magukénak a legnagyobb magyarok: Zrinyi Miklós, a Rákócziak, Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Ady. És ezzel a hazafisággal egyáltalában nincsen ellentétben a sokat támadott és még többször félremagyarázott nemzetköziség érzése sem. A tudományos szocializmus megteremtői, Marx Károly és Engels Frigyes nem tagadták soha a nemzeti kérdés fontosságát, csak a nemzeti önzést, a nemzeti elkülönülést és korlátoltságot vetették el. Azt hirdették, hogy a nacionalista előítéletekkel szakítani kell. Ez azonban nem jelenti a nacionalizmus tagadását, és különösen annak a nacionalizmusnak a tagadását nem jelenti, amely eredetileg arra törekedett, hogy a népeket nemzeti államokba tömörítse. A feudális szétdaraboltsághoz képest a nemzeti államok haladást jelentettek. Most már azonban tudjuk, hogy a polgári nacionalizmusnak nem sikerült a népeket úgy nemzeti államokba tömöríteni, hogy ezzel együtt megoldja a nemzetiségi kérdést is. Sőt ellenkezőleg: a polgári nacionalizmus a nemzetiségi ellentéteket még rendkívül ki is élezte. Az a polgári nacionalizmus, melynek eredetileg középponti eszméje az volt, hogy elismerte a nemzeti lét jogosultságát, később a hitleri német rabló imperializmusban odáig fajult, hogy egyáltalán tagadta más nemzetek jogát az önállóságra, miközben saját nemzetének az összes többi népek feletti világuralmát igyekezett biztosítani. Kiderült tehát, hogy a nemzetiségi kérdést egyedül egy nemzet — a saját nem--