Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

14 kaszban még alig-alig voltak felismerhetők, előre láthatók. Csak az ország, az államiság rombadőlte készteti az addig bekötött .szemmel járókat is eszmélésre. Igazában azonban már a XX. század elején megindul az új sorsfordulat a magyar nemzet életében. A társadalmi kérdések mind sürgetőbbekké válnak, a közösség szerkezeti és szervezeti bajai mind pőrébbre vetkeztetve várnak orvoslást, új jelszavak hangzanak fel életünk erősítéséről : új, szociális jelszavak. Kezdetét veszi a szocializmus kora, a szociális életszükségletek és életigények feléledésének korszaka. Egy időben a nemzeti eszmények lerombolásában s a szociálista, sőt kommunista eszmékben, a proletársors erősítésében látták a népboldogulás előfeltételét ; majd amikor kitűnt ennek az útnak a magyar élettel ellentétesen futó iránya, akkor a szociális életberendezés megjavítását épp a nemzeti célok és eszmények érdekében kezdik sürgetni, s ezek érdekében kezdik kikapcsolni a társadalmi élet kórt okozó idegen elemeit is. A magyar élet sorsfordulatait tehát az új magyar irodalom korában a következő szavakkal lehet röviden jellemezni: reformkor, demokratizmus kora, liberális korszak és a szocializmus kora. Hogyan összhangolódik már most az irodalmi fejlődés a magyar életkibontakozásnak ezen tagozódásával? Mert ha igaz, hogy a nemzeti gondolat a magyar irodalom legfőbb mozgatója, akkor az irodalmi eszmeáramlatok nem egyebek, mint a magyar sors mindenkori életszükséglete, azaz a magyar sorsalakulásnak szellemi síkba való vetülete. Az új magyar irodalom kezdő iránya a romanticizmus. A nemzeti erők megújhodásának irodalmi segítője, harcos, építő és lelkesítő társa ez. A magyar romantika idegen indítású áramlat ugyan, de magyar talajba ültetve sajátosan magyar célúvá formálódott. Nincs meg benne a vallásos rajongás és az élet megfoghatatlan miszticizmusába ringatózás kéje, mint például a német romantikában. De megvan benne a megújulás akarásának lendülete, a régit és az újat, a halódót és a megifjodottat, a távolban csillogót és a jelen hétköznapi szürkeségét ellentétező felfogásmódja. Külön magyar jellegzetessége a nemzeti eszmények felkarolása, látásmódjának, kifejező eszközeinek a közösségi élet szolgálatába való állítása. A magyar romantika nagy írói a reformok, a megújulás után való vágyat ébresztgetik a halódó nemzetben. Felmutatják a régi dicsőséget, hogy elviselhetetlenné tegyék a mostani, az akkori tengődve élést, az életnek tunyaságba süllyedését. De megmutatják az utat is, amelynek végén új élet integet a magyarság felé : a nemzeti erényekhez, a férfias, harcos magatartáshoz, a közcélért összefogáshoz való visszatérés útját. Széchenyi politikailag s nemzetgazdasági szemszögből fogalmazta meg programmját. Megállapította, hogy gazdagok vagyunk, de ez a gazdagság nincs kellőkép kihasználva, anyagilag és erkölcsileg kamatoztatva — mégpedig azért, mert nincsen hitelünk, s így saját zsírjába fullad a magyar. Vörösmarty a régi magyar dicsőséget, a harcos, honszerző apák példáját idézi, hogy a puhaságra serényebb kort tettekre, tevékeny magatartásra, a közjóért áldozatokra lelkesítse. Ott a mult dicsősége — itt a jelen nemzedék elrenyliülése : dicséret, önbizalomra serkentés és korholás így fonódik egybe már akkor, amikor az új, a mai magyar élet alapjait rakják le politikusaink, nemzetgazdászaink, költőink, íróink. A romantikából hajt ki nálunk irodalmi életünk újabb áramlata, a népi irodalom felvirágzásának kora. A demokratikus koráramlatnak hű kifejeződése a magyar irodalomnak népi irányba való elhajlása. A költők, írók belátják, hogy a régi dicsőségen való merengés nem lehet öncél, mert csak további elpuhuláshoz vezet; ellenkezőleg : a jelen bajbajutott magyarságáért való harcos kiállást követeli meg. Petőfi harcos bajtársára