Állami főreáliskola, Debrecen, 1939

12 adói. Ezt kellett s ezt igyekeztem mindjárt az óra elején éreztetni, egy évi részlettanulmányainkból egyik legfőbb tanulságként leszűrni: hogy az iskola és az élet egy, hogy az iskolában megismert értékek e'/e/formáló erők, hogy ne érezzék majd magukat készületlennek és fegyvertelennek az életben — amelybe éppen kilépni szándékoznak -—> hanem legfőbb segítőjüknek tudják Vörösmartyt és Petőfit, Arany Jánost és Madách Imrét, Kodolányi Jánost és Tamási Áront s a többi nagyokat, akiknek gondolatai és meglátásai, útmutatásai és kritikái az ő életük megküzdésében, formálásában is nem elavult, hanem új, modern fegyverek, segítségek. Ez a gondolat, ez az élménnyé mélyülő belátás egyszerre határozott irányt adott az óra menetének. Mindenki érezhette, hogy itt most nem betanult és begyakorolt anyag számonkéréséről lesz szó, hanem elmélyedésről a magyar életkérdésekben. Ezzel a feszültség, amely mindig ott settenkedik tanár és osztály közt, feloldódott, s a közös munka megindulhatott. A következő kérdés mindjárt a legközpontibb gondolat felkeresésére ösztönzött. Van-e a magyar irodalomnak s így a magyar életnek valami olyan sajátossága, ami megkülönbözteti azt minden más nép életformájától? Mindenki érezte, hogy van, s ezt a nemzeti gondolat központi szerepében találták meg. A német irodalom jó összehasonlító eszköznek kínálkozott. A német irodalomban is megvan a hazafias magatartás, de csak mellékesen fut ez a motívum a többi motívumok közt : a legnagyobb német írók nem a nemzeti gondolat szárnyain emelkedtek a legmagasabbra. Egy Goethe a világpolgári gondolatnak s egy bizonyos nemzeti közömbösségnek volt a főképviselője. Nálunk sem hiányzik teljesen a hasonló irodalmi magatartás. Csakhogy nálunk a közömbös nemzeti magatartású írók nem a legnagyobbak, hanem a középszerűek s a legkisebbek közül kerülnek ki. Olyanok is akadtak irodalmi életünk berkeiben, akik egyenesen ellenségesen álltak szembe a hagyományos hazafiúi magatartással, de ezek negatív úton megint csak azt igazolták állásfoglalásukkal, hogy nálunk igenis életkérdése, központi problémája, belső formáló ereje az irodalomnak és az írónak a hazafiúi magatartás. A Vart poiir Vart elvét nálunk is hangoztatták, de éltető írói elvvé az sohasem vált. Számuknál, helyzetüknél fogva előnyösebben, nagyobb biztonságban élő nemzetek megengedhették maguknak, hogy a művészetből, a költészetből öncélt luxuskodjanak, hogy a nemzeti lét korlátaiból — mint magasrendű embereket — az írókat kiemeljék s világpolgárokká finomítsák. Mi magyarok kicsiny nép vagyunk, magunkra hagyatva állunk itt vérrokonainktól elszakítva a másfajú és másalkatú népek közepette, a világtörténelmi viharzások nagy országútján : nekünk nincs időnk és nincs lehetőségünk a kényelmes világpolgári magatartásba süllyedésre, legszebb szellemi erőinknek irodalmi játékká finomítására. Nekünk éppen szellemi mivoltunk elitjét, létünk legszebb kivirágzását: a költészetet és a költőket kell harcba állítanunk a kívül-belül leselkedő ellenség ellen s belső életerőnk izmosítására. A magyar író nagy felelősségtudattal vállalta ezt a munkát. Már a középkor nagy nemzetköziségében a magyar életerő szolgálatába állítja a vallás eszményeit. Zrínyi Miklós és Petőfi Sándor nemcsak lanttal, hanem karddal is szolgálta nemzetét, s a harcos szolgálatot érezte legfőbb hivatásának. Egy-két példa elég, hogy sorba feléledjenek a tanulók lelkében azok a magyar írók, akiknek lantja csak olykor-olykor zengi a vidám, gondatlan életörömöket, legtöbbször azonban ott van arcukon a nemzeti hivatástudat komoly vonása — az, hogy ők békében és háborúban, tollal és karddal, keserű gyötrődéssel és győzelmes lendülettel, népük megostorozásával és új küzdőtér felmutatásával