Állami főreáliskola, Debrecen, 1927

5 magyar írót és tudóst egyetlen magyar város sem tud felmutatni, mint Debrecen, még sem tud egy irodalmi vezérségre hivatott társaságot alkotni; a vezetőszerepet játszó folyóiratok köziil egy sem jelenik meg itt; a magyar költészet és irodalom útját nem Debrecen és poétái szabják meg. S mindennek alapos okát nem tudjuk adni, csak magyarázatát. Debrecen nem óhajt mások előtt előljárni, de a mások vezető uralmát sem ismeri el : valami zárkózott büszkeség, némi szerénységbe burkolt elbizakodottság, felekezeti féltékenység és elfogultság késztetik íróit, hogy műveiket inkább kéziratban terjesztik, mint nyomtatásban. — Érdemeik előtt azonban, amelyet a nagy nemzeti újjáépítés munkájában kivívtak, tisztelettel kell meghajolnunk. Hiszen ők készítették az első nagy nyelvtant, foglalkoztak költészettel és természettudománnyal egyaránt. Művelték a hagyományos és népies formákat éppúgy, mint a deákos és német versalakokat. Az eszmére, formára különös gondot fordítottak. Műveikbe általában felvették a népies elemet s ebbe beleszőtték a debreceni sajátosságot is : de modernebbek voltak a népieseknél. Válogattak a stílusban, de ízlésük nem volt eléggé tisztult. Ódáik gyakran át vannak itatva köznapi gondolatokkal és kifejezésekkel : modern nyugateurópai dalaik hatását el-elrontja egy-egy ósdi v. parasztos kifejezés és szóalak. A versalak technikai kidolgozásában azonban úttörők, útmutatók voltak. íme ! az a keret, amelybe Fazekas Mihály költészete elhelyezkedik. Költeményei nemeslelkűletű férfi képét állítják elénk, amelyet áthatott a vallás fensége, éltetett a szerelem melegsége, lelkesített a katonai, harci élet dicsősége, duzzasztott a gondolkodás mélysége és gyönyörűséget szerzett neki a természet bölcs berendezése, tarka szépsége és üde kedvessége. Éneket, szép dicséretet írt a reformátusok énekeskönyvébe. A megégett debreceni Nagytemplom falai közt serkent gondolataiból pedig ma is a költővel kérhetjük az Istent: „Halld meg Uram ! könyörülj hazámon ! Add vissza közénk a szeretet tüzét, mely szíveinkből mind kialudt." A Szükségben segítség félig késerű, de végül a halál után eljövő igazságszolgáltatásban megnyugvó lelke és az Éx'surge cor meum emelkedett hangja a keresztény reménykedő léleknek fenséges megnyilvánulása. „Reménylek, míg élek, A nagy lélek nem fél Akármint fújjon a szél. A hab ha rám dül is : Hajóm elmerül is : Úszva is reménylek, Reménylek míg élek." -— Nem a kifejezés választékossága, inkább a vallásos meggyőződés mélysége megkapó ezen költeményekben s az összes többiben, amelyekben egy-egy istenes hang üti meg szívünk húrját, bár a vers egyebekről szól. Szerelmi versei változatosak, hangulatosak, újszerűek. Fazekas Mihályig ugyanis költészetünk nem tud felmutatni annyira egyéni és annyira őszinte termékeket, amelyekben a költő szinte leplezés nélkül tárja fel szíve világát a közönség előtt. Nem burkolódzik a virágénekek szépséges és érintetlen hímporába : megénekli a török háború idején, Moldvában, egy oláh parasztlánnyal szövődött szerelmét, „melynek igaz bírásától Mars vasbottal elintette" őt, akiért, ha nem volna magyar, letenné nevét, meghalna, v. megbomlanék, de Russzandát elvenné". Épp ily őszinte az Amelihez írt 8 költeményében, amelyek — valószínűleg— a francia háborúk idején keletkeztek. Ameliért kész volna meghalni, mert nála nélkül nem találja a világban kedvét s midőn Végbútsút mond neki, Isten áldását kéri reá : „Menj ! áldjon meg az Ég ! jussak eszedbe, ha Rózsák közt foly el életed." — Nincs meg ezen költeményekben a népdalok közvetlensége, de hiányzik belőlük a műköltők idealizáló tökéletessége is.