Állami főreáliskola, Debrecen, 1927

4 ügyét iparkodott felkarolni, mert — bizonyára — érezte, hogy hiábavaló a lelkesedés, ha a másokra hatás szó-varázsa nem nyilatkozhatik meg. S míg a tudás, az eszmék lázongása, lelkes élete, hivatása és munkálkodása a földhöz kötötte, addig költői lelke, amely a nemes és szép iránt fogékony volt, a magasabb régiókba ragadta ; célja ideális volt s ha munkássága nem is volt korára irányító hatású, megérdemli, hogy megismerjük őt abban a korszakban, amelyben élt és dolgozott. Fazekas Mihály 1766 január 1. v. 2-án született Debrecenben, ahol atyja gyógykovács és állatorvos volt. Szigorú, rendszerető ember, míg anyja jámbor, gyengéd nő, aki kényeztetéssel enyhítgette a házi fegyelem komolyságát. Iskolai tanulmányait a kollégiumban végezte. A híres kollégium rideg fegyelme az érzékeny lelkű gyermeket korán megfontolt gondolkodásúvá és zárkózott természetűvé tette ; kerülte a diáktársak léháskodását és szabadszájúságát és növekedett benne a kálvinista szellem, a debreceni önérzet és főleg az önmívelés vágya. Tanárai : Varjas János, Sinai Miklós, Szathmáry István, Hatvani István — bizonyára — nagy hatással voltak az ifjúra, aki szenvedéllyel botanizált, olvasta a klasszikus és magyar írókat és megtanult franciául, majd németül. Mint 16 éves ifjú atyja haragja és anyja nyugtalansága ellenére katonának csapott fel; megismerte Galíciát, bejárta az osztrák örökös tartományokat, míg 24 éves korában hadnagy lett. Résztvett a török hadjáratban, ott volt a francia háborúban: egyik csatában hüvelykújját vesztette el: egy másik alkalommal pedig éberségével a felkoncolástól mentette meg a magyar sereget ; 1796-ban főhadnagy lett. E sok barangolás közepett nem szakadt el szíve semmitől sem, ami neki kedves volt: családjának, szülővárosának emléke ott élt szíve mélyén, olvasmányai és tanulmányai voltak a legjobb barátai. Mikor 1796-ban a katonaságtól nyugalombavonult, Debrecenben telepedett le s most már élete végéig a költészetnek és tudománynak szolgált. Fegyvere a toll, diadala a magyar ügy, a magyar műveltség előbbrevitele lett. Mert Fazekas Mihály érezte, hogy a magyar művelődésnek minden harcosra szüksége van. Mint ifjú, mint férfi látta ugyan, hogy a rügyfakasztó tavasz langyos szele már csókolt gatja a magyar ügynek hosszú téli álmában elgyengült, megdermedvirágát, de azt is tapasztalta, hogy e gyenge növény testében keringő életnedv csak akkor tudja legyőzni a külső és belső ellenségek gyilkoló mérgét, ha a gondos kertészek egyébként szeretetteljes ápolása nemcsak csodálja szépségét, hanem értékeli is. Bessenyei György már kibontotta a nemzeti megújhodás zászlóját : a testőrírók az idegenből magukba szítt légkör csalogató csalfaságával ébresztgették a szunnyadó magyar elmét. A deákosok, Baróti Szabó, Rajnis, Révai s a jó öreg Virág Benedek a görög-római klasszicizmus örökbecsű alkotásainak palántáit ültetgették a latinos műveltségű magyar talajba és vívták az első irodalmi harcot, amelynek eredménye a prozódia alapvető törvényeinek jól-rosszul megállapított palotájába vezetett. Dugonics András, a tudós piarista tanár, Gvadányi, a lovasgenerális és társaik lángolnak mindenért, ami magyar ; tűzzel-vassal magyarítnak szóban, a szellem azonban igen gyakran idegen marad. Verseghy, Dajka, Szentjóbi és a többi sok-sok író a német irodalomban keresik a boldogító vezetőfonalat. Az eszmék, az irányok eme chaotikus forrongásában Debrecen és a „debreceni kör" sajátos helyet foglalt el, amelyet általában véve eklektikus álláspont, encyklopedikus irány és bizonyos helyi színezet jellemez. Debrecen — ez a tősgyökeres magyar város — virágzó kollégiuma segítségével sok tekintetben önálló szellemi életet élt : elzárkózott az irodalom többi művelői elől s bizonyos felekezeti elfogultsággal nézte az irodalom munkásait is. S bár annyi