Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

16 taival : a reformkor eszmevilága találja meg leghívebb kifejezésmódját a magyar romantikában, a demokratikus gondolat irodalmunk népi irányba fordulásában ; a liberalizmus kitágult, de egyben felhígult nemzeti állásfoglalását vetíti vissza irodalmunk asszimilációs szakasza, s a szociális életvágy termeli ki a szimbolista-expresszionista irodalmat. így szövődik egybe élet és irodalom, így segíti megoldásra a magyar író a magyar létkérdéseket, így fejlődik, alakul át, változtat irányt, hígul fel vagy koncentrálódik a magyar irodalmi élet a szerint, amint azt a nemzeti élet belső vagy külső szükségletei parancsolják. Ilyenfajta gondolatvezetéssel — úgy látszik — sikerült azt a belátást útnak indítani a tanulókban, hogy történelmi és irodalmi megismerésük közős nevezőre hozható : itt is, ott is ugyanazok a nagy magyar életkérdések a mozgató erők. S talán bennük is megmozdul az elhatározás, hogy politikai, gazdasági, szellemi életsíkban — ahová éppen állítja őket a sors — a magyar életkérdéseket igyekezzenek majd megoldani, a magyar élet szükségleteit iparkodjanak kielégíteni, a magyar sors mostohaságát formálják elviselhetőbbé, a magyar sebeket kötözgessék be. A jövő magyar katonája, orvosa, mérnöke, papja és tanára, kereskedője és kézművese a magyarság legjobbjainak, a nagy magyar íróknak megvilágításában tanulta meg látni és komolyan venni a magyar életkérdéseket : a magyar erők megszervezésének feladatát, a falu és a parasztság erősítésének kötelességét, a faji férfias erények megőrzésének s az utódokra átszármaztatásának parancsszavát, az egyke fajpusztító veszedelmével való komoly szembeszállást, a magyar föld és a magyar életjavak igazságos elosztásának lelki szükségérzetét. A közérdekért hevülő magyar író magatartásában két módot, két egymással szoros kapcsolatban álló irányt különböztethetünk meg. A magyar író hibákat fed fel életünkben, korhol, a pusztulásba, a halálba rohanást mutogatja azért, hogy hibáinktól elrettentsen s javítson ; másfelől pozitív úton keresi a magyar élet és egyáltalán az élet értelmét, hogy a nemzeti élet megépítésében okulást, segítséget nyújtson. Rombol és épít, ostoroz és utat mutat, kritikát gyakorol és kézenfogva vezet. íróink magatartása tehát kettős : negatív és pozitív irányú. Mindkettő egyformán fontos, egymás nélkül eredménytelen. Negatív irányban a magyar író elsősorban a magyarság alkatában gyökerező veszedelmes vonások ellen fordul, s a magyar sors, a magyar helyzet halálos veszedelmeit mutogatja. Manapság szokásba jött, hogy a nemzeti életben az optimista szemléletmód szükségességét hangoztassák. Ezek szerint nem szabad sötétnek látnunk helyzetünket, hanem bizakodnunk kell mindenek fölött a jószerencsében. Nem szabad ostorozni a magyar szellemalkat hibáit és a magyar élet sorvasztó betegségeit, egyszóval : nem szabad magyar létünknek mindig a hibáit keresnünk, hanem meg kell elégednünk azzal a kevés jóval, ami életünkben feltalálható, s vidáman kell a jövőbe tekintenünk —bízva a magyar lélek és a magyar fizikum életerejében. Sajátságos azonban — bármennyire időszerüen és meggyőzően hatnak is első hallásra a nemzeti optimizmus- eme követelései —, irodalmunk egészen mást mutat. Mondhatnók, hogy íróinkban az ostorozó, a hibákat kereső, a nemzetet halálba rohanással fenyegető magatartás, tehát a legteljesebb és a legsötétebb pesszimizmus nyilatkozik meg elsősorban. A magyar író a magyarság alkatában az elernyedésre való hajlamot, a tülekedésből való keleties félreállást, a viszonyokba való beletörődést, ezt a passzív életmagatartást tartja mindenekelőtt veszedelmesnek, olyannak, amely oka életformáink elmaradottságának, a régi magyar dicsőség lehanyatlásának, a magyar élet elviselhetetlen visszásságainak.