Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

15 ismer Arany Jánosban, amikor a magyar író legfőbb hivatásának a szegény, elhagyott nép sorsán, szenvedésén való könnyítést látja. Arany János Toldija az ősi, eredeti jogaiból embertelenül, testvérietlenül kitaszított jobbágyság diadalmas felemelkedését, a magyar demokratizmus gondolatának a nemzeti erőket egységbe fogó erejét példázza. S a külső ellenséges nyomás alatt, a Bach-korszakban, születnek meg népi irányú költőink lantján a hazafias allegóriák, amelyek a néppel megbővült magyarság széthullt, illetőleg széthullóban levő erőit még mélyebbről összefogják. De vájjon mi felel meg a magyar élet liberalizmusának irodalmi életünk fejlődésében? Itt minden bizonnyal Farkas Gyula találta el az igazságot, amikor a 67-es kiegyezés utáni kort irodalmunkban az asszimiláció korának nevezte el. Valóban, az asszimilált magyarok ekkor veszik kezükbe a magyar irodalmi élet szervezését és vezetését, a maguk asszimilált voltából adódó problémákat vagy problémátlanságot teszik meg egyedül irodalmi kérdésekké, s kiszorítanak az életirányító őrhelyekről minden magyar fajú írót, aki nem az ő sekélyes problémalátásukat vagy idegen érdekbe ágyazott problémamegoldásukat képviseli. Már Jókai megérezte az új idők fuvalmait, amikor Új földesurában a máról-holnapra magyarrá vedlett új honfoglalónak a magyar életbe illeszkedését mutatja be egyik legfőbb korjelenségnek. Ő és kora még örvendett az asszimiláltak tömegének és melldöngető magyarkodásának. Csak újabban döbbentek rá magyar gondolkodók arra, hogy irodalmunk elsekélyesedését, magyarságunk felhígulását, a magyar öntudat elsorvasztását, a nemzeti eszményeknek külsőségek aprópénzére váltását, a szónokias frázisokban tetszelgő üres hazafiaskodást ennek a tömegesen megindult asszimilációnak köszönhetjük. A XX. század magyar irodalma kettős arcot mutat: szimbolistaexpresszionista arcot. A magyar szimbolizmus és a magyar expresszionizmus szorosan összetartozó szellemi magatartás, a kettő együttesen alkot egy egységes életfolyamatot. Ady Endre mindenben önmagát, a nyomoruk sorsra kárhoztatott, saját hazájában honját nem lelő, nagy szépségekre született, de az életjavakból kisemmizett magyart látja. Ez a szimbolizmus más, mint Baudelaire és Verlaine dekadens szimbolizmusa : ugyanaz a kifejező mód a magyar költő lelkében a magyar lét szimbolizmusává izmosodott. Ez a magyar szimbolizmus egy nagy magyar döbbenet, ténymegállapítás : az, hogy a magyar létet társadalmi belső szerkezetében idegen érdekek férgei emésztik, s hogy ez az út a magyarság halálához vezet. Szabó Dezső volt az, aki expresszionizmussá, cselekvő életformálássá lendítette a pusztulásba rohanó magyar faj írói viselkedésmódját. Az ő szavai, mondatai is a halált mondják, azzal fenyegetnek, de csak azért, hogy a legnagyobb fokú életkifejtésre, életberendezésünk szerkezetének átállítására, a minőség forradalmára ösztönözzenek. Meg kell szervezni a pusztulásba sodródó magyar életet, hogy öntudatosan, erőnket felmérve vehessük fel a harcot a magyar élet belső és külső ellenségeivel. Harcos, tevékeny életformálás: ez a legfőbb eszménye a magyar romantikus költőnek éppúgy, mint a népi célokért hevülőnek ; az asszimilált író maga is felveszi ezt a nemzeti magatartást — bár még csak külsőségeit és frázisait volt ideje elsajátítani — s a harcos életformálást sürgeti a szimbolista-expresszionista magyar író akkor, amikor minden szavával, minden idegszálával a folytonos erőmegfeszítésre, az állandó önmegvalósításra ösztönöz, amikor békét hirdet ott, ahol csak idegen érdekeltségek uszítják a magyar harciasságot, s harcot, szervezkedést és támadást ott, ahol a magyar életet létalapjában, öncélúságában fenyegeti veszedelem. Irodalmi áramlataink párhuzamosan haladnak a magyar életsors fordula-