Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

17 S legnagyobbjaink nem riadnak vissza a legsötétebb vég, a nemzethalál megjósolásától, mert tudják, hogy a magyarságot csak a végveszedelem sejtése képes erőinek kifejtésére, ellenálló tevékenységbe állítására ösztönözni. Berzsenyi „rút sybarita váz"-nak nevezi az elpuhult, elernyedt magyart, s megjósolja a magyar államiság rombadőltét. Kölcsey a fajiságunkat rágó veszedelmekben egyenesen a magyar faj felemésztődését s más, életrevalóbb fajtáknak helyébe állását látja meg honfiúi keservében. Vörömarty a sírjába dőlt magyarságot már el is sirattatja az emberiség legjobbjaival.

1 Petőfi annyira megy a nemzethalál érzelmi erejének fokozásában, hogy visszaütő jelleggel ruházza fel: a szolgaságba, rabságba görnyedt nemzedék nemcsak önmagát és unokáit fosztja meg az élettől, hanem kárhozatba rántja az ősöknek lelkét is, akik szolgaföldben nem nyughatnak, s akik a mi vétkeink miatt elkárhoztak.

2 Adynál meg már a nemzeti csapás, új Mohács kívánása nyomul előtérbe : ezt a pusztuló, elernyedő fajt csak irtózatos külső nyomás tudja észre téríteni, életerőinek meghatványozására rábírni. Ez az egyik nagy hibánk — a passzív magatartás, a kényelmes semmittevésbe süllyedés —, amely veszélyesnek bizonyult a magyar életsors alakulásában. Egy másik ilyen halálos, valóban tragikus vonásunk az önfegyelmezés hiánya. Arany János a magyarság tragikus sorsának előképét rajzolta meg hún eposzában. Etele egyéni rátermettségével, személyes kiválóságával, magasrendű szellemi és erkölcsi értékeivel messze kimagaslik az emberek közül, de van egy nagy hibája : elragadja az indulat, s testvérgyilkosságra vetemedik. Aki az egész világot meggyőzte, az saját magát nem tudta legyőzni. S vele porba omlott a hatalmas hún birodalom. Hát Toldi, a magyarság igazi fajképe, nem éppen ilyennek mutatkozik-e? A legszebb testi és lelki vonásokkal van felruházva, még a türelem is sajátja, de egy-egy pillanatra béketűrése megszakad, a vér elborítja agyát, s olyat cselekszik, amit maga lesz a legelső, hogy megbán, mihelyt elvonult a szenvedély viharzása. Valóban ilyen a magyar : külső és belső emberi értékek hordozója, de indulatainak kirobbanása pillanatában nem hallja meg az eszélyesség szavát, és fejjel rohan a veszedelemnek. 1 Felemlítettem a tanulók előtt, hogy újabban egyesek nemzetnevelő meggondolásokból kifogásolják, illetőleg szeretnék kihagyni a Szózatból a „nagyszerű halál"-ról szóló részt, mert — úgymond — a költő maga is ráeszmélt később ennek a szörnyű víziónak elviselhetetlen voltára, aztán meg nekünk — mai nemzedéknek — sem szabad a nemzeti vég amúgyis fájdalmas időszerűséggel ható képét szavalni és szavaltatni. Feltettem — elfogulatlan tárgyilagossággal — a kérdést, mit szólnak ehhez a véleményhez. Elhagyjuk-e hát vagy megtartsuk a kérdéses szakaszokat? Egyhangú volt a felelet: nem hagyhatjuk el két okból. Először azért, mert hisz sorsunkhoz és lélekalkatunkhoz van szabva ez a kép. Másodszor: ha a Szózatot megcsonkítanék, ugyanaz vagy még rosszabb sors várna többi ilyen lélekállapotban fogant íemekeinkre—Berzsenyi ódájától kezdve Ady önmarcangoló magyarság-verseiig. 2 A Nemzeti dalt emlegetve szó esett az órán arról az újabb időben lábrakapott szokásról, hogy szavalók megkorrigálják Petőfit, s a második szakaszban így tagolják a gondolatot: Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak. Ősapáink, Kik szabadon éltek, haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. Holott Petőfi azt írta — bármily megfoghatatlannak tetszik is ez az akkori idők érzelmi telítettségét utánaélni nem bíró mai kor gyermeke előtt -— hogy: Kárhozottak ősapáink. Az osztály a feltett kérdésre a mellett döntött, hogy nincs fogunk és nincs is okunk Petőfi interpunctióját megmásítani. Reáliskolai értesítő. 2