Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

13 egyformán nemzetüket szolgálják. S a pedagógiai haszon sem maradhat el, ha egyelőre nem is lehet szemmel meglátni, iskolapolitikai kritériumokkal ellenőrizni: bizonyos, hogy a magyar íróknak ez a harcos nemzeti szolgálata rokon húrokat érint a tanuló lelkében, ezt a képet rokonszenvesnek találja, s majd az életben a lelkébe lopózott írói eszmény sugallatára azokat fogja igazi vezetőinek elfogadni, akikben hasonló szolgálniakarást tapasztal, s maga is a harcos, tevékeny nemzetszolgálat terére igyekszik lépni. Nézzük azonban a magyar író magatartását a nemzeti sors különféle szakaszaiban. Az új magyar irodalom időszakát, Vörösmartytól máig terjedő korszakát a magyarság sorsfordulatai szempontjából a következőképpen tagolhatjuk. A XIX. század első harmadát alkotja a reformkor: a magyar életet eltölti a megújhodás vágya. Újítani, felfrissíteni, korszerűvé tenni életberendezésünket nyelvben és lélekben, erkölcsi és gazdasági vonatkozásban, politikai és szellemi síkban : ez ennek a kornak a ható gondolata. Nem az a lényeges, hogy mit, hanem hogy újítani. Nem módszeres, tervszerű egymásutánban merülnek fel a megújításra váró életalkalmak, hanem egységbe fonódó valóságukban. A magyar élet fejlődésének ebben a fontos korszakában — a ma távlatából nézve — nem a programmon, hanem a megújulás vágyán van a hangsúly. Fejlődésünk menetének következő ütemeiben az itt még együttesen feltoluló reformterveket egyenként, egymástól szétválasztva igyekeztünk megvalósítani. A XIX. század második harmadát úgy jellemezhetnénk, hogy az a demokratizmus kibontakozásának korszaka: a magyarság megtalálja a regenerálódás első útját, alapvető eszközét a népiséghez fordulásban, az alsó néprétegeknek az állami élet sáncai közé való befogadásában, a nemzeti jogkör gyakorlásának a nemességen túl a jobbágyságra való kiterjesztésében. Tudjuk, hogy ennek a demokratikus magyar korszaknak van egy lendületi megnyilvánulása, amikor a nemzeti erőknek a fent és alant állókat összefogása csodákat művel a közszabadságért vívott küzdelemben, s van egy lenyomottsági fázisa, amikor a külső nyomás alatt — a Bach-rendszernek a nemzeti erőket szétbontó törekvéseivel szemben reakcióképpen — még jobban eggyé kovácsolódik a magyarság a népinemzeti/eszmék szeretetében. A század utolsó harmadát a megalkuvások, illetőleg a liberalizmus korának nevezhetnők. A nemzet megalkuszik — kénytelen-kelletlen — a létét fenyegető külső erőszakkal, enged a nyomásnak, hogy életét átmentse jobb időkre. A kiegyezés kora egyfelől meglazítja a nemzeti erők összefogását, másfelől tovább tágítja a nemzeti lét korlátait — befogadva magába idegen elemeket. Nemzeti érdek helyett az egyéni érdek kerekedik felül, kezdetét veszi az egyéni érdekű szabad verseny, amelyben a vért, öntudatot, reményeket és cselekvőképességet vesztett magyarsággal együtt fut a pálmáért, az életjavakért a felszabadítottságnak és befogadottságnak örvendő, új honfoglalásra induló, új életlehetőségeket ujjongó idegen elem : a zsidóság és a nemzetiségek. Ennek a liberális küzdelemnek az idegenség javára kellett eldőlnie : oldalukon állott az uralkodó hatalom egész rendszerével, hivatali gépezetével, tekintélyével, s ott állott a feltörekvő új közösségi erők minden barbár harci eszköze — s a magyarság a maga védtelen puritánságában ki volt szolgáltatva minden belső ellenfélnek és ellenségnek. Külsőleg az erőgyűjtésnek, a meggazdagodásnak, a tőkegyűjtésnek, az iparosodásnak a kora ez : csakhogy ez a tőke nem az államalkotó fajt gazdagította, hanem az idegen elemeket. A magyar csak szenvedő alanya volt a liberális felvirágzás korának. Ez a fejlődésirány átnyúlik az új századba is, s csak itt mutatja meg végső kifej lésben azokat az eredményeket, amelyek a lendületi sza-