Állami főreáliskola, Debrecen, 1937
23 Délután 6 óra 40 perckor már ismét vonaton ülünk ; a tanulók ajkáról vígan zendül az ének és mindnyájan gazdagabbak vagyunk egy jól sikerült kirándulás szép emlékeivel. Horváthíj Dezső tanár. A hortobágyi kirándulás. Reggel 7 órakor indult el Debrecen Vásártéri állomásáról négy kocsiból álló, motoros különvonaton a 173 tagú kiránduló csapat. (151 tanuló ; 10 szülő, illetve hozzátartozó ; a tanári karnak 12 tagja, illetve hozzátartozója az intézet igazgatójával az élükön.) Már odamenet mohón legeltettük szemeinket a Hortobágy szinte végtelen kiterjedésű, zöldelő fütengerén elibünk táruló képeken, de aggodalommal is nézegettük, vizsgálgattuk a látóhatár felé boruló égburán gyülekező, viharral fenyegető felhőket. Aggodalmunk nem is volt alaptalan. Alig érkeztünk meg Hortobágy—Halastavak állomásra, megindult a záporeső s bizony, jó órahosszat kellett várakoznunk — ki ide, ki odahúzódva •—, míg elállott az eső és megindulhattunk a mátai biztosságból elénk küldött mezőrendőr talyigája után haladva vissza, Hortobágy— Nagyállomás felé. A Hortobágy szomjas talaja hamar felitta a záporeső vizét, felüdítette a levegőt s az enyhe szellős, nem túlságosan erősfényü, szép napsütéses időben vígan és könnyen tettük meg gyalogolva a 10 kilométeres távot, rövid pihenőkkel. Megcsodáltuk a végtelen látóhatár szélén lebegő délibáb tengerében visszatükröző fákat, házakat, legelésző állatokat. Megtekintettük a cifra ménest s a gyönyörű, tisztafajú apaméneket. Egyik-másik nagyobb diákunk még a csikós mesterséget is megtapasztalta, Lóra pattanva, karikásostort pattogtatva kerítette, terelte a ménest. Felejthetetlen élmény volt túlnyomóan városi gyerekekből álló tanulóifjúságunk számára a végtelen puszta képe, melynek zöld tengeréből tarka színfoltként vált ki a magyar gulyák fehér színfoltja, a legelésző ménes meleg barna tónusa. A messze távolban lefektetett vaspálcán csigalassúsággal mozgó játékvonal, az ezüst kígyóként húzódó műúton robogó autó mutatták csak, hogy az évszázadok óta változatlan magyar pusztába betört már a kultúra modern közlekedőeszköze is. Megcsodáltuk a fajtiszta, fehér magyar gulya karámjánál a számadógulyás cifra szűrét, a vasalót; meghallgattuk a gulyások ajkán felzengő ősi hortobágyi pásztornótákat. Gyönyörködő szemmel néztük az erőt, az ősi szépséget a pompás két magyar bika tülekedésében. A trianoni gyász tizennyolcadik évfordulóján elkomorodó lelkünk az ősi magyar erő, érték, szépség láttán felderült, hittel, jobb magyar jövőben bizakodó reménnyel töltekezett. A görög hitrege Anteusaként megérintettük az ősmagyar anyaföldet és új erőt nyertünk belőle. Áthaladva a Hortobágy-folyó kilenclyukú hídján, a nagycsárdánál táboroztunk le és költöttük el magunkkal hozott ebédünket. Egyesek a csárda éttermeiben ebédeltek s gyönyörködtek a magyaros berendezésben, a magyaros öltözetű zenészek édes-bús magyar nótáiban. Ebéd után megtekintettük a Hortobágyi Múzeumot, majd kimentünk Mátára s ott — a mátai biztosság engedélyével — egy kedves erdei tisztáson megtelepedve, rövid emlékünnepet tartottunk Trianon 18. évfordulóján. Megemlékeztünk a nap szomorú jelentőségéről, de éppen a látottak, élmények hitet adó erejéről is. Elénekeltük a Magyar Hiszekegyet, Himnuszt, Szózatot, fogadalmat tettünk a jobb magyar jövőt kivívó munkára. — Ezután a fiúk megfürödtek a 28 fokos, kénesvizű, állandóan folyó, cserélődő vizű betonmedencében, játszottak, falatoztak. Majd 5 óra után d. u. visszaindultunk Hortobágy Nagyállomásra, honnan 6 órakor indulva, 7 óra után pár perccel érkeztünk vissza Debrecenbe kissé fáradt lábbal, de a magyar róna erejétől, szépségétől felüdített, a sok szép és hasznos él-