Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

4 követte a népköltészetet, következő tekintetben előzte meg Petőfit: 1. népdalszerű költeményeket írt; 2. népies alakokat, genrealakokat alkalmazott; 3. népdalokat gyűjtött (Németországban Herder gyűjtötte a különböző népek népdalait, s Herder müvét Kazinczy elküldte Csokonainak) ; 4. az a közvetlenség, frisseség, amely a népköltészetnek sajátsága, megvan Csokonainál. A népköltészet üde szólamai megvannak nála is, ha nem is olyan mértékben, mint Petőfinél, akinek ő az elődje. így kapcsolhatjuk össze Csokonait a nagy korkérdésekkel. Nagy jelentősége van a magyar költészet evolúciójában, jelentősége abban rejlik, hogy ő bizonyos tekintetben első, egy hosszú sor jön utána ; bizonyos fontos tekintetben pedig utolsó, egy hosszú sornak utolsó költője. Valami fontos jelenség vele végződik, bizonyos más fontos jelenség vele kezdődik. T. i. ő az utolsó azok közül a régi fajta költők közül, akik Maecénásokra szorultak. Folyton ilyen pártfogókat keres és talál is. Mindig kér, mindig keres pártfogókat, mindig vár ajándékokat, mindig ír dedikációkat. A költészetnek ezen mendikáns irányában költőnk a XVIII. század költőinek azon fajához tartozik, akiknek képviselője Bürger, akinek műveit Kazinczytól megkapta s kit többször utánzott. Utolsó magyar költő ő, ki adományokból, az ajánlások díjaiból él. Utolsó, mert halála után az irodalom és az irodalmi viszonyok nagyon gyorsan fejlődtek és változtak. A főváltozás az volt, hogy a XIX. század első évtizedeiben támadt irodalmi műveket olvasó közönség. Amit előbb a Maecénások végeztek, azt most a nemzet, pontosabban az olvasóközönség végzi. Miben új ő, miben első? Első abban, hogy a XVIII. század költői közül ő az első valóban eredeti tehetség, nagyobb benne az eredeti tehetség, mint a receptív felfogás. Vannak neki is mintaképei, csakhogy benne az asszimiláló erő sokkal nagyobb, mint a század többi költőjében. Ő, bármily mintaképe legyen is, mindig Csokonai marad. Vele tehát megnyílik a jeles költők sora. Műveltségére nézve ő a kornak legkülönállóbb költője. Csak Arany hasonlítható hozzá nagy és széleskörű tanultságára nézve. Ebben Debrecennek hatása mutatkozik. Foglalkozott a filozófiával. Ő az első magyar, aki elmerül Kant filozófiájába. Foglalkozik a természettudományokkal, botanizál Fazekas Mihállyal. (Egyik ideálja, Rousseau, szintén foglalkozott botanikával, Kazinczynak líarátja, Földi, szintén természettudós volt.) Igen nagy volt nyelvismerete is, a kulturális nyelveket mind tudta. Tudós ismereteinek kellemetlen árnyoldala az, hogy szereti műveit tudálékos jegyzetekkel ellátni, melyek nem annyira megvilágításra, mint inkább annak kimutatására valók, hogy mily sokat olvasott. Tudós volt, de temperamentuma nem volt a tudósé, hanem a költőé. Révedezett a bú és öröm között. Mennél sötétebb volt a bú, annál kic'sapóngóbb volt az öröm kifejezése. Hangulatában szeretett visszaugrani, visszacsattanni. Valami kiapadhatatlan s mindig újból és újból felbuggyanó jókedv jellemzi őt. Bármilyen melankóliába esett, mikor kisütött a nap, megint győzedelmeskedett a pajzánsága, jókedve, mint maga mondja egyik költeményében (Az én poézisom természete). Más helyütt, prózai munkái között azt mondja : „Ami magamat illet : az én külsőm olyan, mint a magának hagyott természet; belsőm hasonlít a tavaszhoz, mely, mikor borongós is, játszik és teremt." Élete valóban vándorélet, mint Petőfi élete. A folytonos vándorlásra, a nyughatatlanságra organizmusa ösztönözte, minthogy tüdősorvadásban szenvedett, ez a betegség pedig impressziók keresésére sarkalta. A vándoréletre való hajlamát magyarázza az is, hogy nem volt kellemes otthona. Debrecenben ugyan volt háza, de ő Debrecenben kellemetlen napokat élt át ; Debrecenhez kényes kollégiumi emlékek fűzték. Részben haraggal*